Internet-hír: Hollósi Józsi 1997. március 25-én az USA nyugati partján este 9 óra körül, kb. 20 perces idõközökben kiadott, a tõle megszokott lakonikus stílusban fogalmazott három közleményben bejelentette a HIX olvasóinak, hogy a SZABAD és a SZALON nevû elektronikus újságok megszûnnek, a VITA pedig meghatározatlan ideig szünetel. Ugyanaznap megjelent a WEBMESTER elsõ száma. Ezzel bizonyos értelemben lezárult egy több, mint hat éves történet.

Amirõl mesélni fogok, nagyon régen kezdõdött. Kár is leírnom, hogy 28 éve, mert a szám nem érzékelteti az idõt eléggé. Megpróbálom jobban behatárolni. Akkor volt, amikor a Szonda Ipsos legfrissebb felmérésében leírt átlagos magyarországi internetezõt még pelenkázták és szoptatták. HIX Józsi már szobatiszta volt, Szekér Gyula pedig még nem volt miniszterelnök-helyettes. Vagy talán mégis? Nem emlékszem. Nem kizárt, mert akkoriban az ilyen állásokban több választási cikluson keresztül is meg lehetett maradni, nem inogtak a politikusi székek annyira, mint mostanában. Ezért is volt furcsa, amikor történetünk kezdetétõl számított 10 év múlva említett miniszterelnök-helyettesünk alól egyszer csak kicsúszott a szék. Emlékszem, nagyon érdekes interjút adott a TV-ben. Valami olyasmit mondott, hogy ezek itten õt mindig cseszegetik, hát megmondta nekik, hogy ne cseszegessék. Nem igen értettük, mirõl van szó, de a "cseszegetni" szó feltûnt nekem. Nem moderálta ki senki, lement élõben. Szekér Gyula is lement, egészen az OMFB elnöki székéig, ami elég sok érdekes következménnyel járt személy szerint az én életemben is, de ezt máskor mesélem el.

Nem emlékszem az utód nevére, sok utód jött, sorban. De az az infláció, ami Szekér Gyula nevéhez kötõdött 1979-ben, elindult és felgyorsult. Habár mindenki úgy tudta, hogy csak a nemzetközi olajválság ideiglenes begyûrûzésének következményeként érte el a hihetetlen 9%-os értéket, ez magát az inflációt nem érdekelte. Csak megszületett, s mint a közben lassan növekedõ átlagos internetezõ is, õ is cseperedett, növekedett, és most, 18 év múltán sem tudott visszakúszni a szekérgyulás-begyûrûzéses szintre. Szokta is emlegetni a feleségem, hogy õ emlékszik, milyen érdekes, én megmondtam 1980-ban, hogy ha egyszer ez beindul, nincs megállás, de nem hitt nekem senki. Az emberek mással voltak elfoglalva. Lehettek is, hiszen olyan sok érdekes dolog történt abban az évben: Olimpiát rendeztek Moszkvában, fellõtték az elsõ magyar ûrhajóst. Volt valami csetepaté is Afganisztánban, ha jól emlékszem. Persze nem könnyû pontosan emlékezni. Az akkori hírek hamar elvesztették érdekességüket, sokszor már másnapra. Ami pedig nem érdekes, arra nem lehet sokáig emlékezni.

