1987. OKTÓBER
Itt az ideje, hogy bemutassuk lakásunkat. Egyébként egy egész estét és egy délelõttöt dolgoztam a rajzon, fel-alá rohangáltam, méricskéltem, és Zsuzsa szemrehányásait is elviseltem, ezért kéretik a dolgot megbecsülni, érdemeim szerint.
Ez tényleg egy japán lakás! Jellegzetesen kicsiny (47 nm az egész), de variálható: mindenütt eltolható (papír) falak vannak, valamint beépített szekrények. Az ablakok is eltolhatók. Érdekesség az o-furo, vagyis a fürdõ, most már érthetõ talán, hogy miért a kádon kívül mosdik a dolgozó, és miért nem benne. Egy ember éppen csak hogy elfér benne. A múltkor kipróbáltuk, Zsuzsa mellé Miklós már alig fért oda. Zuhanyunk nincs (sok lakásban van persze). A rajzon az is látható, hol van a beton ki- és belépõ, ahol papucsot kell húzni. A méretek különben inchben és cm-ben is rajta vannak a rajzon, de magunkat is belerajzoltam, hogy fel tudjátok mérni, hogyan férünk el benne.
A lakásunk két dologban különbözik a japánokétól, mindkettõ a használat módjával van kapcsolatban. Az egyik, hogy csak kevés és pici bútor van benne. Õk képesek arra, hogy ezekbe a szobákba még viszonylag nagy méretû szekrényeket és további asztalokat zsúfoljanak. A másik, hogy mi külön gyerek- felnõtt- és nappali szobát rendeztünk be. Persze lehet, hogy ha istenigazából kitör a tél, és kiderülnek a fûtéssel kapcsolatos problémák, mi is beköltözünk egyetlen (fûthetõ) szobába, ahogyan az itt általában szokás.
Végezetül, mert ez is hozzátartozik a dologhoz: egy ilyen lakás ára, ha meg akarná valaki venni, a környéken 40-50 millió jen, ami 10-15 éves átlagfizetés! Ha csak bérli a dolgozó, a szokásos bér havi 70-80 ezer jen. Borsos, nem?
Ha már céloztam a télre, érdemes egy kis kitérõt tenni erre a témára. Már megjelentek a boltokban a kályhák és egyéb fûtési alkalmatosságok, fantasztikus választékban.
Tokió hõmérséklete - úgy tûnik az eddig hallott vélemények alapján - télen nem sokkal magasabb Magyarországénál. Jó, nincsen tartós fagy, ritka a havazás is, de éjszakára lehûl a levegõ plusz két-három fokig, és nappal sem megy nagyon föl. A központi fûtés azonban ismeretlen. A lakásnak általában csak egyetlen helyiségét fûtik, egy elég kis teljesítményû kályhával, azt is csak nappal. Hogy ne fagyjanak meg mégsem, igen ésszerû és takarékos elvet alkalmaznak: mindig azt a helyet fûtik, ahol éppen tartózkodnak. Ha például a háziasszony sokáig álldogál a konyha hideg padlóján, vehet a lába alá egy kis fûthetõ szõnyeget, de belebújhat fûthetõ papucsba is. Van olyan nagyméretû fûthetõ szõnyeg is, amit a gyakran a földön, csak kis párnákon ülõ japánok a nappaliban használnak. A szõnyeg energiatakarékos változatánál még azt is meg lehet határozni, hogy az egész szõnyeg meleg legyen, vagy csak a jobb vagy a bal sarka, esetleg a jobb és a bal sarka egyszerre, de csak félig. Állítható természetesen a hõfok is. Tanusíthatom, igazán kellemes melegérzetet biztosít egy ilyen szõnyeg. Van azután ágyba való fûthetõ lábmelegítõ (éjszakára senki sem fût), fûthetõ takaró, és a Fukuokan már tapasztalt fûthetõ WC ülõke. Mert ugye központi fûtés híján az a WC olyan hideg tud lenni télen... Eme fûtõcsodák dacára a legkedveltebb a hagyományos japán fûtõeszköz, az úgynevezett kotacu. Ez a szokásos alacsony asztalka, amelynek lapjára alulról egy ráccsal védett infralámpát erõsítenek fel. Hogy a melegnek egy cseppje se menjen kárba, az asztal lapját leborítják egy speciálisan erre a célra készült paplanszerûséggel, amivel az asztalt körülülõ család szépen be is takarózik. A paplan tetejére még egy asztallapot is illesztenek, az asztal eredeti funkciója tehát sértetlen marad. Lehet mellette enni, forró teát szürcsölgetni, tanulni - mindent. A kotacu egyetlen hátránya állítólag az, hogy olyan kellemes, hogy nehéz mellõle felállni és végre aludni menni a hideg ágynemû közé.
