Izgalom izgalom hátán. Körülbelül akkor, amikor állítólag 12000 ember vonult a Batthyány örökmécses elé, Miklóska beleesett a Tama folyóba! Az esés elõtti pillanat meg is van örökítve, ugyanis gyermekeim anyja, minden eshetõségre készen, kis hétköznapi kirándulásaikra is magával viszi a fényképezõgépét. Hál'istennek, a víz csak térdig ért, de +10 foknál ez sem öröm igazán: a gyerek cipõje teljesen átázott. Az út hazáig 3/4 óra, kész tüdõgyulladás. De a nõi lelemény útjában egyszerûen nincs akadály: berohantak mindhárman az elsõ boltba, cipõt venni. Sajnos, ott éppen nem volt gyerekcipõ, de az igazi anya nem hátrál meg: Zsuzsa kénytelen volt magának venni egy cipõt, és tornacipõjét a gyerek lábára adta. Azóta sem értem, ha akar magának venni egy új cipõt, miért kell ehhez a gyereket beáztatni?
A másik eset azért cifrább volt. Jön a telefon az intézetbe: "Hol van a betegbiztosítási papírunk?" Mert Miklós leesett valahonnan, betörte a fejét, rohannak a kórházba... Köpni-nyelni nem tudtam, én is rohantam, értelemszerûen a fudzsigaokai kórházba. Ott röpke fél óra alatt sikerült is kiderítenem, hogy ma még külföldi nem járt arra. Hazamentem, mire a szomszédasszonyok (látható csodálkozással, hogy miért rohantam haza), közölték, hogy semmi baj nem történt, a gyerek egy kicsit betörte a fejét, és hogy Zsuzsáék a szomszéd helység kórházába mentek. Ezen nem is igazán csodálkoztam, ha egyszer japán kísérõjük van, akkor tényleg nehezen fordul elõ, hogy a legközelebbi kórházba menjenek... Késõbb hazaértek, a sebesült egy keveset még szaladgálni kívánt a kertben. Zsuzsa csak azon akadt ki, hogy mit mondhattam én a szenszeinek, mert amikor újra betelefonált, a prof azt kérdezte, hogyan sikerült a gyereknek tönkrezúznia (destroy) a fejét?
Egyébként öt öltéssel varrták össze a bõrt Miklós szeme fölött, összesen 5000 jenért! El is kezdtem fontolgatni, talán megérné elmenni varrónõnek Japánba, nem?
Egy kellemesebb eset a gyerekekkel:
Miklós kezembe nyomja a meséskönyvet, és én elkezdek nyögdösni: "Neko va, hitokui ószama ga oszorosí mahó o..." Próbálom fordítani, hogy a macska, meg a király, meg a "kurusii" az bánat, Zsuzsa is beleszól, szótár kerül, majd egyszer csak megszólal Zoli: "én csak itt csendben, magamban derülök, hogy Ti itt szótáraztok, meg mindenfélét mondotok, amikor ott egyszerûen csak az áll, hogy 'A cica elmesélte a szegény embereknek, hogy az a gonosz király mindenféle varázslatot tudott, és annak hatalmával sanyargatta a népet!'"
Egyébként TITOK! El ne áruljátok senkinek! Zoli szerelmes.
Szerelmének tárgya Dzsunko-csan, osztálytársa, aki ráadásul a szomszéd házban lakik. Igy hát a szerelmeseknek igazán van alkalmuk elegendõ idõt együtt tölteni, de mint tudjuk, a szerelmes szívnek semmi sem elég. Ezért aztán Zoli Dzsunkót sokszor még zongoraórára is elkíséri. A múltkor pedig eléggé el nem ítélhetõ módon véletlenül a következõ párbeszédet hallgattam ki közöttük:
- Ha nagy leszek, el akarlak venni feleségül - szólt az ifjú.
- De te hamarosan hazamész Magyarországra - vetette ellen a leány.
- Nem baj, majd visszajövök érted - fiacskámat nem könnyû eltántorítani, ha valamit a fejébe vett. Dzsunkó válasza egyértelmû:
- Akkor várni fogok rád.
