Egy ronda, ködös októberi napon Tamás felcsattogott a lépcsõn, kezében levelet lobogtatva, és be sem csukva maga mögött az ajtót, már az elõszobában vidáman megkérdezte:
- Akarsz Japánba menni?
Erre a repesõ igenemre gondoltam 1987. június 6-án éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyban. De most korántsem repestem annyira. Holnap indulok a két gyerekkel.
Minden barát és ismerõs rémüldözött:
- Hogy fogsz te egyedül, 5 napon át, Szibérián keresztül, repülõt, hajót és vonatot váltogatva, a két gyerekkel és millió csomaggal Japánig utazni? - bíztattak kedvesen.
Tamás, említett két gyerekem atyja, nekem hites uram már három hete megérkezett Jokohamába és levelei tanúsága szerint azon volt, hogy megérkezésünkkor minden készen várjon bennünket. Roppant bíztató leveleket írt. Kedves szomszédokról, repülõ csótányokról, segítõkész kollégákról és iszonyú drágaságról számolt be. Bizonyságul küldött egy blokkot elsõ bevásárlásáról, a japán pénzegységben, jenben megadott árak mellett gondosan feltüntette az átszámítást német márkában is. Hiába, a jenhez egyelõre nem voltunk hozzászokva.
Igy azután, biztos ami biztos, vettem a meglevõ kettõ mellé még egy rúd téliszalámit, egy doboz csótányirtót (hátha a közismerten "gyenge" japán ipar terméke nem megfelelõ), és mindenkit nyugtatgattam.
- Semmiség az egész, hiszen Japán majdhogynem szomszédunk. Gondoljátok csak el, összesen egyetlen egy ország fekszik közöttünk, csak azon kell keresztülutaznunk!
Minden elõre beszerezhetõ információ szerint (IBUSZ, útleírások, a szomszéd néni Laci fia, aki tíz évvel korábban szintén a Szovjetunión keresztül utazott Japánba) azonban nem eme közbeesõ országon való keresztülutazás, hanem a moszkvai nemzetközi repülõtérrõl a moszkvai belföldi repülõtérre való átjutás tûnt a legnehezebbnek. Szerencsére egy régi jóbarátunk Moszkvában dolgozott éppen, és még azt is megtette a kedvünkért, hogy "valamikor úgyis haza kell ugorjak pár napra" felkiáltással úgy idõzített mindent, hogy együtt mehettünk Moszkvába.
Ez persze csak így utólag hangzik ilyen egyszerûen. Pista barátunkat, aki jó hónappal korábban várólistára tetette magát a MALÉV-nél, gondos kezek valahogyan egyszerûen eltüntették a várólistáról. A több felvonásban lejátszott jelenetek meghozták az eredményt, és Pista az utolsó percekben, mikor már nem is reménykedtem, feltûnt a repülõgép ajtajában.
Ekkorra már én is túl voltam a magam kis személyes veszekedésén. Mert bár korábban jóindulatúan biztosítottak arról, hogy egymás mellé kerülünk majd a gépen, beszálláskor a légikísérõ a leghátsó két üléshez vezetett, majd valahová elõre középre mutatott - ott a harmadik hely.
- No nem - mondtam erre - mégis mit gondol, a 4 éves gyerek üljön ott egyedül, vagy a 7 éves, netán mindkettõ itt hátul, míg én amott?
Ám a steward úr csak sajnálkozva rázta jól fésült fejét, miszerint õ nem tehet semmit. Én kitartóan az ellenkezõ véleményen lévén, végül is felajánlotta(!), kérjek meg valakiket, akik három egymás melletti ülésen ülnek, cseréljenek velünk. A kérincsélés nem sok eredménnyel járt, hacsak azzal nem, hogy több utas biztosított, õk sem kerültek egymás mellé családtagjaikkal.
- De nem két kisgyerekkel - nyugtattam meg õket, hogy mégis mi vagyunk a rosszabb helyzetben, majd újra a gép személyzetét kezdtem nyaggatni. Közben leghátsó két helyünkre két élelmes úriember gyorsan leült, így végül a steward egy merész húzással egyszer csak odavezetett egy teljesen üres hármas sorhoz - és leülhettünk végre.
Moszkvában csodák-csodájára azonnal kaptunk taxit, és csodák-csodájára a taxisofõr a megbeszélt idõpontban vissza is jött értünk Pista lakásához, hogy kivigyen a repülõtérre. Ezúttal ugyebár egy másikra, nem ahová érkeztünk.
