Szóval, csupa gyönyör az élet. Például vasárnap délben is az volt, amikor Zoli közölte, hogy fáj a füle. Ilyenkor Magyarországon is szerfölött jól kezdi magát érezni az ember, hát még itt. Szerencsére éppen egy egész család vendégeskedett nálunk, és ha már a jó hangulat elrontása immáron nyílt ténnyé vált, a japán férj kezébe vette a dolgok irányítását. Elõször telefonon ellenõrízte, van-e fülészeti ügyelet a fudzsi-ga-okai kórházban (mert nekünk ilyenünk is van ám), de éppen nem volt, csak szemészeti.
Erre két síkon indultak meg az események. Én próbáltam Zolit (hasztalan) rávenni arra, hogy inkább a szeme fájjon, a haver pedig próbált találni egy fülészeti ügyeletet. 15 perc alatt talált is egyet, ebbõl az idõbõl 13 perc azzal telt el, hogy - az itteni népszokásoknak megfelelõen - elmagyarázták, hogyan is kell oda eljutni. Mivel pedig vendégeinknek még kocsijuk is volt, (egy 9 éves Honda), így csak 10 perccel késõbb értünk a kórházba, mintha vonaton mentünk volna. Ugyanis a kórház nagyon közel volt, itt a szomszédos Kavaszaki városban (mindössze annyi, mint a Rózsadombhoz Soroksár). Megérkezvén kiderült, hogy ez egy kimondottan ünnepnapi gyerekrendelõ, ugyanis hétköznapokon zárva van, csak ünnepnap nyitják ki! Lám, lám, Japán szegény ország. Szép, tiszta, tágas, modern épületben, a regisztráció 5 percig tartott (csak egy oldalt kellett teljesen teleírni kandzsival), és máris benn voltunk. Ami most következik, az akár Magyarországon is lehetett volna: a doktor bácsi szépen belenézett a Zoli fején levõ összes lyukba, majd közölte, hogy aggodalomra semmi ok, a helyzet nem komoly, stb. Mindössze megindult egy folyamat (ezt mondta volna Gömöri doktor bácsink is), adunk egy kis gyógyszert, attól majd elmúlik.
Ha mégsem, menjünk el hétfõn a Fudzsi-ga-oka kórházba. Ezután egy kicsit még elbeszélgetett Zolival, õk tudják, mirõl, mert a kívülállók számára érthetetlen nyelven tették, gyerek-japánul. Ami ezután jött, az viszont otthon már nem fordulhatott volna elõ: 1. a helyszínen legomboltak rólam 1270 jent (azért ilyen "keveset", mert gyakorlatilag semmi sem történt, és én a lehetõ legjobb egészségügyi biztosítással rendelkezem): 2. azonnal kezünkbe nyomták a szükséges gyógyszereket, és ellenõrizték, hogy a páciens rendesen beveszi-e az elsõ elõírt adagot; 3. búcsúzáskor a jelenlevõ egészségügyi dolgozók kivétel nélkül kedvesen mosolyogva, kis meghajlással köszöntek el: "odaidzsini", azaz, "kérem, vigyázzon az egészségére".
Ezzel a kis történettel több legyet kivánok ütni egy csapásra. Elõször is, az egyszer már megkezdett erkölcsnemesítõ sorozatomat folytatnám, "milyen is legyen egy jó szolgáltatás" témakörben. Érdemes felfigyelni megint csak arra, hogy a hálapénz fogalma tökéletesen ismeretlen, az egészségügyi személyzet viszont (vagy éppen ezért) becsületesen, lelkiismeretesen és emberségesen végzi a dolgát. Ezt persze meg kell fizetni, ráadásul minden egyes alkalommal, amibõl viszont az állam illetve a biztosító tetemes részt vállal (az én esetemben 90%-ot, Zsuzsára 80-at, a srácokra 70-et). A második légy annak bemutatása, hogy egy külföldinek idõnként milyen nehéz a helyzete: az ügyelet helyét megtudni, odajutni, a regisztráción átesni, az orvossal érdemben konzultálni nagyon-nagyon nehéz, ha nincs japán nyelvû tolmácsunk. (Angolul az egész láncolatból senki sem tudott). Szóval többek között ezért igyekszünk olyan nagyon össz-családilag, hogy magunkra szedjünk egy kis nyelvtudást. És még néhány kisebb légy: - lám, mire jó a telefon; - lám, lám egészség legyen, az a legfontosabb - és egy füst alatt bemutattuk Haszeto Kunisige barátunkat, aki civilben rendezõasszisztens, profi filmes, és ezért világot járt ember, aki jól tud angolul is. Felesége Claudia névre hallgat, és valamikor még amerikai volt; van még egy Aki és egy Miki nevû fiuk is, az õ Mikijük és a mi Mikink nagyon szereti egymást.