Na mindegy, megint ugorjunk. (Állítólag nem tesz jót egy történetnek, ha az ember túl gyakran váltogatja az idõsíkokat). Menjünk tehát vissza az elejére. Volt nekem egy barátnõm akkortájt - már megint ez az idõ. Az "akkortájt" azt sugallja, hogy valamikor, nem pontosan behatároltan, de a pontos behatárolás lényegtelen is, hiszen ha egy kicsit odébbtoljuk az idõt, már nem is találjuk ott a barátnõmet. Az "akkortájt" azt sejteti, hogy valószínûleg kis kalandról volt szó, talán egy éjszaka volt csupán. Na nem, a szavaknak jelentésük van, a "barátnõ" azért hosszabb idõre utal. Talán néhány szombat este lementünk a Várba az Echo Klubba - akkor még nem nevezték diszkónak az ilyesmit, és öltönyben, nyakkendõvel, tagsági igazolvánnyal kellett sorba állni a volt Schönherz kollégium (ma Kulturinnov) és a Mátyás templom (ma Mátyás templom) között, mielõtt beözönölhettünk és egész este élvezhettük azokat a számokat, amelyeket ma a 92.9 Sztár Rádió bömböl a fülembe, miközben az autómban ülök. Bizonyára azt gondoljátok, hogy a barátnõm ott állt mellettem a sorban. Tévedtek, az a húgom volt, õ volt, aki bejött velem, pontban 7-kor, a szocializmus, az egyenlõ jogok korában, amikor senkinek fel sem tûnt még, micsoda jogtalanság, hogy csak fiúknak jár tagsági, a lányok nem emberek, csak kapcsolt részek, egy fiú egy lányt bevihet, hát az az egy lány a húgom volt. Bementünk, szétszéledtünk, majd záráskor találkoztunk, hazamentünk, apámék meg voltak nyugodva, vigyáztam a húgocskámra. Nem, nem a barátnõm volt ott, õ ugyanis nem tudott táncolni.

Különben is, még a "barátnõ" szó sem jó, hamis, szexre utal, mondom szexre (ha többször írom le, a nagyobb gyakoriság következtében a keresõ szoftver elõbbre sodorja a találatok között ezt az írást, amikor a már emlegetett átlagos internetezõnek legközelebb eszébe jut a leggyakrabban keresett szavak egyikét keresgélni, hátha talál valami izgalmasat). Szóval, a barátnõ szó implikálja a szexet, de akár hiszitek, akár nem, szex nem volt, pedig 6 évig tartott. Vagy talán csak egyszer, kiváncsiságból, de hiszen az nem is számít.

Igazából nem is vele kezdõdött, hanem a húgával. Neki is volt húga, neki kettõ is, most a kisebbikrõl beszélek, nevezzük Katinak. Nem az igazi neve, nem hazugságból nem az, bár errõl szól a történet, a hazugságról, hát hazudhatnék is. Egyszerûen túl sokan ismerik az itt szereplõ személyek egyikét-másikát. A volt férjével, (mármint Kati volt férjével, tudtok követni?) össze is futottam az Interneten, úgy 3-4 éve, megtudtam, hogy Kati külföldön él már nagyon régen és köszöni szépen, jól van, szívesen emlékszik rám. Kati barátnõjével nincs egy hónapja, hogy összefutottam, nagyon örültünk egymásnak, õ még nincs az Interneten, de hamarosan ott lesz, bár õ még nem tudja, hogy rá fogom beszélni.