A Frankfurtból sugárzó amerikai katonai adó úgy tanítja németül az ott állomásozó nehézfejûeket, hogy minden nap elmondja 50-szer a nap mondatát. Hát most mi is ilyent csinálunk, azzal a különbséggel, hogy én csak egyszer írom le nektek. A valóságban viszont a japánok 50-nél sokkal többször is elmondják esetenként.
Tanuld meg: a legfontosabb japán szó, férfiak részére: ISZOGASII. Jelentése: elfoglalt, dolgozik, nem ér rá, angolul: busy. Lehet használni dicséretként: az illetõ sokat dolgozik, szorgalmas, iszogasii. Alibiként: ha a férj csak éjfél után ér haza, részegen, világos, nem tudott hamarabb, mert iszogasii volt. Ha nem akarsz valakivel találkozni, nem kell ürügyet keresni, elég, hogy iszogasii vagy. Ezt mindenki elfogadja, annyira, hogy a múltkor Zoli nem volt iskolában, mert a Papával volt iszogasii. Jó, mi? De most már abbahagyom az írást, mert iszogasii vagyok.
Bevezetés
Ahol én vagyok, az az egyetem különálló része, campusa, speciálisan a már alapfokú diplomát szerzett ("bachelor") diákok továbbképzésére ("master", majd doktor kurzuson). Ezért a diákok helyzete is speciális, elõadásaik és gyakorlataik alig vannak, viszont egy-egy laborhoz vannak rendelve (feladatuk alapján), és az egész képzésük abban a laborban zajlik. Az egyetemi szervezet hasonlít az amerikai rendszerre. Egy típikus laboratórium személyi felépítése a következõ: 1 db teljhatalmú professzor (izraeli ösztöndíjas barátom egyik kedvenc mondása: "egy japán professzor legalább 90 %-ig isten"); 1 db valamivel kevésbé hatalmas társprofesszor (associate professor), aki általában 5-10 évvel fiatalabb is; 1 db, esetleg 2 db tanszéki kutató (research associate), akinek hatalma már nincs, munkája viszont annál több. Japánul a neve: dzsosu, ennek jelentése: "segítõ kéz", nagyon híven kifejezi, mit is csinál az illetõ. Van még esetleg egy egész- vagy félállású titkárnõ, és ezzel kész is van a labor. Nem tudom, kedves kollégáim, feltûnt-e, hogy a laboráns, technikus, tanszéki mérnök, programozó, takarítónõ és hasonló beosztású dolgozók mind kimaradtak a felsorolásból! Azt a munkát, amit Magyarországon ezek hadserege végzi el, itt mind a diákokra, illetve magukra az oktatókra marad, úgy bizony!
Beszúrás:
Japánban a munkanélküliség közismerten nagyon alacsony, és ennek egyik trükkje az a szocialista országokban is honos megoldás, hogy mesterséges munkaalkalmakat teremtenek. Minden alkalommal elfog a nevethetnék, amikor a vonatállomásokon látom, hogy egy ember csak azért áll a peronon, hogy tisztelegjen a kétpercenként érkezõ vonatoknak, egy másiknak pedig az a dolga, hogy a szuper raffinált automata által nekem eladott jegyet egy, az 50-es évekbõl ismeretes lyukasztóval kilyukassza. A tanszéken nem azért nincs segédszemélyzet, mert a japán állam nem tudná megfizetni. Az elv az, hogy a diák minden munkafolyamatot ismerjen meg, az oktató minden munkafolyamatot oktasson. Az elv gyönyörû, csak az eredménye az, hogy az európai értelemben vett hatékonyságot erõsen lecsökkenti. Ezt azonban, amint azt már máskor is írtam, egyáltalán nem tartják olyan fontosnak. Kétségtelen elõnye viszont a rendszernek az, hogy így mindenki mindig iszogasii.
Az én helyem és szerepem
Gondolhatjátok, hogy én vagyok a dzsosu. Ezenkívül statisztikai adat, nagy kísérlet, büszkeségünk tárgya, marslakó és mumus. Ugyanis én vagyok az elsõ, japán állami egyetemre külföldrõl hozatott példány. És a gaidzsin, a külföldi, az bizony ritka madár errefelé. (Közben már lett egy második ilyen is, õt az újság is megírta, mert amerikai, és fõként, mert szupravezetõkkel foglalkozik, ami most nagyon divatos).