Maguk az alkalmazott kályhák roppant sokfélék. Van gázkályha és villany hõsugárzó, de a legelterjedtebb az olajkályha. Ám a legtöbb fûtõeszköz közös jellemzõje, hogy semmiféle kéményhez, kivezetõ nyíláshoz nem csatlakoztatják õket. Az összes égéstermék a szobába kerül, és bár gondos kezek minden ilyen fûtõtestre figyelmeztetõ feliratot ragasztanak, felhíva a tulajdonost arra, hogy idõnként szellõztessen, nagy elszántság kell a hidegben a kellõ hatásfokú, tehát tartós ablaknyitáshoz. Néhol azért a mi gázkályháinkéhoz hasonló elvezetés is van, lehet úgynevezett "tiszta" olajkályhákat is kapni, amelyekbe valamilyen, a szennyezõdést részben elnyelõ anyag van beépítve, és sok lakásban van nyáron légkondícionálóként, télen fûtõként használható apparátus, amely villannyal mûködik, de a többség bizony büdösben és levegõtlenségben tölti a telet. Ezek a kályhák egyébként erõsen tûzveszélyesek is. Ezért azután télen az újságok szinte minden nap adnak hírt gyakran halálos kimenetelû tûzesetekrõl és sajnos igen sok az ebbõl eredõ gyerekbaleset is. A fából épült házak ugyanis pillanatok alatt tüzet fognak. Még szerencse, hogy ha süt napközben kicsit a nap, mindjárt felszalad a hõmérséklet 16-18 fokra, és ilyen "melegben" Japánban senki sem vetemedik fûtésre.
Mellesleg széles körben alkalmaznak a hideg ellen egy igen olcsó és veszélytelen eljárást: felöltöznek. Télen nem szégyen a meleg alsónemû, és fel lehet ám venni a lakásban meleg papucsot is. Sõt, éjszakára is lehet a több rétegben alkalmazott paplan alá meleg pizsamát venni.
Ezek után igazán nem tudom, mi vár ránk a télen. Máris, mindennek tudatában módosítom korábbi véleményemet: Fukuokán a vendégházban a fûthetõ WC-deszka nem volt luxus!
Középiskolai latin tanulmányaimból még emlékszem a régi Rómából származó mondásra: "Élni nem muszáj, hajózni muszáj". A modern világban ezt így kellene módosítanunk: "Élni nem muszáj, szolgáltatni muszáj..." Nem mindegy ám azonban, milyen a szolgáltatás színvonala! Erkölcsi prédikációk helyett, példaként leírok egy típikus, mindennapi szolgáltatást, amúgy japán módra...
Úgy néz ki, mint egy parádés kocsis a parádés kocsijával. A "TAXI" felírat raffinált világító formába van foglalva a tetõn, a kocsi nagy és többnyire sárga, mint Amerikában.
A kocsi begördül. Az utas elõtt a hátsó ajtó magától kinyílik! A vezetõ, méltóságteljes tartásban, fehér kesztyûben, egyensapkában, fehér ingben és nyakkendõben, távvezérléssel nyitja az ajtót. Az utas beül (hacsak nincs csomagja, mert ekkor a sofõr méltóságán túladva kipattan, és hajlongva kapkodja el a csomagokat), majd megjelöli az úticélt és az útirányt. A vezetõ hangos "hai, vakarimasita" kiáltással nyugtázza a dolgokat, ami magyarul annyit tesz, hogy "Jawohl", majd elindítja a kocsit és az órát. Az autó összes ülése hófehér, csipkés-fodros huzattal van bevonva, így az ember az utazást még meseszerûbbnek érzi. Az autó elektronikus valósága természetesen ebbe beleszól, mert legalább két rádiótelefon, egy halk zenét játszó magnó és a japán kocsik mûszerfaláról áradó szokásos információözön arra utal, hogy ez mégis csak egy taxi, és nem Csipkerózsika álma. Megérkezel, fizetsz, köszönsz, a sofõr még egy darabig kirángatja a kezedbõl a csomagokat, hogy minél tovább cipelhesse, és kész. Ja, a hátsó ajtóhoz ne nyúlj! Magától csukódik.