Szóval Katival ültünk a KISZ táborban (mit csináljak, letagadhatatlan, igy hívták, no, közönséges középiskolai tábor volt, de akkor mindent másként hívtak, a tábor most is ugyanott, ugyanúgy áll, ugyanannak a kerületnek az iskoláié, igaz, most nem hívják KISZ-tábornak, az is igaz, hogy nem katonai sátrakban kell aludni, hanem betonalapú bungalókban) a Balaton parton, este, beszélgettünk. Mindenfélérõl, hát istenem, amirõl ilyenkor a csillagos ég alatt szokás, banális dolgokrõl. Hogy ölik az emberek egymást Vietnamban. Meg hogy van-e fiú és lány között igazi barátság. Én hevesen érveltem, hogy nincs, Kati állította, hogy van - persze, másba volt szerelmes - majd elmesélte, hogyan mesélte el neki anyukája, amit el kell mesélnie egy szülõnek, de mindig késõn meséli el. Szóval így lassan-lassan a vietnami háború átalakult családi történetté és amikor a tábor után egy héttel felmentem Katihoz, már tudtam mindenkirõl, aki szembe jött velem, ki kicsoda. Az öreg nagymama, aki olyan vékony és törékeny volt, hogy azt hittem, attól is eltörik, hogy ránézek. Elõször azt hittem, valami betegség, még a lágerben szerezhette, ilyen esetet elég sokat ismertem - ó, a szavak, a szavak, micsoda különbség van a "tábor" és a "láger" között - de kiderült, hogy a hölgyek mind vékonyak a családban. És voltak egy páran: Kati, nõvére, másik nõvére, anyja, nagyanyja, még a macska is lány volt. Egyedül a Papa, igen, a Papa, a tekintélyes termetû, mély hangú egyetemi professzor, akirõl akkor azt hittem, hogy a férfiszerep ideális megtestesítõje volt egy csupanõ családban, s mint kezdõ egyetemistának, nagyon imponált, ahogy professzori-professzoros tekintélyével megjelent, szóra méltatott, már amikor nem a TV Híradót nézte vagy valami filmet. A papa tekintélyét azzal is megalapozta, hogy ritkán beszélt, akkor is keveset, de akkor nagy nyomatékkal. Ekkor már vagy 10 éve volt TV adás Magyarországon, de a TV-nek akkor még tekintélye volt. Ez hozta a híreket, a filmeket, az emberek leültek és nézték, nézték... Fontos volt. Jöttek a hírek, de micsoda hírek! Az ember tudta, hogy hazugság az egész, mégis várta, itta, befogadta készséggel, izgatottan, mert nem volt más, s mert komoly intellektuális kihívás volt elgondolni, mi is a hír tartalma, mi is a szavak jelentése. Emlékszem, egy alkalommal ültünk a Havasi család szobájában (na jó, a családnév sem igazi), a papa ült a hatalmas valódi bõr vagy mûbõr fotelben, körülötte a család és néztük a TV Híradót. Éppen árvíz volt, a híres 1970-es nagy árvíz, amikor bár soha sehol nem jelent meg hivatalosan, de mindenki tudta, hogy a románok átvágták a gátat a határnál, így a Körös vize magyar területre ömlött szét. Vártuk, mit mondanak errõl, amikor egyszer csak Kádár János jelent meg a kamera elõtt. Ez fontos volt, nagyon fontos, Kádár már akkor sem szerepelt gyakran a nyilvánosság elõtt, de az árvízre való tekintettel nyilatkozott. Nyilatkozatának lényege az volt, hogy "Hát kérem, megállapíthatjuk" (tjuk, jó erõsen megnyomva), "hogy itt most egy árvízzel állunk szemben." - "Marha!" - Bõdült el a professzor. - "Hát mi más lenne, tûzvész?" Ekkor már mentem is be Zsófi szobájába Zsófival, ennyi elég volt a Híradóból, jobb volt kettesben.

Kati bemutatott a családnak. Leginkább a Mama próbált velem beszélgetni, a maga sete-suta módján, talán a szándékaim valódisága érdekelte, de nagyon diszkrét volt. Lányait szabadnak nevelte, rájuk bízta a döntéseket, csak nagyon izgulhatott közben. A nagymama is megpróbált olykor beszélgetni velem, de szegény nem nagyon tudott, mert nem nagyon volt mirõl. Generációs különbség vagy mi. Én inkább az IQ-ra gyanakodtam, de nem mertem kimondani, nehogy udvariatlannak lássanak. Még a legmeghittebb pillanatban sem vallottam meg a lányoknak sem. Tulajdonképpen a nagymama nem is érdekelt. A középsõ lány sem. Ránézésre kiderült, hogy nem vagyunk egymásnak szimpatikusak és ez így maradt. - "Kár!" - mondta egy-két évvel késõbb tele szájjal vigyorogva akkori újdonsült barátom, ma ünnepelt író - "Ez lett volna ám az igazi! Mind a hármat ledönthetted volna!". Én csak hülyén vigyorogtam, hogy mondjam el, hogy ledöntésrõl szó sem volt. Nem hitte volna el.

Már jónéhányszor jártam arra, amikor egyszer csak rám nézett Zsófi, a legidõsebb lány, és megkérdezte: "hát velem nem akarsz beszélgetni?" Vagy valami ilyesmit. Meghökkentem. Kati 16 éves volt, Zsófi mondjuk 23, én pedig 19. Katit túl kicsinek találtam, Zsófit túl öregnek. Egyik sem igazán az én korosztályom, de érdekesek voltak mind. "De", mondtam, és bementem vele a szobájába. Elkezdtünk beszélgetni és úgy maradtunk. Hat évig beszélgettünk.