Azt hiszem, az összes felsorolt szerepköröm kitalálható, kivéve a mumusét. Mumus - a diákoknak vagyok. Mert szegények jóelõre fel lettek készítve, hogy most majd jön egy gaidzsin, akivel muszáj lesz majd angolul beszélni, és különben is, úgy kell majd bánni vele, mint egy marslakóval, vagy talán egy hímestojással, ki tudja. Mert bizonyára azt sem tudja majd, mi az a rizs, hogyan kell az evõpálcikát fogni, és teljesen civilizálatlan, mert nem látott még életében sárga embert. Azt ugyan nem hiszem, hogy így hangzott el, de a diákok magatartása azt mutatta, hogy õk így gondolták.
Példa a beilleszkedés problémáira
Az egyetemen divat a (most kapaszkodj meg) kommunista szombat. Persze, itt nem így hívják, csak egyszerûen fûnyírásnak vagy takarításnak. Az ilyen alkalmakkor megtermelt értékeket pedig nem ajánlják fel Afrikának, sõt, egy pillanatig sem állítják azt, hogy ez értéket termelõ tevékenység. Egyszerûen - akkor, azon a napon, nekiállnak, és közösen kitakarítanak. Ebben mindenki részt vesz, természetesen dzsosutól lefelé. Namármost, az elsõ alkalommal nekem feltûnt, hogy mintha most takarítanának, de mivel akkoriban a kommunikáció elég primitív eszközökkel zajlott még közöttünk, én végeztem tovább a dolgomat. Délután aztán jött Szumi csan, hogy õ úgy gondolja, hogy most kellene lecserélni a hûtõvizet a röntgenkészülék hûtõkörében. Mondom, hogy ez most nem alkalmas, mert én éppen most mérek a készülékkel. De, mondja, hogy azt a vizet a gépkönyv szerint idõnként le kell cserélni. Mondom, hogy én ugyan nem tudom, mi van abban a gépkönyvben, mert az olyan nekem, mintha kínaiul lenne (ezt nem értette), de a hûtõvizekhez véletlenül értek annyira, hogy meg tudom ítélni, hogy a csere megvárhatja még a másnapot. Mire õ: de azt a hûtõvizet éppen a mai napon kell lecserélni! Akkor leesett egy hatalmas tantusz, sürgõsen leállítottam a mérésemet, amivel kárbaveszett kb. 1 hetes munkám, és pumpáltam a hûtõvizet... Azóta szövetséget kötöttem az egyik legénnyel, aki jóelõre figyelmeztet, ha jön a takarítás. Sõt, a legutóbb már komoly elismerést vívtam ki azzal, hogy milyen sokoldalú vagyok a padlókefélõ használatában (és azalatt sem kell angolul beszélni velem).
Szeminárium
Ez a laboratóriumi oktatás legszentebb és legérthetetlenebb eseménye. Olyan szertartás, amelynek forgatókönyve mindenki elõtt ismert, és kötelezõ. Minden pénteken van, és igen nagy horderejû dolognak kell ahhoz történnie, hogy valaki felmentést kapjon a részvétel alól (haláleset, saját esküvõ, nemzetközi konferencia, de: gyerekszülés már nem, és érdekes módon a konferenciák többsége valahogyan csütörtökön mindig véget ér). A szeminárium menetrendje: reggel 10-tõl 12-ig közös könyvolvasás! Ez az angol nyelvtudás fejlesztését szolgáló, mégis szakmai tevékenység. Módszere: az éppen soros diák, aki egész héten át rettegve készül a jelenésre, kivonul középre, egy regiment szótárral, jegyzettel, és a kijelölt könyvvel. És elkezdi, onnan, ahol az elõzõ héten az elõzõ diák abbahagyta. Nyögve-döcögve felolvas egy bekezdést, jellegzetesen dzsápáníz-inglis kiejtéssel, majd jön a fordítás, eto ne, ano ne. Mindenki némán követi szemével a szöveget, már akinek nyitva marad. Idõnként, ha nem megy a dolog, a professzor segít, olykor fél órás rávezetõ magyarázattal, miközben a többiek hevesen lapozzák a szótárt. A dologhoz tartozik az is, hogy életemben nem gondoltam volna, hogy valaki valaha is egy könyvet ennyire aprólékosan kivesézzen. Sajtóhiba nem marad felfedezetlenül, egyetlen szó sem marad megrágatlanul. Ajánlom mindenkinek, aki szakcikket, uram bocsá', könyvet ír, gondoljon arra, hogy egyszer még egy japán betûrõl betûre szétszedi a mûvét, úgy ügyeljen hát a pongyolaságokra! A dolog másik oldala megint csak, hogy amióta itt vagyok (majdnem 10 hónapja), már csaknem 50 oldalt haladtunk is elõre!