Tényleg kész? Valami hiányérzetem van. Mi is, mi is? Nem csigázom tovább az érzékenyebb olvasó kiváncsiságát: hát persze, a borravaló! Mi is az? Ki emlékszik a világ perifériáján lévõ egyes országok furcsa helyi szokásaira? Itt ez ismeretlen fogalom. Sõt, most jön még a fûszer! Ha telefonon rendelsz kocsit, az idõben, tehát jónéhány perccel elõbb ott van, hogy ha például várni kell az utasra, vagy rakodni kell a csomagjait, akkor is el tudjon indulni idõben. Utas jön, sofõr rakodik, hajlong, beülnek, és ekkor indul csak az óra. Nincs rendelési díj, nincs messzirõl jöttem-díj, nincs várakozási díj, amikor a kocsi megy, akkor megy az óra is.
Megtörtént, hogy taxival mentem valahová egy kis kitérõvel, 5 percet várattam a kocsit, majd továbbmentem. Akit érdekel, annak a kedvéért megemlítem, hogy közben pénzt vettem ki a bankból, kártyámmal, az automatából, ezért a roppant nagy idõigény.
A Mitsui bank történetesen a város egyik legforgalmasabb pontján, olyan helyen volt, ahol kocsival megállni tilos. A taxis 10 mp-re megállt, hátsó ajtó ki, utas (én) ki, a taxi elõregurul. Öt perc múlva, kifelé jövet látom ám, hogy a taxis - ahelyett, hogy a várható magyar magatartás szerint újságot olvasott vagy körmöt rágott volna - végig leste, mikor bukkanok fel, és megjelenésemkor szélsebesen elém tolatott. Másik eset: Volt egy taxicsekkem, és azzal akartam fizetni. Kínos dolog: a taxis megállapítja, hogy ez a csekk nem az õ cégéhez van címezve. Rövid monológ, majd bevarázsolja a már nyitott hátsó ajtót, és elhajt velem, a fogollyal. Gondoltam, most megvernek, vagy elrabolnak, és váltságdíjat kell fizetni, vagy ki tudja, milyen atrocitás ér. Ráadásul közben sofõröm még az órát is elzárta. Na hiszen, jó magyar szokás szerint most aztán majd alkudozhatunk a fuvardíjon! Ám egyszer csak lefékez egy másik taxi mellett. Az ajtó még mindig zárva, és jön a haver is segítségül! Ketten egy ellen? Ez igazán nem sportszerû! Az újonnan jött ember azonban rám mosolyog, és tört angolsággal közli, hogy máskor az olyan taxiban akarjak ezzel fizetni, amilyen az övé, majd elveszi a vezetõmtõl a csekket, és kifizeti neki az értékét. Mosolyogva szalutál, és elhajt. Az én emberem elteszi ugyan a pénzt, de az ajtót még mindig zárva tartja. Visszakanyarodik, visszahajt velem arra a helyre (100 m-rel elõrébb), ahol eredetileg ki akartam szállni, kinyitja az ajtót, és háromszor elnézést kér a bonyodalmakért! Az óra közben végig állt. Hm, Fõtaxi, Volán Taxi, Budataxi, maszek taxi! Hol marad a kegyetlen konkurrenciaharc erkölcsfokozó nyomása? Talán nem is azon múlik az egész?