Amit szerettem a családban, az a meleg, meghitt családi légkör. Vagy, mint késõbb kiderült, annak látszata. Az, hogy kitalálják egymás gondolatait is. Hogy nem is hangzik el szinte egy szó sem feleslegesen, mert mindnyájan értik egymást. Jó volt köztük lenni, érezni ezt az összhangot. Emlékszem egy jelenetre. Estefelé járt, Zsófival a nagyszobában ültünk, néztük a TV-t, talán már megint Vietnam lehetett a téma - akkoriban ez állandó téma volt. Egyszercsak megjött a Papa, levette a zakóját, leült a fotelbe, nézte õ is a TV-t. Meleg, meghitt légkör. A Papa, úgy egy fél óra múlva megszólalt: "Zsófi, beszélnünk kell." Ránéztem Zsófira, hirtelen óriásira nyílt a szeme, rettegést láttam benne. A Papa egy szót mondott: "A macska". Zsófi azonnal megértette. Felállt, lassan, szó nélkül, felém intett a fejével, hogy menjek. Támolyogva elindult a szobájába - egészen kicsi kis kuckója volt, 20 éve még cselédszoba, jól el lehetett bújni benne. Amikor beértünk, leroskadt az írógépe mögé és elkezdett bõgni. A perzsa macskát siratta. Valaki allergiás volt tõle vagy valami ilyesmi okozta szegény Kleopatra idõ elõtti halálát.

Mondom, meleg, családi légkör. Tényleg szerették egymást. Csak a középsõ lány és Zsófi között volt feszültség, egy kicsi. Már két éve nem álltak szóba egymással, nem is köszöntek. Zsófi elmesélt valami történetet, pénzrõl is volt benne szó, de a lényeg az volt, hogy a középsõ lány megbocsáthatatlan dolgot mûvelt: hazudott. Hogy mit, mikor, már nem tudom. Nem is érdekes. Zsófi ezért sem õt, sem a férjét nem tudta szeretni tovább. Hogy valaki hazudjon a szüleinek! Ilyen nincs. A szülõknek nem. Elõfordulhat persze, hogy az ember nem mond valamit el teljesen õszintén, az élet bonyolult, de a szülõknek soha nem hazudhatunk.

Nagyon megfogott, amikor egyszer rámnézett, kissé elmélázva. Késõbb már nagyon jól ismertem ezt a nézést, de akkor váratlan volt. Azt mondta: "a világon a legelviselhetetlenebb gondolat az, hogy az embernek meg kell élnie a szülei halálát. Még ha ez is a természet rendje". 

Zsófi bölcsész volt, és ez engem lenyûgözött. Én 13 éves koromban elolvastam egy könyvet, majd közöltem apámmal, hogy "atomfizikus leszek!". Õ azt sem tudta, hogy ezt eszik-e vagy isszák.  Nem volt ellenvetése, bár késõbb megpróbálkozott azzal, hogy orvosnak vagy közgazdásznak mennyivel jobb lenne - utólag értem, hogy milyen igaza volt! Éltem a ráció bûvöletében, a felvételi elõtti fél évben 3000 példát oldottam meg. 20 évvel késõbb büszkén emlékeztem vissza erre a teljesítményre, amikor japán kollégáim megkérdezték, hol vettem fel a munkatempójukat. A világ számomra egyszerû, tiszta, igaz és megérthetõ volt. Na, nem voltam egészen naiv és korlátolt, tudtam én gonoszságról, hatalomról, aljas kis szerepjátékokról, de a világ lényege akkor is csak racionális maradt. Zsófi elém állt és megkérdezte: hol élek én? És elkezdte megmutatni, milyen ez a világ.

