Nem, mi nem bírjuk abbahagyni. Végre mindenki fellélegezhetett Magyarországon, hogy nem kell többet olvasni a vége-hossza nincs leveleket Japánról. Jönnek haza, hál' istennek.
És akkor derült égbõl újabb levél.
Higgyétek el, mi sem tudtuk elõre, hogy lesz még egy levél. Nem is számítottunk rá.
Mi ugyanis csomagoltunk. Dobozokba, bõröndökbe került minden, ami a két év alatt felhalmozódott a háztartásunkban. No meg megszámlálhatatlan szemetes zacskóba.
- Ez mi? Kell neked? Eltegyem? Kidobjam? - kérdezgettük egymástól naponta százszor. Aztán végre készen lettünk. Szemét a lomtalanításra, a pakkok a kikötõbe.
És ekkor - elkezdõdött.
Az az igazság, hogy az elsõ gyanús jeleket már kicsit korábban észleltem. Az egyik háziasszony-csoportom, akiket angolra tanítottam, teljesen meghökkent, mikor mondtam nekik, hogy búcsúzom, ez volt az utolsó óra, többet nem találkozunk, mert megyünk haza, a hátralevõ hetek a lakás renbehozatala és csomagolás jegyében telnek. Ugyan hogy gondolom én ezt! Jaj, csak nem akarok úgy elmenni, hogy többet nem látjuk egymást! Mondjam meg, mikor érek rá, akármikor, alkalmazkodnak hozzám, de jöjjek el még egyszer! Csak egy félórára!
Beadtam a derekam és mentem. Ezekkel az asszonyokkal igazán nem voltam közeli kapcsolatban. Beszélgettünk néha angolul, kétszer együtt elmentünk kirándulni. Most pedig átnyújtottak egy hatalmas dobozt, amibõl egy malomkerék nagyságú gyönyörû japán tál került elõ. Ez volt a közös ajándékuk. De ezen kívül mindenkitõl kaptam még valami apróságot. Kitõl egy kis teritõt, kitõl csak szép színes papírokat. És könnyeztek. Viszontlátásra, feltétlenül írjak.
Három másik barátnõm étterembe hívott ebédelni. Búcsúebéd. Hatalmas kaja - mint sok esetben, ha ünnepelnek, európai - olasz vörösborral. Mindenki kipirult, vidámak voltunk. Míg végül újra a búcsú. Ezt pedig fogadjam el emlékül. Gyönyörû kézitáska, amilyent a kimonóhoz viselnek. Mert tudják, hogy van kimonóm és imádok mindent, ami japán. Késõbb az egyikük külön becsöngetett egy kis csomagocskával. Egy telefonnotesz volt benne, tetején kimonós hölgy képével. Igazán kedves emlék.
Feladtuk a csomagokat - a hatalams tál egy fél ládát megtöltött - jöttek az utolsó napok.
Zolit elbúcsúztatták az iskolában. Ilyenkor itt az a szokás, hogy az a gyerek visz mindenkinek apró ajándékot, aki távozik. Zoli minden osztálytársának átnyújtott egy-egy golyóstollat, néhány szép magyar bélyeget, magyar pénzérméket. Kis mûsor is volt a tiszteletére, õ pedig bûvészmutatványokkal szórakoztatta a nagyérdemût. Végül pedig mindenki odaadta maga készítette ajándékát Zolinak. 36 gyerektõl ajándékot kapni nem semmiség. Csak egy hatalmas nylonzsákba tudtunk mindent bepakolni. Zoli a meghatottságtól megnyúlt arccal köszönte meg mindenkinek a kedvességét. Aztán a zsákot a vállára vette és mint Télapó ballagott büszkén haza, meggörnyedve az ajándékok súlya alatt.
Otthon pedig következett a probléma. Hogy visszük ezt mind haza? Mert Zoli mint az életéhez, úgy ragaszkodott az összes papírból hajtogatott dobozkához, rajzhoz, minden darabhoz. A következõ napokban ez a probléma csak kis része lett az általános "HOGY VISSZÜK EZT HAZA" fejtörésnek.
Aznap délután egymás után csöngettek az osztálytársak. Hogy még ezt is hozták. Meg amazt délelõtt elfelejtették. Fogdja Zoli szeretettel. És egyszer csak nem a gyerek jött, hanem a mama. Gyönyörû, maga készítette japán babát hozott. Másnap, harmadnap újabb ajándékok. Jött egy másik anyuka az iskolából. Egy az óvodából. Még egy mama. Összegyûlt a ház asszonynépe is, engem búcsúztatni. Hatalmas dobozt kaptam, benne kanalak, díszes evõpálcák, pálcikatartók. Ajándék a két fiamnak is. Több kilós mesekönyvek. Aztán újabb ismerõsök jöttek. Nagy dobozban játékautó. Tál. Baba. Legyezõ. Hatalmas fadoboz, benne kiskanalak, tortavillák Hiroko szantól. Ukijo-e reprodukciók, egy egész album, legalább húsz kiló. Kiritani szanéktól kimonó Tamásnak - mert nekem már van, de neki szegénynek még nincs. Hát most már neki is van. Tudvalevõ, hogy egy nõi kimonó is nagy és súlyos, egy férfi kimonó még nehezebb. Vettünk egy mély lélegzetet és beraktuk az összes ajándékot egy hatalmas papírdobozba, elcipeltük a postára és méregdrágán feladtuk Budapestre. Ám másnap újra megtelt egy papírdoboz. Utolsó este fél tízkor még befutott Itoh szan, pici láncon kis szívet hozott nekem, közepén apró igazgyöngy. Boldog voltam, kétszeresen is. Végre valaki, aki kisméretû ajándékot hoz! Tamásnak egy pár zokni jutott - hurrá, ez sem foglal sok helyet - a két fiúnak - atyaég, egy-egy hatalmas, világító, vijjogó elemes géppisztoly!