Ismét egy kis földrajz. Ismertetem a világ térképét, ahogyan azt Japánban rajzolják. Ez feltétlenül kell a dolgok helyes megértéséhez. Tehát: a világ közepén van Japán, egy kis darab föld. Köröskörül tenger, kivéve a két böhöm nagy szomszédot, Kínát és a Szovjetuniót. Van még egy kisebb szomszéd is, Korea, vészesen közel, nem is nagyon szimpatikus szomszédság. A többi azonban: víz, víz, víz.
Nagyon messze, valahol a sok víz közepén van egy kellemes sziget, Hawai, ezért az ott ideális nyaralóhely a gazdagabb japánoknak. Van aztán egy másik földrész is valahol, Ausztrália, de ez már olyan messze van, mint Magyarországtól Dél-Afrika. Ami a világból még megmarad, az már a periférián van: Amerika, Európa, Afrika. Hirtelen támadt kisebbségi érzésünkön talán valamelyest enyhít annak tudata, hogy az NSZK vagy Anglia éppúgy csak a világ perifériáján vannak valahol, mint Magyarország. Ennek megfelelõ az újság hír- anyaga is: többnyire belföldi hírek, a maradékban dominál az, ami Koreában, Kínában, Fülöp-Szigeteken történt, és persze az USA-ban vagy esetleg Iránban. Az még Ázsia. A többi hír azonban már csak csemege, különlegesség.
A mi gazdasági problémáink újabban néha hangot kapnak, de ez is csak olyan súlyú, mint az, hogy már Pápua-Új-Guineát is elérte az AIDS. Jellemzõ, hogy amikor a múltkor egy középiskolás lánykát megkérdeztünk, tudja-e, hol van Magyarország, sürgõsen Chilét kezdte emlegetni. A Midori-ku International Association (rövidítve MIA, errõl még késõbb biztosan írunk), elnöke megkért, hogy egyszer tartsak elõadást Magyarországról a lelkes aktívaknak, mert "keveset tudnak ezekrõl a szláv országokról".
Magyar szívemet büszkeséggel töltötte el, amikor meghallottam, hogy mi is abba a kategóriába tartozunk, amit itt "nyugati kultúrának", "western culture"-nek neveznek. Büszkeségem azonban nyomban elpárolgott, amikor nemrégiben egy kolléga kifejtette, hogy mélyen helytelennek tartja a rájuk vonatkoztatott "Távolkelet" kifejezést, mert ez azt feltételezi, hogy a mértékadó civilizációtól messze esõknek tekinti õket a világ. Földrajzi szempontból - mondják - ez semmivel sem indokoltabb, mintha õk neveznének minket "Távolnyugatnak". A földrajzi helyzetet tükrözi az is, hogy a japán nyelvben van egy szó, amely egyszerre, összefoglalva nevezi meg Európát és Amerikát: ó-bei, amibõl az ó szótag utal Európára, a bei pedig Amerikára.
Nem tévedés, A HÍR IGAZ! Persze, nem arról van szó, hogy az általatok erõsen panaszolt, éppen bevezetett személyi jövedelemadó vagy a forgalmi adó csökkentésérõl szivárgott ki valami hír Japánba. Nem, sajnos, a hír csupán a japán személyi jövedelemadóra vonatkozik. Igen, az adók alapos csökkentése hirtelen törvénybe iktattatott, életbe lép október 1-tõl, érvényes visszamenõleges hatállyal január 1-tõl. Aki túlfizetett, annak visszatérítik a különbözetet. Az egész dolgot májusban találták ki, és eléggé el nem ítélhetõ módon, igen gyorsan kidolgozták és törvénybe iktatták. Semmi társadalmi vita, semmi nyílvános elõkészület, néhány korábbi újságcikket leszámítva. A régi adókulcsok 10,5% és 70 % között mozogtak, az új kulcsok szintén 10,5%-ról indulnak, de már csak 60 %-ig mennek fel, és lényegesebben lassabban emelkednek. Ráadásul a különféle címeken (pl. eltartott gyerekek és feleség után) az elõzõnél is sokkal nagyobb összeg írható le az adóalapból. Például, ha a családfõ éves jövedelme 4 millió jen körül van (állítólag ez vonatkozik a fizetésbõl élõk kb. 60 %-ára), akkor a leírások folytán a tényleges adója nem haladja meg a 2-300 ezer jent, ami ugyebár az összegre vonatkoztatva csak 5-8 %!