És az elkezdett kitárulni elõttem. És elkezdtem rajongani ezért a világért. Ezért az ocsmány, mocskos, gonosz világért, ahol minden hazugságra épült. Az ünnepelt szobrászról megtudtam, hogy bár tényleg remek szobrokat készít, de minden megrendelõnek képes szállítani, van gusztusa Lenin elvtársat és Szent Istvánt is megszoborni, de milyen remekül! Hogy a csodálatos, ünnepelt írónak, akinek minden szava olyan, hogy ha rá gondolok, szégyellni kezdem, hogy én egyáltalán egy szót is le merek írni, szóval, hogy ennek az írónak nincsen egyetlen józan pillanata sem. Nem számít, tudtam meg Zsófitól, ettõl van a tehetsége. Elhittem, persze, miért ne? Ronda ez a világ, nehéz elviselni, az érzékeny emberek, mint a mûvészek is, különösen nehezen viselik el, hát isznak. És persze félre is lépnek. Sõt, nem is ismernek olyant, hogy családi kötöttség. És ez igaz. Vagy nem - azóta rájöttem, hogy az igazság és a hazugság nem így válik szét. De akkor az volt a fontos nekem, hogy Zsófi megmutatta, mi a tisztesség és mi az emberi. Hogy mire érdemes figyelni és mire nem. Minden szavát ittam, olyan jókat mesélt. Hogy Goethe nagy darab, tekintélyes, mély hangú ember volt (nahát, tisztára mint Zsófi papája) és olyan intelligens, hogy párját ritkítja. Attól még lehetett gõgös, nacionalista. És hogy Goethe ostoba parasztlányt vett feleségül, akivel még beszélgetni sem tudott, de mindegy, hiszen ki tudja, mikor mit szeret az ember a másikban. Talán azt, hogy nem kell vele beszélgetni. Igaz lehet, ez a Havasi családban sem volt valami nagy szokás.

Nekem ez kicsit gyanús volt, mint az a fordulat is, ami persze vagy két évvel késõbb jött, de most már egymás mellé rakható, amikor felém fordult és megkérdezte: "Mondd, Tamás, Te hogy gondolod az életünket? Még hatvan éves korunkban is naponta feljössz és beszélgetünk órákon át?" Kicsit csodálkozott, amikor igent mondtam, miért is ne, de utána rögtön rávágta, hogy persze, õ is ezt gondolja, azért kérdezte, milyen jó, hogy mi így egyetértünk.

Akkor már tudtam, hogy hazudik. Mindig hazudott, folyamatosan. Én embert még nem láttam így hazudni. Két ember is volt az életemben, aki képes volt folyamatosan, mesterien, elõre kitervelt módon hazudni, de egyik sem volt közelíthetõ hozzá. Zsófi hazugsága valóban mesteri volt. A történet meg volt komponálva. Elõre el voltak helyezve az elemek. Megásta az alapokat, sokszor hetekkel korábban. Mondott valamit, csak úgy könnyedén, ami már akkor nem volt igaz, de teljesen elfogadható volt. Azután el is felejtettük. Késõbb, váratlanul, mellékesen, megemlítette azt az esetet, mint tényt. És még akkor sem volt a céljánál, csak alapozott. Egyszer csak, sokkal késõbb, elõjött a teljes történet, ami már tökéletesen igaz volt, vagy annak hatott, hiszen már meg volt alapozva teljesen. Felépült egy világ, a világnak egy szála, ami nem létezõ dolgokon alapult, de benne volt már az életünkben. Olyan volt, mintha lett volna. Virtuális világ volt, teljes, mint egy VRML kompozíció egy honlapon. Ha ma itt lenne mellettem és a fejére olvasnám, azt mondaná, hogy õ soha nem hazudott, csak kitalálta az Internetet.

Nagyon érdekes, hogyan döbbentem rá, hogy hazudik. Nem ment magamtól, bevallom õszintén. Volt egy barátnõje, akivel nagyon jóban voltak. Az illetõ szobrász, nagyon jó szobrász. Máig szeretem, bár nagyon ritkán találkozunk. Amikor megismerkedtünk, hosszú copfba fonva viselte a haját. Tele szájjal nevetett és ugrándozott, akár a kis gyerekek. Még masnija is volt. Mennyi lehetett? 25 éves? A barátja legalább öt évvel volt fiatalabb nála. Nem értettem a copfot, csak amikor Zsófi, a legjobb barátnõje, tett egy megjegyzést: "ha így megy tovább, legközelebb óvodásokkal fog összejönni". Nagy tantusz esett le. A barátnõ, a szobrász, nem bír hazudni. Nem bír úgy csinálni, mintha. Ha egyszer õ az idõsebb, nem hazudja, hogy nem. Inkább viccet csinál a helyzetbõl. Felöltözik kis pisisnek a legény mellé. Hogy mindenki lássa.