A belföldi repülõtér külföldieknek fenntartott várócsarnoka még szinte teljesen kihalt volt. Ám rövidesen benépesült egy csapat lila és rózsaszín frizurás éltes angol hölggyel, valamint néhány hátizsákos fiatalemberrel. Ekkor újra ránk mosolygott a szerencse. A csomagfeladásra szolgáló kisablaknál ismerõst vettem észre.
- Szia! - kiáltottam rá örömmel.
Õ is vegyész, én is, és bár egymás nevét sem tudtuk, valahol már összefutottunk korábban. Kiderült, hogy õ is Japánba utazik, két hónapos tanulmányútra. Ezzel szegény honfitársunk sorsa további 4 napra meg is pecsételõdött. Cipelte csomagjainkat, játszott a gyerekekkel, sõt, még hálótársunkul is szegõdött. Az IBUSZ-nak ugyanis úgy látszik, szintén az volt a véleménye, hogy a magyarok támogassák csak egymást egy ilyen hosszú úton, s ezt megkönnyítendõ, a hajón közös négyágyas kabinba szólt a jegyünk.
Az a repülõút egyébként, keresztül Szibérián, nem bizonyult túl pihentetõnek. Elõször mi, külföldiek szálltunk be a gépbe, majd miután elfoglaltuk helyünket, vonultak be hosszú, tömött sorokban a helyi utasok. Csíkos nadrágos katonatisztek (a rendfokozatokhoz sosem értettem), erõsen kifestett feleségeikkel, túlsúlyos, rosszul öltözött nõk masnis kislányokkal, tréningruhás kisfiúkkal, idõs parasztemberek - mind magától értetõdõ természetességgel szálltak be a gépbe és helyezkedtek el.
Hét órát repültünk, és tanúi lehettünk a teljes, éjszaka nélküli nap természeti csodájának. Este 9-kor indultunk, és mivel kelet felé repültünk, ezen a napon számunkra éjszaka sem ment le teljesen a nap. Hogy ne legyen éjszakánk, arról a gép személyzete is gondoskodott. Éjfélkor hozták csak a vacsorát és valamilyen oknál fogva két óra múlva már keltették is az utasokat a reggelihez. Igaz, ak- kor már a helyi idõ szerint 9 óra volt. A légikisasszony nagyon meglepõdött, amikor a fiaimat nem hagytam felkelteni...
Világos nappal, helyi idõ szerint 11 órakor érkeztünk Habarovszkba. A külföldi utasokat itt is külön váróba terelték. Bennünket, magyarokat kedves, farmernadrágos fiatalember gondjaira bíztak, aki kiválóan beszélt angolul. Elmagyarázta, hogy hamarosan jön értünk egy busz, ami egy szállodába visz bennünket. Ott pihenve várhatjuk meg, amíg a késõ délután induló vonathoz szállítanak. Valóban, félóra múlva meg is érkezett a busz. Boldogan nyúltunk csomagjaink után, ám kedves vezetõnk elmagyarázta: ez a busz az idõs angol hölgyekbõl álló turistacsoportot viszi.
- Õk másik szállodába mennek? - kérdeztem.
- Nem, dehogy, ugyanoda. Csak õk nem Japán felé utaznak tovább - magyarázta az ifjú.
- Ez esetben nem mehetnénk mi is velük? Tudja, a gyerekek nagyon fáradtak.
Vezetõnk nagyon megértõ volt, de szó sem lehetett semmiféle keveredésrõl.
- Öt perc múlva jön a másik busz - bíztatott bennünket.
Az öt percbõl két óra lett. Addigra a gyerekek kipróbálták a büfében kapható összes szörpöt és édességet, valamint valamennyi létezõ rosszaságot, amire csak ilyen holtfáradt állapotban képesek voltak. A buszba összesen mi négyen, magyarok, valamint az idõközben valahonnan elõkerült három másik utas (õk csodálatosképpen oroszok voltak) szállt be. Mint utóbb kiderült - mi valamennyien Japánba tartottunk.
A szálloda hallja zsúfolva volt. Szóltam kedves idegenvezetõnknek, szeretnénk egy szobát, ahol a gyerekek alhatnának néhány órát.
- Nincs üres szoba -jött vissza a fiatalember sajnálkozva.
- De mégis, nem lehetne valahogyan... a gyerekek...
Az ifjú el, majd újra visza.
- Van szoba - mondta - de egy kicsit drága. 50 rubel. Ugyanis önökre a külföldieknek elõírt tarifa vonatkozik.
- Ötven rubel?! Három-négy órára? - Hiszen akkor a hátralévõ négy napra alig marad pénzünk! És ki tudja, mi adódhat még a hosszú úton. A szobát egyébként nyugodtan kiadhatják utánunk még ma éjszakára is. - Nincs ennyi pénzünk - ráztam meg a fejemet bánatosan.