Teljesen véletlenül derült ki, hogy létezik. Elsõ itteni külföldi ismerõsünknek, a termetes és magabiztos arab úrnak nem kevésbé termetes neje említette egyszer valamikor szeptember elején, meghallva, hogy Tamás japánul akar tanulni, hogy nem messze a lakásunktól van egy hely, ahol külföldi diákok ingyen tanulhatnak.
A megadott címen azonban hiába kerestünk valamiféle jelzést, táblát, ami eligazít. Tamás bement hát nagy bátran a házban lévõ ingatlanügynökségre érdeklõdni. Igy ismerkedett meg Kodzsima szan-nal, és ez az ismerkedés döntõ hatással volt egész japán tartózkodásunkra.
Kodzsima szan dúsgazdag ember, jól mûködõ ingatlan ügynöksége van. Ezen kívül házakat építtet és méregdrágán kiadja a bennük lévõ lakásokat. Csak Fudzsi-ga-okán van vagy öt hatalmas bérháza, nem szólva egyéb érdekeltsé-geirõl. Ekkora gazdagság mellett Kodzsima szan igazán megengedheti magának, hogy ingyen és bérmentve egyik lakását átengedje a MIA-nak. A MIA a Midori-ku International Association rövidítése, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Midori Kerületi Nemzetközi Egyesület. Kodzsima szan tevékenyen részt is vesz az Egyesület munkájában. Olyannyira tevékenyen, hogy õ az elnök.
Az egyesületet külön érdekessé teszi, hogy a MIA-ban elenyészõ a külföldiek száma. Amikor elõször elmentem a MIA rendszeres havi összejöveteleinek egyikére, azt gondoltam, hogy meg fogok ismerkedni egy rakás külföldivel. Csalódás ért. A japán háziasszonyok, akik fölös energiáikat itt kívánják lecsapolni, rettentõ jól érezték magukat egymás társaságában. Az a három külföldi, aki rajtam kívül még megjelent, japán férjjel rendelkezett. Igy persze mindenki japánul beszélt. (Kivéve a mellettem ülõ amerikai hölgyet, aki nekem tolmácsolt, így legalább olyankor angolul beszélt.)
A tagság elsõsorban olyan japán háziasszonyokból áll, akik érdeklõdnek a külföldiek iránt. Érdekes módon szinte valamennyien valami módon kapcsolatban is állnak a külfölddel, ami egyébként Japánban elég ritka. A kapcsolataik sokfélék. Van, akinek külföldön él a gyermeke, van, aki maga is külföldön született vagy férje révén néhány évet külszolgálatban töltött. Ebbõl adódik, hogy valamennyien nagyon jól megértik, milyen problémákkal kerül szembe egy külföldi Japánban.
A legtöbb külföldi, aki itt él, ösztöndíjas diák, és többségükben valamelyik közeli ázsiai országból jöttek. Az ösztöndíj kevés, az árak közismerten Japánban a legmagasabbak a világon. Nem csoda, hogy a MIA egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy segítsen a diákoknak a berendezkedésben. Gyûjtenek használt bútort, hûtõszekrényt, kályhát az újonnan érkezetteknek, meleg ruhát azoknak, akik hazájukban életükben még sohasem találkoztak a téllel. Nagy figyelmet fordítanak a kisgyerekes családokra, segítenek a gyerekek óvodai, iskolai elhelyezésében. Az egyetemeknek van ugyan kollégiumuk, de sokan vannak, akiknek nem jut benne hely. Olcsó bérlakást találni nem kis energiát igényel a lelkes MIA-tagoktól.
A MIA másik feladata a kultúrális csere. Nem csak arra törekszenek, hogy a külföldieket minél jobban megismertessék a japán szokásokkal, hanem maguk is szeretnék megismerni a jövevények országának szokásait.
A Kodzsima szan által az egyesület számára juttatott lakásban szinte minden nap zajlik valamilyen összejövetel. Itt tartják a japán nyelvórákat, az ikebana, a hagyományos japán virágrendezés oktatását, a fõzõtanfolyamot. Ez utóbbin sorra kerül a japán konyha ismertetésén kívül a mexikói, a kínai, thaiföldi ételkészítés oktatása is.