Még nincs vége! Hamarosan újabb komplikáció merült fel: ellenõriztetni kellett Miklóska szemüvegét. Ez még az elõzõnél is érdekesebb kaland volt. Elõször is számító-géppel regisztráltak bennünket a fudzsi-ga-okai kórházban, aminek az eredménye egy hitelkártya mintára készült kórházi belépõ kártya lett. Ezzel a naponta érkezõ hatalmas tömeget villámgyorsan tudják kiszolgálni. Ez esetünkben úgy értendõ, hogy habár legalább 30 ember várt a szemészeten, 1,5 óra alatt a gyerek szemének TELJES kivizsgálásával végeztünk, miközben 5 nõvérke, 2 orvos, és 1 optikus kezén mentünk át.
Eközben hatszor hívtak be minket. A már otthonról ismert vizsgálatokon kívül olyan is volt, amirõl csak sejtettük, micsoda (pl. egy tucat fénykép készült egy computeres-mikroszkópos masinával a szemgolyók belsejérõl). Nem tudom, valaha is átesett-e a gyerek ilyen részletes vizsgálaton. Eközben alkalmi tolmácsunk angol tudása is lépten-nyomon próbára lett téve, minthogy orvosaink lelkiismeretességüket kombinálva a szokásos japán körülményességgel, részletesen elmagyaráztak mindent, kezdve a rövidlátás fizikai magyarázatával, és végezvén a szemüveglencsére vonatkozó árajánlatukkal (kb. 10.000 jen, keret nélkül! Az mégegyszer annyi. De mindjárt hozzátették azt is, hogy mehetünk olcsóbb helyre is). Eközben a többi embert is ugyanígy szolgálták ki. Hátborzongató volt, amikor egy átlagos szobának megfelelõ méretû teremben egyszerre hat embernek tartottak olvasási próbát, minden lehetõ falfelületet kihasználva, hogy az olvasandó jeleket legyen hova felfüggeszteni. Ezután már csak fizetni kellett: 8 számítógép-terminál izzott a kezek alatt, 20 adminisztrátor, 6 gyógyszerész ijesztõ sebességgel tette-vette az aktákat, és szólította fizetésre a pályaudvari váróteremre emlékeztetõ méretû helyen várakozó 100-200 embert.
Mire felocsúdtunk, ismét megszabadultunk 1570 jen értékû kemény valutától. Majd: "odaidzsini", és az operett-tûzoltóra emlékeztetõ egyenruhába öltözött parkolóõr sípjába nagyot fújva kedvünkért leállított egy autót a kórház elõtt, majd tisztelgett világító botjával, miközben elhaladtunk elõtte.
Láttam egy reklámrajzot, ami a témába vág. Ez egy biztosítótársaság ajánlata: biztosítás rákos megbetegedés esetére. Az ábra - ha jól értem - azt mutatja meg, milyen vidáman fogom tudni elviselni esetleges rákos betegségemet, vagy családomét. Vidámságom foka attól függ, mekkora havi összeget vagyok hajlandó erre a célra falajánlani. Próbálnám csak meg Magyarországon! Hiszen ott még azt sincs jogom megtudni, hogy egyáltalán rákom van! Hogyan hajthatnám be akkor ott a követelésemet a biztosítón, hogy egy kicsit vidámkodhassak?
Törtük a fejünket, hosszasan. Ugyanis ha korábban bárkitõl információt kértünk, mindenki csak azt mondogatta, hogy a telefon nagyon drága; meg hogy a külföldieknek nagyon bonyolult, mert kell hozzá egy igazolás a magyar nagykövetségtõl (ott persze mit sem tudnak a dologról), meg hogy regisztráltatni kell a névpecsétemet; meg hogy legjobb lenne, ha valaki más venné meg a nevemben stb. És különben is, mi már úgy hozzászoktunk otthon, hogy nincs telefonunk... Zsuzsa hajthatatlan volt, így egy szép napon belekarolt egy anyatársba, és felderítették a terepet. Egy délelõtt leforgása alatt kiderült, hogy a telefont megvenni nagyon könnyû.