Az ifjú újra eltávozott. Most kicsit tovább tartott a dolog, ám nemsokára ragyogva jött vissza.
- Önök nagyon szerencsések - mondta - a gyerekekre való tekintettel kiadják a szobát maguknak a szovjet állampolgárokra vonatkozó tarifa szerint.
Igy esett, hogy néhány órát pihentünk, mielõtt felszálltunk a vonatra. És két nap óta elõször, a vonaton igazán kialudtuk magunkat.
Ez a csak hálókocsikból álló vonat egyébként igazán minden igényt kielégített. Légkondicionált fülkék, tisztaság, választék az étkezõkocsiban - és persze lehúzhatatlan ablakok, valamint gondos gyezsurnaja (kocsikísérõ) minden kocsiban. 16 órát robogtunk egyfolytában. Most bõven kijutott nekünk az elõzõ napon hiányolt éjszakából. Házat, települést - világosságot - alig láttunk a hosszú út során. Hiába - ez Szibéria. Csak néha tûnt fel egy csomó lámpa a nagy semmibõl. Ilyenkor valahol a kínai határ közelében voltunk.
Másnap délelõtt felbukkant a tengerpart, Nahodka kikötõje. Alapos vámvizsgálat, amely fõleg azt volt hivatva kideríteni, mennyi rubelünk volt és mit is csináltunk vele. Szabályosan elszámoltattak, majd a maradékot - mintegy harminc rubelt - szépen elvették.
- És a hajón mivel fogok fizetni? - kérdeztem felháborodottan.
- Ott nem lesz szüksége erre a pénzre - nyugtatott meg a vámtiszt - csak nyugati valutával lehet fizetni.
- Micsoda? Egy szovjet hajón? - Háborogtam.
- Szovjet hajó, de Japánba megy - felelte zordonan a vámos, azzal kezembe nyomott egy elismervényt. Ha három éven belül újra szovjet földre lépek, megkapom a pénzemet.
- Oké - mondtam magamban, bár, ami azt illeti, ilyen alapon odaadhattam volna ezt az egész pénzt a szállodaszobáért.
A hajó Dzerdzsinszkij névre hallgatott, és egyáltalán nem volt tekintélyt parancsoló külseje. Miklóska gyanakodott is.
- Nem fog ez elsüllyedni? - Kérdezte.
Érdekes, a gyerekek nem féltek a repülõgépen (én annál inkább), de Miklós a hajó iránt határozottan bizalmatlan volt. Már jóval az elindulásunk elõtt is sokszor faggatott, mi van, ha a hajó elsüllyed. Hiszen õ egyáltalán nem tud úszni.
- Majd kiment egy másik hajó - biztattam.
- De amíg a másik hajó odaér, csak úsznom kell - erõsködött az én négy és fél évesem.
- Ó, az semmi. Addig majd átszállunk a mentõcsónakba.
Igy azután, amint lehetett, megmutattam a gyerekeknek a mentõcsónakokat. Ez valamennyire megnyugtatóan hatott, különben is elfoglalta õket a beszállás izgalma. Elvégre az ember nem minden nap utazik igazi tengerjáró hajóval.
Szegényes külseje ellenére a Dzerdzsinszkij igazi luxushajónak bizonyult. Legalábbis mi annak éreztük süppedõ szõnyegeit, hatalmas, sokfogásos ebédjeit és vacsoráit, ahol aztán igazán minden inyencséget felvonultattak.. De ó, micsoda tragédia - nem bírtunk enni! Egyszerûen nem volt semmi étvágyunk e két nap alatt! Hogy az utazás izgalmai, a 8 órás idõeltolódás, vagy a tenger hullámzása okozta-e - nem tudom. Én még azért valamennyire igyekeztem kitartani - ettem kicsit a lazacból, a franciás zöldségekbõl, a remek süteményekbõl, ám a gyerekek rá sem néztek semmire. Igy aztán magyar útitársunk - bár állítása szerint szintén nem volt formában - idõnként nemcsak saját hatalmas adagjával birkózott meg, hanem szorgalmasan fogyasztotta a gyerekekét is. Nem csoda hát, ha tényleg mindenki a fiaim apjának nézte szegényt. Egy szobában laktunk, egy asztalnál étkeztünk, sõt, õt is Zolinak hívják, és ráadásul kitartóan játszott a gyerekekkel.