Mindent belegyömöszöltünk valahogy a böröndökbe.
Általános meghatottságunk keveredett az utazás miatt érzett feszültséggel. Következett az utolsó délelõtt. Azt gondoltuk, most már biztosan nem jön senki, hiszen a lakást rendbe kell tenni, készülõdni kell.
Az elsõ látogató tíz órakor érkezett. Tojokava szan - alig ismertük egymást, Zoli egyik osztálytársának a mamája volt - megállíthatatlanul zokogott, mint a záporesõ, miközben maga készítette keretben családja fényképét nyújtotta át. Hosi szan furosikit hozott - hagyományos japán mintájú abrosz-féle, ebbe kötik bele az o-bentót ünepélyes alkalmakkor. Marujama szan egy óriási, maga faragta fatálcát hozott. Megérkezett a 20 éves Rika csan egy akkora csokor virággal, hogy az esküvõmön a fele is elég lett volna (fehér kála volt). Itt már fel sem merült, hogy hogyan viszem én ezt mind haza. Sehogy. Közben több ismerõs és barát érkezett, akiket korábban hívtam, hogy vigyenek haza háztartási cikkeket, bútorokat, mert a lakást teljesen üresen kellett hátrahagyni. Claudia csalódottan vette tudomásul, hogy a rózsa- szín kenyérpirítót már lefoglalta Sigrid, de kiegyezett két nagypárnával és egy takaróval. Amíg a nõk könnyeztek, Tamásnak jutott a munka neheze. Szó szerint, ugyanis maradék bútorainkat õ cipelte le az igénylõk kocsijához. Ki egy könyvespolcot, ki egy íróasztalt süllyesztett a csomagtartójába.
Eközben gyors egymásutánban jelentkeztek a díjbeszedõk. Kifizettük a víz-, a gáz-, és a villanyszámlát. Mert mi ugyan már hetekkel korábban bejelentettük nekik távozási szándékunkat, de hát fõzni, mosakodni az utolsó nap is kell. Tehát a díjbeszedõ ilyen esetekben az utolsó pillanatban érkezik. Megkérdezték órára és percre, mikor indulunk. Mert ha kell, jönnek éjszaka, hajnalban. Fel sem merül viszont senkiben, hogy bárki visszaélhetne a helyzettel és esetleg olyan idõpontra rendeli oda a díjbeszedõt, amikor õ családjával már a repülõgépen ül.
Megérkezett Ando szan néhány guerekkel, letelepedtek az asztal köré és nyugodtan megették az ebédünket. Ando szannak éppen jó volt Tamás régi napszemüvege, Szekine szan elvitte a maradék szója-szószt és megígérte, hogy küldi Akita szant a krumpliért. A Rikától kapott virágcsokrot Sigridnek ajándékoztam, igazán rengeteget segített nekünk az utolsó napokban, de mindjárt meg is bántam. Megérkezett ugyanis a nagymamakorú Kiritani szan, igazából neki illett volna a csokrot adni. De hát tegnap este már elbúcsúztunk, úgy sírtunk mindketten, hogy majdnem a férfiakat is könnyekre fakasztottuk. Ki gondolta volna, hogy ma megint eljön? Fél egykor megérkeztek a laborból a diákok, a titkárnõ és Isiguro szan, a fõnök. Amikor végre elérkezett az indulás pillanata, huszan voltunk a lakásban, a szomszédaink pedig az udvaron gyülekeztek.
Sírtam, hát persze. Hiszen ki tudja, találkozunk-e még valaha ezekkel az emberekkel? De ahogy én pityeregtem, az semmi volt ahhoz képest, ahogyan a többiek zokogtak. Japánban nem szokásos a puszi, de mindenki megölelt és magához szorított minket. Sírtunk, integettünk, az autó kikanyarodott az udvarból és újra sírtam, és õk újra sírtak.
- Jé, sír a mama - mondta Miki-kun - és már nem láttuk a házat. Eltûnt. Sosem hittem volna, hogy az a mondás, "fáj a szívem" valóságot is takarhat.
Nagyon-nagyon fájt a szívünk.