Attól kezdve vele is összejártam. Itt is kinyílt egy világ elõttem - egy valódi világ. Ebben minden szereplõ racionális volt, habár mindegyik mûvész. Furcsa világ ez, tudjátok, furcsa. Rájöttem, hogy a dolgok nem feltétlenül verbalizálhatók. Érdekes eset volt, amikor Olaszországból hazajöttem. Kaptam olasz - mit olasz, szárd - ismerõseimtõl két fa szobrocskát. Elvittem az egyik szobrász barátomhoz, mit tesz isten, pont a nagy szobrász, tudjátok, a mindent felvállalós fiához. Megkértem, nézze meg és mondja már meg, hogy ezek valamilyen egyedi, népmûvészeti termékek-e, vagy valami tucatáru. Nézi, forgatja, hallgat, rám néz, kutatva figyeli az arcomat. Felém tartja: "Nézz ide! Látod ezt?" Nem láttam, észrevette, megfordította. "Akkor nézd ezt! Érted?" Nem értettem, csak tétován bólintottam. Visszaadta, megkönnyebbült sóhajjal. Megbeszéltük. Manapság érzek ilyent, amikor egy szoftveres mérnöktõl ezt hallom: "a Win' 95 nem szereti a Trumpet Winsockot". Most megtudtam. Nem szereti, érted, ugye? Csak rá kell nézni, nyilvánvaló. Nem verbalizálható.

Szerettem a szobrász barátaimat, sokfélék voltak, színesek, õszinték, különcök, furcsák. Élték az életüket és nem tûrtek sok beleszólást. Zsófit kerülték. Azt gondoltam, azért, mert nem szobrász, de nem ez tûnt az igazi oknak. Zsófi akkor már elég beteg volt (beteg volt? ). Itt fájt neki, ott fájt neki. Néha hirtelen le kellett ülnie. Lezuhant a vérnyomása, a vércukra, vagy mindkettõ. Rendszeresen orvosokhoz járt, rendszeresen elkísértem. Mindig sokat mesélt, menet közben is. Vezettem a Trabantot, õ mellettem ült, keresztbe tett lábbal az anyósülésen, és mesélt. Hogy az orvos õt kivételesen ingyen vizsgálta meg, nem fogadott el hálapénzt, mert az az elve, hogy az egyetemistákat nem feji meg, õ igazságos, csak a gazdagokat és a pártelvtársakat feji. Megjegyeztem, hogy de hiszen õ már régen nem egyetemista. Még csak egy árnyalata sem volt zavarnak: igen, ezt az orvos is tudja, de akkor kezdett hozzá járni, amikor még egyetemista volt. Sõt, az orvos is az volt, utolsó éves hallgató korában, gyakorlaton volt, amikor megismerkedtek.

Ez volt a módszere: hazudott, de úgy, hogy a hazugság szinte tökéletesen igaz volt, vagy az lehetett. És hazardirozott. Egyszer váratlanul rám nézett és megkérdezte: "Mondd, Te hiszel nekem?" Mondtam, hogy igen, miért ne hinnék. "Mert nem mindenki hisz, pedig én soha nem hazudok". Az egyik legnagyobbat éppen most hazudta.

Máskor pedig elõhúzott egy könyvet a hazugságról és arról beszélt sokáig. Hogy a hazugság olyan, mint az élet maga. Hogy az írók mind hazudnak, mert a kitalált történet eleve nem igaz. Hogy ez mesterség, tulajdonképpen. Hogy a hazugság objektiv dolog, olvastam-e a Hiúság vásárát?

