Zsuzsa:
Amiben eleinte sokáig hinni sem mertünk, egyszer csak valóra vált. Igen, Tamás végül is megkapta a szükséges összes engedélyt, meglett a vízumunk is, és indulhattunk Japánba.
2 évet töltöttünk kint, méghozzá - amint az hamarosan kiderült - eléggé egyedülálló módon. Mert hogyan is juthat el egy magyar Japánba? A leggyakoribb megoldás: kiváltja a turista útlevelet, és a rendelkezésére álló 1-2-3 hét alatt megpróbál megnézni, magába inni mindent, amit ennyi idõ alatt lehetséges. Vagy hivatalos kiküldetésben 2 nap, 1 hét alatt viszik a kollégák, kézröl kézre adják - úgy kell megszöknie, hogy megvehesse a gyereknek a megrendelt rádiósmagnót, az apósnak a videókazettát és a szomszédék Pistikéjének a zenélõ tolltartót. Vannak aztán a külszolgálatosok - õk általában magyarok között élnek, fõleg velük érintkeznek (persze, a hivatalos teendõkön túl). És vannak végül az ösztöndíjasok, akik az esetek többségében, családdal vagy anélkül, kollégiumokban, vendégházakban laknak, ha nem is magyarok, de többnyire hasonló sorsú külföldiek társaságában. Mi ezzel szemben hamisítatlan japán környezetbe csöppentünk. Tamás az egyetemen mint vendégkutató, a japán stábbal karöltve dolgozott a kémiai laborban, japán diákokat oktatott. Én átmenetileg felhagytam dolgozó nõi szerepemmel, és egy japán családok lakta bérházban beálltam a tipikus japán családanyák sorába: fõztem, mostam, takarítottam, uszodába kísértem a gyerekeket és fennmaradó idõmben éltem a japán háziasszonyok igen mozgalmas társas életét.
Zoli fiúnk a közeli japán állami általános iskola második osztályának lett egyetlen szõke, ám hamarosan teljes értékû tanulója, Miklós pedig hamisítatlan japán óvodába járt.
Minthogy éreztük helyzetünk sajátos voltát, otthon maradt szeretteinket azonnal elkezdtük levelek tömegével bombázni. A levelek pedig hemzsegtek "a japánok így szokták, a japánok ilyenek, a japánok olyanok..." kitételektõl. Mivel azonban mindketten születésünktõl fogva lusta levélíró népség vagyunk, Tamás gyorsan feltalálta a "közös levél" mûfaját. Félreértések elkerülése végett ez nem attól közös, hogy közösen írjuk, (ez is benne volt persze), hanem attól, hogy az olvasó - bár látszólag egyedül - többi levelezõnkkel közösen olvassa. Mert ugyan minek írjuk le külön-külön mindegyik barátunknak, rokonunknak, otthon hagyott szomszédainknak és munkatársainknak, hogy milyen Zoli iskolája és milyen a lakásunk? Úgyis csak ugyanazt írnánk, nem? Legjobb hát elküldeni mindenkinek a néhány példányban sokszorosított mini-tudósításainkat. De valahogy ez nem elégített ki teljesen minket.
Úgy két hónapja lehettünk már Japánban, amikor egy este, amint kicsiny jokohamai lakásunk asztalánál ültünk és ettük a vacsorát, Tamás ügyesen szájához emelvén evõpál-cikájával egy darab paprikás krumplit, így szólt:
- Úgy döntöttem, hogy könyvet fogok írni Japánról! Mit szólsz hozzá?
Mire én, az örök ellenkezõ:
- Tévedsz, én írok könyvet Japánról!
Egymásra bámultunk, majd egy pillanatnyi csend után egyszerre, kórusban mondtuk ki:
- Akkor hát ... közösen írunk könyvet Japánról!
A szándék megvolt, a konfliktust is feloldottuk. Ám amikor elkezdtük a részleteket boncolgatni, akkor derült ki az a meglepõ tény, hogy egyikünk a nõi Japánt lakta be, és írná le, míg másikunk - a férfiakét. A kettõ pedig messze nem ugyanaz! Tehát adva van egy nõi szemmel nézett nõi Japán, egy férfi szemmel nézett férfi Japán, de azért a nõi szem látja egy kicsit a férfi Japánt is és férfi szemmel is nézhetõ ám a nõi... A mi szemünk ráadásul európai, és ezen belül is speciálisan magyar!