Vehetõ az NTT-tõl (ez a belföldi telefontársaság), ezen kívül egy csomó viszont-, és bizományi eladótól, valamint tetszés szerint bármelyik magánszemélytõl. Mármint a vonal, mert a készüléket megvenni még ennyire sem probléma, azt millió boltban árulják. A gond akkor kezdõdik, ha egy év múlva a vonalat vissza akarjuk vásároltatni. De most, hogy már dörzsöltebb rókák vagyunk, mint korábban, ez sem tûnik nagy gondnak: valószínüleg - mondjuk hirdetés útján, mivel az újságokban van "Sayonara-sale" rovat, azoknak, akik Japán elhagyása elõtt végkiárusítást rendeznek - egyszerûen majd eladjuk egy másik magánszemélynek, és elkerüljük vele a bürokrácia nagy részét.
...Egy verõfényes (téli) szombat délelõtt elsétáltunk a szomszédos Aobadai egy kis utcácskájába, ott is egy kis boltocskába, amely használt mosógépeket, porszívókat, videórekordereket és telefonvonalakat árul.
A forgalom láthatóan itt sem volt túl nagy: a kérdés persze már 10 évvel ezelõtt felmerült bennem Bécsben, hogy miért éri meg a kis boltoknak, ha ennyire a kutya se megy beléjük? (Itt még azt a régi, jól ismert viccet sem lehet a témában elsütni, hogy azért, mert vasárnap zárva tartanak).
Szóval bementünk, és így szóltunk: "kérnénk szépen egy telefonvonalat". A válasz nem harsány röhögés volt, ne gyanakodjatok, hanem kedves mosoly, és egy válaszkérdés: "hova tetszik parancsolni?". Két gyors telefonálás, néhány aprócska félreértés eloszlatása (ez a japán etikett), körülményes magyarázkodás, hogy aszongya ezt csak akkor vásárolják vissza egy év múlva, ha így meg úgy meg amúgy, de mi rendíthetetlenek voltunk, telefon a központba, de mi még így is, telefon a magyar nagykövetségre, de mi oda se neki, kiderül, hogy ott szombaton persze a kutya sincs, mert szombaton a magyar akkor sem dolgozik, ha közben gazdasági válság is tör ki, de mi még így is. Beletörõdõ sóhaj, utolsó, reménytelen próbálkozás: "és van-e Önöknél éppen 69.000 jen? - éppen volt. 5 perccel elõbb vettük ki a bankból. Kész, a dolog elvégeztetett.
A következõ hét keddjén reggel 9-kor megcsörrent lakásunkban az addig néma készülék, és egy férfihang közölte, hogy õ az NTT, és be vagyunk kapcsolva. (Mellesleg erre várunk 12 éve, az sem lenne baj, ha NTT helyett Krisztina központot mondanának, egye fene).
Felhívtuk a KDD-t (ez egy másik telefontársaság, õk bonyolítják a nemzetközi forgalmat), hogy ugyan már, kapcsoljanak be a nemzetközi távhívóba is! Azt mondták, hogy jó, de lesz az vagy 3 nap is, nem baj? És azóta ... Nagojából az utcáról már hazatelefonáltam, hogy ott vagyok, mintegy 300 km-re, ne keressetek; aztán hazafelé, a robogó sinkanzenrõl telefonáltam, hogy készíthetitek a vacsorát, mert 1 óra 20 perc múlva hazaérkezem... Felhívtuk már Magyarországot, és az is felhívott már minket. Zsuzsa bevezette a telefonos távnevelést: miközben bevásárol, a boltból felhívja Zolit, hogy kész-e a lecke. Amikor a fiúk készen vannak a karatéval, kötelesek felhívni bennünket a sport- klubból, hogy indulnak haza; és naponta átlag háromszor van ellenõrzés, hogy tényleg a laborban vagyok-e. Zoli a telefonközpont, õ kapja fel, ha csörög: "mosi-mosi, Radonai deszu", és õ kér engem az egyetemi központon keresztül. Ohtaki prof megjegyzése az ügyhöz: "sose tudom, hogy a feleséged-e, vagy a taiföldi barátnõd keres, különben is vigyázz, mert a tai nõk nagyon veszélyesek!"
Futahaguro a "mûvészneve", valódi neve Kitao Kodzsi. 24 éves, 199 cm magas, 157 kg súlyú, és foglalkozására nézve: szumó birkozó. Azaz csak volt, december 31-ig. Bajnoki fokozata: jokodzuna, vagyis "nagy bajnok". Mert bizony, a szumó bajnokok között már olyan sok volt a "sima" bajnok, vagyis ódzeki, hogy új titulust kellett kitalálni a legrendíthetetlenebb ólomkatonák számára.