Délben mintegy varázsütésre feltárul az ajtó, és titkárnõnk, a kedves Sirai szan betolja a kiskocsit, rajta az ételdobozokkal, és az elmaradhatatlan zöld teával (Rado szannak - ez újabban a becenevem - kávé), és kezdõdhet a szertartás következõ pontja, a közös étkezés. Az étel ki-ki ízlése szerint, anyuka, feleség, barátnõ által készített, boltban készen vett, vagy újabban étterembõl a laborba hozatott o-bentó. Közben szabad beszélgetés folyik. A befejezéshez a jelet a prof adja meg azzal, hogy feláll, és kimegy.
Pontban 13 órakor kezdõdik a második felvonás. Még 3 fellépés van: egy cikkismertetõ valamilyen mostanában megjelent közleményrõl, egy munkabeszámoló arról, hogy az illetõ hol tart adott, éppen mûvelt témájában, és egy áttekintõ, összefoglaló beszámoló, ha úgy tetszik, elõadás egy nagyobb témáról. Ez utóbbi az oktatószemélyzet kiváltsága, illetve a külföldi vendégeké, ha éppen arra járnak; de a többi mûsorszámban mindenki, ciklikusan fellép, nemre-, rangra-, nemzetiségre való tekintet nélkül. Nekem meg van engedve, hogy angolul beszéljek, de a többiek anyanyelvüket használják. A dolog formálisan konferencia elõadásokra emlékeztet. Az elején a szónok mindenkinek kiosztja az elõre elkészített, sokszorosított összefoglalóját. A tõpéldányt az ezzel megbízott hallgató lefûzi az archivumba. Ezt egyszer én is átnéztem, 1978-ig visszamenõleg. Nagyon vicces volt látnom, hogyan értette félre egy számomra tökéletesen ismeretlen japán hallgató ezelõtt 8 évvel az egyik akkor frissen írott cikkemet. Az elõadáshoz diavetítõ, írásvetítõ, tábla, video és monitor, egyszóval mindenféle technika rendelkezésre áll. A félórás- egyórás elõadásokat vita követi, erre az idõre mindenki felébred. A hozzászólások idõtartama és intenzitása a hierarchiában betöltött hely függvénye (van olyan diákunk, elsõ éves, aki az elmúlt tanévben egyszer sem szólalt meg, ha nem õ volt a soros elõadó).
A szeminárium legkevesebb 5-ig, de néha sokkal tovább is eltart. Senki sem siet, érthetõen, hiszen este 9-ig, 10-ig még hosszú a nap. A záró aktus a közös teázás (kávézás), ami már nem elõírt program, és ez onnan derül ki, hogy a prof ezeken már nemigen szokott részt venni. Ennek akkor van vége, amikor a diákok elvonulnak vacsorázni, Rado szan pedig vagy megpróbál ma még dolgozni is, vagy hazaszökik a családjához.
Kommentárok:
1. Ez a menetrend, kisebb-nagyobb eltérésekkel, minden általam ismert egyetemen és laborban hasonló. Van olyan hely például, ahol a dzsosu még külön szemináriumot is tart. Volt olyan labor, ahova este 9-kor bekukkantva, azt láttam, hogy a diákok néma csendben ülik körül a dzsosut, és meredten olvasnak egy matematika könyvet. Másutt mások a helyi szokások, de az, hogy az oktatás gyakorlati feladaton alapulva, a laborban együtt élve folyik, a szó szoros értelmében, mivel a legtöbb diák 9-tõl 9-ig ott van, és hogy a számonkérés illetve ismeretszerzés fõ formája a kiselõadás, az teljesen általános.