Elsõ alkalommal Tamás ment a MIA-nyelvórára. A tágas teremben tudásszinttõl függõen több csoportba osztva tanultak a hallgatók.
- Azt hiszem, ide neked kellene járni - jelentette ki hazatérve kissé lenézõen életem párja. Itt csupa nõ van.
- No és hová teszem addig a gyereket?
- Meg fogsz lepõdni, mások is magukkal viszik a gyereküket.
Mivel a nõi tanulótársak említése engem cseppet sem riasztott el, egy hét múlva útnak is indultunk Miklóssal.
Az aprócska lakásból már a lépcsõházban jókora zsivaj szûrõdött ki. Belépve és túlesve a papucsfelvétel ceremóniáján egy egész óvoda kellõs közepén találtam magam. Gyerekek csúsztak-másztak a padlón, kergetõztek visítva az asztalok között. Nem volt idõm meglepõdni, mert azonnal hozzám lépett egy kedves japán hölgy.
- Á, Radonai szan!? Persze, a kedves férje járt itt a múlt héten. Magyarországról jött, ugye?
Sorra bemutattak a jelenlevõknek, Amal szannak Egyiptomból, Li szannak Kínából és Li szannak Dél-Koreából, az indiai, indonéziai és thai lánynak, valamint a jelenlévõ szenszeieknek. Kiderült, hogy szenszei, vagyis tanár, aki bennünket tanítani fog, körülbelül ugyanannyi van jelen, mint diák. Volt köztük, aki valóban tanár volt, volt, akinek egész más volt a végzettsége. Egy valamiben valameny- nyien egyformák voltak: óriási lelkesedéssel és lelkiismeretességgel foglalkoztak velünk. Maguk a "diákok" is elsõsorban háziasszonyok voltak, legalábbis itt Japánban, ösztöndíjas férjük mellett.
Engem is azonnal beosztottak Jagami szenszeihez, a negyedhaladó csoportba. Én ugyanis Zolival járván a Honcsó iskolába, már magamra szedtem egy icipici japán tudást. Amal szannal és az egyik Li szannal kerültem egy csoportba. A kínai és a koreai lány neve véletlenül egyezett meg, de ez nem volt nagy csoda. Bár a koreai és kínai nyelv eltérõ, ugyanazokat az írásjegyeket használják, hiszen a koreaiak is Kínából importálták a jeleket, csak úgy, mint a japánok.
Ahogy megkezdõdött a tanulás, azonnal látszott, hogy itt is, mint mindenütt, minden tökéletesen meg van szervezve. A mûkedvelõ tanárok pontos tanmenetet követve, megfelelõ segédanyagokkal felvértezve láttak neki a tanításnak. A tankönyv, amibõl tanítanak, két variációban létezik. Egyik fajtája latin betüs átírásban tartalmazza a japán szöveget, a másik a japán írás módozatait is tanítja. Az egyiptomi Amal szan az elõbbi könyvet vette kézbe, Li szan természetesen az utóbbit. Tanárunk, Jagami szenszei értésünkre adta, hogy nem kegyelmez, hamarosan meg kell kezdenünk elsajátítani a japán írást is.
Az egyik japán hölgy, miközben minden asztalnál a könyvek fölé hajoltak a tanulók, átvette a gyerekek felügyeletét. Természetesen idõnként a mamák egy-egy cuclisüveget nyomtak a megfelelõ szájba, elõkerült a papírpelenka vagy a kekszes zacskó is, egészében véve azonban a gyerekek igazán nem zavartak bennünket.
Az óra végén az eddig különálló asztalokat összetoltuk egymás mellé, és egy kis kötetlen barátkozás következett. Teát ittunk, süteményt rágcsáltunk hozzá, és beszélgettünk. Én egyelõre az angol nyelvet részesítettem elõnyben, miközben roppantul irigyeltem a török lányt, aki megállás nélkül japánul tereferélt a mellette ülõ Haszegava szenszei-jel. Mikor fogok én így tudni japánul?