Futahaguron kívül jelenleg még három jokodzuna van, és mindhárman roppant népszerûek Japánban. A leghíresebb a 32 éves "veterán" Csijonofudzsi, aki szinte minden tornán veretlen, pedig évente 6 torna van, és egy tornán mindenkinek 15 ellenféllel kell megmérkõznie. Fantasztikus technikája van, bár "csak" 120 kg a súlya, és ellenfelei között nem egy olyan is akad, aki 100 kg súlytöbblettel indul a csatába! A másik híres jokodzuna a "tüzes" eposzi jelzõt elnyert Hokutoumi, aki mély ránccal a homlokán, gondterhelt arckifejezéssel lökdösi ki ellenfeleit a porondról. A leg- frissebb a 202 kg-os, csupaháj Ónokuni, akit tavaly ceremóniák sorozatával avattak fel jokodzunának, hogy aztán a következõ tornán 6 ellenfele is elhegedûlje a nótáját!
A testsúly - rekordot egyébként a hawaii születésû Konisiki tartja, (ma éppen) 248 kg-os testsúlyával. Megjegyzem, én õt kedvelem a legjobban, a nagy mackó ódzekit, aki ha lép egyet, legalább 30 kg-os lábikrák remegnek meg bokája felett. A combjairól nem is beszélve!
Futahaguro 1977 óta gyakorolja a szumót, és 1986-ban avatták fel jokodzunának, kissé elõlegezett bizalommal, mert még egyetlen tornán sem szerepelt teljesen veretlenül. Csillaga fennen ragyogott, úgy tûnt, õ az egyetelen, aki méltó ellenfele lesz majd Csijonak, akit sikerült is már néhány mérkõzésen legyõznie. De most, az év végén az újságok hirtelen az õ botrányával lettek tele.
A fiatalember ugyanis kissé indulatos természetû. Ezúttal is elvesztette a fejét, mivel nem ízlett neki az az ebéd, amit a segédei készítettek. (Ebben az egyben a jokodzuna egy kicsit hasonlít a nemzetközi sakk-nagymesterekhez: sikerét több segéd és edzõ segíti egyszerre. Még meg is fürdetik, és õk végzik a meccs elõtt kötelezõ fodrászolást is). A vitába edzõje, annak felesége, sõt, a Futahaguro Támogatóinak Egyesülete 88 éves elnöke is beleszólt, mire a dühös ifjú az öreget gyengéden megrúgta, és a hölgyet félretolta - ezeket azóta ápolják. Még egy lyukat rúgott az ajtóba is, majd elrohant, mondván, hogy õ ilyen helyre többet nem jön. A sértett óriás 2 nap múlva is csak arra a hírre bújt elõ, hogy a Szumó Szövetség rendkívüli ülésén kiközösítették. Ekkor már illedelmesebben viselkedett, és mondta a TV-ben az összes elképzelhetõ bocsánatkérõ formulát.
Az ügyet a Szumó Szövetség számunkra nem teljesen ismeretlen módon intézte el: elfogadta Futahaguro "nyugdíjazási kérelmét". Igy az eddigi legfiatalabb nyugdíjas jokodzuna kap 12 millió jent (ez a szokásos végkielégítés összege - tudom, most mindenki szeretne nyugdíjas jokodzuna lenni), és nincs kirúgva, tehát pl. oktathat a jövõben szumót. De - és ezt nálunk nem így csinálják pl. a fociban - semmi könyörgés, semmi megbocsátás, a porondra többet már be nem léphet. A Szövetség vezetõi pedig közben önkritikát gyakorolnak, mondván, máskor jobban meg kell nézniük, hogy egy ilyen fiatal, éretlen bajnokot érdemesítenek-e a jokodzuna címre. Egy korábbi miniszter, most a jokodzuna-választó testület tagja, azt mondta: "megütni a vezetõ edzõ feleségét annyi, mintha a saját anyját ütné meg az ember". A delikvens pedig nem sírja tele a lapokat panaszával, mint otthon tenné sok gyarló sportoló, nem átkozza senkinek a nénikéjét, nem hibáztatja az edzõ feleségét, a porondot, a papírajtó vékonyságát, a szumó szervezeti rendjét és a csillagok állását az esemény pillanatában, hanem örül, hogy ennyivel megúszta. Mint mondja, ki is rúghatták volna, és akkor oda a végkielégítés, és mehetne havat lapátolni. Ami az idei enyhe télen aztán végképp nem nagy üzlet.