Így aztán lassan megérett a könyv szerkezetének ötlete. Miközben rendszeresen gyûjtögettük az anyagot (most már tudjuk, külön a nõi és külön a férfi anyagot), szorgalmasan születtek közös leveleink is, amelyek nem is maradtak (mindig) válasz nélkül. Mi pedig néha kétségek között hánykolódtunk, vajon érdekli ez otthon az embereket? Hiszen otthon most mindenki iszonyúan el van foglalva inflációval, adóívvel, pártokkal, Nagy Imrével. Kell akkor nekik a tokiói Császári Palota, Takesita vesztegetési botránya, a nagy szumóbajnok, Futahaguro kizárása a szumóversenyekbõl? Érdekel akkor bárkit, hogy milyen egy japán lakás és ki kezeli a családi kasszát? De a közös levelekre érkezõ, újabb leveleinket sürgetõ válaszok arról gyõztek meg bennünket, hogy igen. És minél több idõt töltöttünk már el ott, egyre jobban éreztük, hogy igenis, ezt meg kell írni. Magyarország mostani helyzetét látva, újra itthon, különösen úgy érezzük, hogy írni kell arról az országról, amelyet bár állandóan földrengések és tájfunok pusztítanak, mégis mindig fantasztikus tempóban újjáépül és folyamatosan gyarapodik; írni kell errõl az országról, amelynek alig van megmûvelhetõ földje és nyersanyaga, mégis a világ gazdasági élvonalába került; le kell írni, hogy Japán, amely iszonyú körülmények között elvesztette a világ legborzalmasabb háborúját, és ráadásul történelme során elõször került idegen megszállás alá, hihetetlen gyorsaságú "westernizálódása" közepette hogyan õrizte meg hagyományos tradícióit és kultúráját is, hogyan szerezte vissza nemzeti méltóságát, miközben a világ békéjének élharcosai között van. Általánosságban persze mindezt sokan tudjuk, de le kell írni a részleteit, hogy talán tanuljunk belõle. Hogy álmélkodjunk, és egy picit a dolgok mögé is beláthassunk. Közben pedig szabaduljunk meg néhány illúziótól is: ne gondoljuk azt se, hogy ez egy problémamentes ország, ahol még a fán is mikroprocesszoros automata kenyérsütõ terem; másrészt senki ne higgye tovább, hogy a japán ember "primitív ázsiai", aki még mindig a nyereg alatt puhítja a szukijakit.
Japánról a legtöbb embernek a kimonó, az ikebana, a teaszertartás, vagy például a karate jut eszébe - ha nem éppen a videó, a computer vagy az autó. Könyvünkben persze lesz szó ezekrõl is, de nem elsõsorban a "csodákról" akartunk írni. Szerettük volna megmutatni, mit lestünk el a hétköznapi Japán hétköznapi életébõl, és a csodákról csak annyit mesélünk, amennyiben a hétköznapok részévé váltak. Ám a csodák is és a hétköznapok is - a mi csodáink voltak és a mi kis családunk hétköznapjai. Ugyhogy ez is bekerült a könyvünkbe.
Mit tehetnék én hozzá ehhez az elõszóhoz? Természetesen, mindenben egyetértek a feleségemmel, és tanúsitom, hogy a könyv születése körül minden úgy volt, ahogy õ leírta. A feladat, ami a bevezetõben nekem maradt: kitérni még néhány technikai jellegû részletre.