A hajón egyébként utaztak velünk japánok is, ha nem is sokan. Fõleg fiatalok, világutazó férfiak. Az idõt õk is többnyire a fedélzet nyugágyaiban üldögélve töltötték. Egyikükkel, egy vállig érõ hajú, tépett farmeros sráccal beszédbe is elegyedtünk - természetesen angolul. Kiderült, hogy 8 évig kóborolt a világban, most megy haza, a család már nagyon várja.
Itt a hajón, Jokohama kikötõjéhez közeledve elõször érintett meg bennünket a japánok egyetlen más néphez sem hasonló stílusának szele. A parthoz közeledve, miközben mi, külföldi utasok a hajó korlátjának dõlve izgatottan figyeltük a lassan feltûnõ hegyeket, a mellettünk elsuhanó vagy horgonyzó többi hajót, a japán útitársak egyszer csak eltûntek. Mind, valamennyien. Nem is kerültek elõ többé, mintha a föld nyelte volna el õket! Ezzel szemben hamarosan eddig sosem látott, ismeretlen japán úriemberekkel népesült be a fedélzet. Valamennyien sötét öltönyt, vakító fehér inget, nyakkendõt viseltek. Mondanom sem kell, június közepe volt, tûzött a nap. A rejtély akkor oldódott meg, mikor utolsóként hosszúhajú japán barátunk is megjelent öltönyben - nyakkendõben! Ha nincs a haja, õt sem ismerem fel. De most lassan sorban felismertem a többieket is. Valamennyi ifjú világjáró, a nagy eseményhez, a hazatéréshez a Japánban az ilyen ünnepi alkalmakhoz illõ viseletet, a sötét öltönyt vette magára. Némelyik ruhán látszott is, hogy már jó ideje tárolták összehajtva, börönd, hátizsák mélyén. De valamennyi ifjú, még hosszú távollét után is, a hazatéréskor az otthoni, a japán szabályokat igyekezett betartani.
Kikötöttünk és elkezdõdött a végeérhetetlen útlevélvizsgálat. Az utasok a hajó társalgójában sorakoztak, a Bevándorlási Hivatal civil ruhás alkalmazottai pedig ûr- lapok tömegét töltették ki mindenkivel, kérdéseket tettek fel. Tõlünk azt próbálták mindenáron megtudakolni, mi Tamás úgynevezett státuszszáma a vízumában. A státuszszám egyébként azt jelzi, a külföldi milyen jogcimen tartózkodik az országban. (A szigorúságáról és kérlelhetetlenségérõl világszerte ismert japán Bevándorlási Hivatal rettenetesen ügyel a szabályok betartására). Természetesen én akkor, a megérkezésünkkor azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák azt a státuszszámot.
- Várja önöket a férje? - kérdezte a hivatalnok.
Nos, ezt én is szerettem volna tudni. Mert pillantgattam én a part felé szorgalmasan, de Tamásnak nyomát sem láttam. Végül is a hivatalnok, miután alaposan kifaggatott, beírt az én útlevelembe is egy számot, de a lelkemre kötötte, hogy amint meglátom a férjemet, szóljak neki. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta a lelkiismeretes japán hivatalnok, az csak egy jó óra múlva derült ki, amikor már kint a kikötõ épülete elõtt Tamás nyakában lógtunk mindhárman. A nagy családi egymásra találást az elõbbi úr érkezése szakította félbe. Miután emberünk néhányszor diszkréten köhintett, a biztonság kedvéért megkérdezte:
- Ez az úr a kedves férje?
Igenlõ válaszunkra elkérte Tamás útlevelét, gondosan tanulmányozta, elkérte újra az enyémet, hümmögött, gondolkodott, majd vízumomban átjavította a bûvös számot. Nem értettem a dolog jelentõségét. Nem tudtam még, hogy ettõl a számocskától függ, vállalhat-e Japán területén munkát a külföldi, jár-e a gyerekének kedvezmény az állami óvodákban, meddig hosszabbítható egyáltalán a vízuma, és még sok minden egyéb. De az mindenesetre roppantul meglepett, hogy ez a hivatalnok egy órával korábban megjegyezte magának, hogy ügyünkben esetleg nem járt el megfelelõen, és nem sajnálta a fáradtságot, utánunk jött, ki az épület elé, és nem nyugodott, míg tisztának nem érezte lelkiismeretét.
Igy tehát rövid két órán belül megismerkedhettem a japánok két jellegzetes tulajdonságával, a szokások, formaságok tiszteletével és a fantasztikus lelkiismeretességgel. Akkor persze még mit sem tudtam arról, hogy amit eddig láttam, tapasztaltam, az már maga a nagybetûs JAPÁN.