A kezembe adta. Életem egyik legnagyobb könyvélménye következett. Tudjátok, internetezõk, a könyv az egy szent dolog. A könyv az nem képernyõ. Hogy mást ne mondjak, a könyvnek illata van, papír- és festékszaga, néha kevés dohhal vegyítve, és miközben forgatjuk, lapozgatunk, ez az illat az orrunkba száll. És a könyv megelevenedik elõttünk, képek, hangulatok jelennek meg, és ehhez színek, illatok társulnak. Az illatok valódiak, ez biztos. A többi illúzió, de nagyon fontos. A világot, a valóságot közvetíti, arról beszél, ami sehogy másként nem elérhetõ, nem megtapasztalható. Közvetíti az összemberi tudást. Ezt is Zsófitól, pontosabban Zsófi révén tudtam meg. Vanity fair. Hiúság vására. Olvassátok el, nem bánom, scanneljétek be, tegyétek fel az Internetre, legfeljebb nem lesz szaga, kár érte, de ezt a kompromisszumot még megköthetjük.

Zsófi folyékonyan beszélt, 6 éven át. Ez volt a mestersége. Írt, könyvet, fordított, könyveket. Oroszból fordított és nagyon jókat. Kevesen tudják rólam, hogy valaha elég jól megtanultam oroszul - jó fiú voltam, ha már kötelezõ, csináljuk rendesen. Na, fordítónak nem lettem volna jó, de azt megértettem, hogy mitõl szép az orosz nyelv. És nagyon szép volt. Az öreg muzsik hazajön és a világ legválasztékosabb nyelvén elmondja, hogy az õ orosz hazácskája a világon a legkedvesebb. Gyönyörû, bár Zsófi komor lesz és elmagyarázza, hogy ez a nacionalizmus velük születik. Igaza van. Morbid kép rohan át szemem elõtt: a gyerek, a méhlepény, majd a nacionalizmus bújik elõ hirtelen. Azután rátérünk arra, hogyan verték meg a mellette álló barátját a Petõfi téren a rendõrök március 15-én, amikor tüntettek, és õ is kapott egy gumibot-ütést. Hogy a történet hiteles legyen, elmondja, hogy a látleletet felvevõ orvos el is magyarázta, hogy a gumibot ravasz jószág: amikor ütnek vele, nem hagy nyomot. Az csak sokkal késõbb kékül meg, amikor meg már nem lehet látleletet venni, hiszen az esemény már régen elmúlt, nem lehet rá hivatkozni. Gyanakszom. Nem stimmel a történet. Az idõrend. Ha a kékülés késleltetése ismert, miért nem lehet visszaszámolni az ütés idõpontját, mint a gyomortartalomból a gyilkosságét?

A legviccesebb az volt, hogy soha nem értettem, miért csinálja. Sportból? Lelki kényszerbõl? Szórakozásból? Engem ugratott? Játszott? Társat keresett? A játékához? Nem derült ki és nem is derülhetett ki, hiszen nem volt megfogható. Nem volt igaz, hogy hazudik. Nem volt bizonyított.  

A következõ az volt, hogy elmondta, hogyan kell hazudni. Õ ezt soha nem tudná csinálni, de nagyon jól tudja, mert író. Teljesen igazat kell mondani, de egy ponton egy kicsit meg kell változtatni a történetet. Csak annyira, hogy elérjük a célunkat. A legjobb hazugság csupa igazságot tartalmaz. minden igaz, kivéve az az egy dolog. Ha rákérdeznek, meg akarnak fogni, nem megy, hiszen minden részlet igaz, bizonyítható, sõt, hitelessé teszi az egészet, mindenki hinni fog neked.

Ez bosszantott. Dühössé tett. Hat év eltelt! Hat év nagy idõ. Láthatjátok magatok is, mibõl mi lehet hat év alatt. Hat éve például még nem volt web, nem lehetett volna megtenni, hogy beírom ezt az izét a gépbe, megnyomok egy gombot és az egész hazugságot akár több millióan is olvashatják. De legalább 15 ezren olvassák is naponta. Mondják legalábbis.

Hat év, mialatt õ folyamatosan hazudott, miközben minden igaz volt. Nekem hazudott! Nekem is hazudott!