2. A dolog azért, sajnos, nem hatékony, bármilyen szellemesnek is tûnik a rendszer. Ennek több oka is van. Többek között az alapozó ismeretek feltûnõ hiánya miatt, hiába dolgozza fel a diák a legmodernebb kutatási témát, nem érti meg. Amióta egyre jobban értem, mmirõl beszélnek körülöttem, egyik ámulatból a másikba esem. Például, amikor a statisztikus fizika egyik alapvetõ differenciálegyenletéhez érve kiderül, hogy a diák még azzal sincs tisztában, hogy 1 cm hány mikrométer. Ugyanez igaz a személyesnek tekintett, fõ feladatukra is: az elsõsök kapnak egy feladatot, és rájuk bíznak egy olyan értékû modern mûszert, amelyhez Magyarországon akadémikusok sem tudnak hozzájutni, és közben nekem kell megtanítanom õket arra, hogyan néz ki egy olvadó biztosíték! Aztán a másik dolog az, hogy mindenkit csak és kizárólag a saját témája árdekel, azért viszont nyomasztó felelõsségérzet terheli. Igy azután, a szemináriumon is, ha valaki más beszél, a hallgató többnyire alszik. Ezt a dolgot sem veszik rossznéven senkitõl, a beszélõ az ázsiai udvariasság szempontjai szerint tapintatosan lehalkítja a hangját. (Idevágó lényegi megállapításom, ami egy ilyen szemináriumon világosodott meg elõttem, az, hogy végül is mi a nagy különbség egy japán és egy külföldi között? Az, hogy egy japán képtelen elõadás közben nyitott szemmel aludni!)
Mire jó nekem a szeminárium? Ez a kérdés sokszor felmerült bennem, sõt, egyszer a profnak is feltettem, amitõl õ teljesen meglepõdött (nem szokás ilyeneket kérdezni). A fordítás, habár roppant unalmas, de jó, mert amíg õk az angol, én a japán részét gyötröm. A többibõl a témák érdekelnének, csak nyelvi akadályok miatt nehezen követem a dolgot. A legjobban azt szeretem, amikor én beszélek. Az én szövegemnél nincs jobb, ezt újra és újra felfedezem. Ti is így látjátok?
... halasszuk máskorra. Inkább (Zsuzsi ötlete nyomán) álljon itt egy eset a japánok idegtépõen körültekintõ-körülményes gondolkodásának illusztrálására. Tehát: éjjel egy óra van, és a felettünk lakó hallja ám, hogy az õ fölötte lakónál zúg a fürdõ. Mintha az ott lakó férfi bekapcsolta volna a fûtést a fürdõben, a kádban meg már forr a víz. Mint késõbb megtudtuk, így is volt, elaludt az illetõ. Mi legyen ilyenkor? Szólni kell, ez világos. De nem illik ilyen késõn becsöngetni. Hívjuk hát fel telefonon! De nincs meg a telefonszáma. OK, akkor elõbb hívjuk fel az NTT-t, és kárdezzük meg! Csakhogy azok sem tudják, mert az illetõ mostanában vett új telefont. Nézzük akkor meg az egyetemi névsort, az annyira új, hogy már Radonai szan is benne van, de õ még, sajnos, nincs. Végül, hosszas keresés után, megvan a szám! A telefon kicseng, de nem veszik fel. Lehet, hogy téves a szám? A férj kimegy a folyosóra, hallja, hogy valóban ott csörög a telefon... Végül, röpke fél óra múlva, mégis csak becsöngetnek. A dolog 10 mp alatt, simán intézõdik.
Tanulság: ha véletlenül Japánban jártok, ne kérjetek soha útbaigazítást japánoktól! Csak, ha nem sürgõs a dolgotok.
Szövegszerkesztõ-zártakor érkezett! Török ismerõseinkhez ma hajnalban tévedésbõl becsöngettek a tûzoltók. A szomszédok füstöt észleltek szivárogni az egyik lakásból, de ahelyett, hogy becsöngettek volna hozzájuk, inkább kihívták a tûzoltókat!