Könyvünk tagolása azonnal feltûnik bárkinek, aki kezébe veszi a kötetet. Egy-egy fejezet: egy-egy levél, majdnem az eredeti, szöveghû formájában. Hogy egyértelmû legyen, ki is éppen a szerzõ, ezt a szövegrészek elején diszkréten csak egy-egy zárójelbe tett betüvel jelöltük. Tehát (T) az én szerzõségemet, (ZS) Zsuzsáét jelöli. Legtöbbször egy levelet csak egyikünk írt, de elõfordul néhol egy-egy betoldott részlet a másikunk tollából is. (Ha azonban valaki nem tudna eligazodni a sok egyes szám elsõ személy között, és ebben eltérõ stílusunk sem segítené, ne törõdjön vele! Nem veszít vele semmit.)
A szövegben a japán szavakat, neveket mindenütt a magyar helyesírás szabályai szerint írtuk le. Ezt azonban fájó szívvel tettük, mivel az a benyomásunk, hogy ez az átírás sokkal nehézkesebbnek, bonyolultabbnak tünteti fel a japán szavakat, mint amilyenek valójában. Ennek oka a sok kétbetûs mássalhangzó, hogy a "dzs"-t ne is említsem. Zavaró a magyarban sokszor hibásan beidegzõdött kiejtés is, amelynek legszebb példája mindjárt az itthon tévesen rövid elsõ ó-val írt "Tokió", ami helyesen "Tókjó"! Arról nem is beszélve, hogy a magyar leírással az ember ritkán találkozik, annál gyakrabban azonban az angol átírással: külföldre szánt japán írásokban, árukon, Japánról szóló könyvekben, térképeken, mûszaki leírásokban stb. Az érdeklõdõ olvasó részére a függelékben megadtuk a könyvben elõforduló japán szavak angol nyelvû átírását is, és, minthogy menet közben erre nem mindig van lehetõség, rövid magyarázatot is fûztünk hozzájuk. Az angol átírásban különben (ó borzalom, ebbõl is akad többféle!) a japán kormány által is szorgalmazott ún. módosított Hepburn-féle átírás szabályait követtük, nyomdatechnikai okokból egyetlen csekély pót-módosítással: a hosszú "á, í, ú, é, ó" jelölésénél az átírásnál szokásos vízszintes ékezet helyett a magyar ékezetet tartottuk meg.
Hogy pedig teljesen összekavarjuk a helyzetet, az olyan szavakat, amelyeknek angol átírása már Magyarországon is bevett, mi is ilyen módon használjuk. Igen furcsán hatna például, ha a nálunk is jól ismert SANYO cég nevét SZANJÓ- ként emlegetnénk.
Mindketten:
Végezetül illendõen szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek vagy támogattak bennünket a könyv elkészítésében.
Köszönjük Ohtaki Hitoshi professzornak, a Tokiói Mûszaki Egyetem (Tokyo Institute of Technology, japánul Tokió Kógjó Daigaku) munkatársának, hogy lehetõvé vált ez a csodálatos két év Japánban, és hogy ezen idõ alatt nemcsak szakmai, hanem rengeteg emberi támogatást is nyújtott számunkra. Végtelenül hálásak vagyunk japán barátainknak, akik befogadtak bennünket, számtalanszor segítettek a napi élet apró-cseprõ ügyeiben és szélesre tárták elõttünk ennek az oly nehezen megismerhetõ világnak a kapuját (és közben tudtukon kívül bár, de fõszereplõivé váltak könyvünknek). Szorgalmas rokonaink, barátaink és ismerõseink azzal támogattak legjobban, hogy amíg Japánban voltunk, közel 500 levelet írtak nekünk, és ennél kb. 50-nel több megírására kényszerítettek bennünket.
Külön köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, (elsõsorban Monspart Éva barátunknak, a Magyar Nõk Lapja munkatársának), akik hazatérésünk után ennek a könyvnek az összeállítására sarkalltak bennünket.
Most pedig kérjük az olvasót, próbálja beleélni magát egy japán bemutatkozási ceremónia utolsó pillanatába. Képzelje el, hogy mi most mindketten mélyen meghajolunk, szemünket közben szemébe mélyesztjük, és egyszerre mondjuk: "dódzo, jorosiku o-negai-simaszu!" Ami valami olyasmit tesz, hogy "Kérem, fogadjon bennünket szíves jóindulatába!"
Budapest, 1989.
Laczkó Zsuzsa és Radnai Tamás