Közben számtalanszor megbeszéltük immár közös szobrász barátnõnkkel, hogy ennek nem lesz jó vége. Kezdett a világ elfordulni Zsófitól. Senki nem bizonyította rá, senki nem tudta megfogni, nem is akarta, de mindenki érezte, mi a helyzet. Kényelmetlen lett a dolog. Közös barátaink, akik nagyon szerették õt, sorban fordultak el tõle. Ki így, ki úgy. Mit tesz isten, õ nem kapott a szamizdat-kiadványokból. A fõnöke nem neki adta a jobb fordításokat. Ki sem rúgta, a szocializmusban ez nem volt szokás, de különben is, a kiadónál kellett tartani, mert így volt ellenõrizhetõ. Elvált férje, egyetlen gyermeke igazi apja, ismert mûvész amúgy õ is, végtelenül becsületes és tiszta lélek, egyszer rám nézett legszelidebb, legnyájasabb tekintetével és így szólt: "Tudod, mire vágyok? Levetkõztetni Zsófit, lefektetni óvatosan az asztalra. Vennni egy nagy kést, és felvágni apró karikákra, mint ahogy a hagymát szokás. Óvatosan, finoman. Utána csak kis mozdulatot kell tenni és széthullik az egész nõ, pici, apró darabokra, nem marad belõle semmi." (Internetezõk! Ez nem recept volt, ez példabeszéd a hagymáról, ami belül üres. Ne próbáljátok ki! Semmilyen ebbõl eredõ felelõsséget nem vállalok stb. stb. disclaimer a szerzõtõl).

Törni kezdtem a fejem. Ezt nem bírom elviselni. Meg kell állítani, ennek nem lesz jó vége. Rajta kell kapnom, be kell bizonyítanom, nem érdekes, mi lesz ezután. Lehet, hogy soha többé nem áll velem szóba, de lehet, hogy soha többé nem hazudik. De az is elég, ha csak óvatosabban vagy kevesebbet. Mindegy. Már nem volt tét a barátságunk, már túl voltunk azon a ponton, amikor bármi számított, ami igaz volt. Mert semmi nem volt igaz. Így, lebegve, a hazugság ködében, nem lehetett tovább élni.

Megbeszéltem vele másnap délután 3 órára egy találkozót. Mindegy, miért, hol, tudtam, hogy nem fog eljönni. Már benne volt a vérében a hazardirozás. Láttam a szemén, hogy most próbára akar tenni. Van-e még hatalma fölöttem, van-e még annyi, hogy elhiszem neki, akármit is mond. Fél háromkor telefonált. A gyerek szörnyen belázasodott, kihívta az ügyeletet, az orvos most írja a beutalót, azonnal rohannak a kórházba, itthon van még 5 percig, a nagymama is már megérkezett, ketten viszik taxival a kicsit (azért taxival, mert a mentõ csak fél óra múlva érne ide). Ne haragudjak, ma nem tudunk beszélgetni, de este menjek fel, nagyon kell neki, nyugtassam meg, aggódik a gyerekért.

Adtam neki öt percet, csak ötöt. Felhivtam a szobrász barátnõnket. 10 percnyire lakott Zsófitól. Naná, persze, hogy ott volt nála. Odajött a telefonhoz, elkezdte mondani, hogy a taxi lenn áll a kapuban, a gyerek szerencsére sokkal jobban van, és csak azért ugrott fel ide, mert a nagy kapkodásban eltört a lázmérõ és kölcsön akart egyet kérni. Ugye feljövök este, mert õ most rohan. Mondtam neki, hogy nem, és soha többet nem jövök fel.

Nem is láttam többet. 5 évvel ezelõtt, Japánban, meglátogatott egy közös barátunk. Az elsõ szava ez volt: "tudtad, hogy meghalt?" Nem, nem tudtam. Öngyilkos lett, méghozzá nagyon csúnyán, hogy egy életre szóló, kimoshatatlan élményt szerezzen vele a gyerekének. Hogy a természet rendje érvényesüljön, méltóképpen.

Amikor a Balatonra megyek, a kis, kényelmetlen, zajos nyaralónkba, mindig az elsõk között látom meg azt az ócska, vacak, rozsdás hintaszéket, amit Zsófitól kaptunk nászajándékba. Ahogy közeledek felé, mindig egy szag emléke tolul fel hirtelen: a dohos könyv szaga és a Hiúság vására jut eszembe, valahányszor beleereszkedem.

1997. március 28.