1987. AUGUSZTUS
Az nyilvánvaló volt, hogy idén nem fogunk nyaralni. Nincs elég szabadságom, dolgoznom kell, és jórészt még azt sem tudtuk, mi hogyan fog alakulni. Arról nem is beszélve, hogy itt a magyar értelemben vett nyaralás teljesen ismeretlen fogalom. A japánok, ha nyaralnak egyáltalán, legfeljebb csak egy-két napos kirándulást tesznek valahova.
Kapóra jött viszont, hogy kaptam egy meghívást a Fukuoka egyetemre. Minthogy így két hétre oda kellett utaznom, gondoltam, viszem a családot is. Ez késõbb az eddigi legjobb ötletemnek bizonyult.
A Fukuoka Egyetem természetesen Fukuoka városban van, magánegyetem. Itt tanulni - az állami egyetemeken honos, és a magyar egyetemi rendszerre kísértetiesen emlékeztetõ szigorú felvételi vizsgák után - komoly anyagi megterhelést is jelent a diákoknak, a tandíj ugyanis kb. 1 millió jen évente. Ebbõl viszont mindenre telik. Láttam például olyan termeket, ahol 70 terminálon tanulják a diákok a számítógép programozást. Láttam egy 16 emeletes épületet, amit a humán tudományok mûvelõi kaptak, kárpótlásul, amiért a költségvetés zömét rendszeresen a természettudományok viszik el. Az egyetemnek saját kórháza, áruháza, postája, bankja, sõt, szállodája is van, ahol a tanárok évente egyszer ingyen pihenhetnek (itt mi is megfordultunk).
A vakáció idejére kinyitották az egyetem uszodáját a hozzátartozók számára, ingyen. Van itt baseball-, teke-, és nyáron is üzemelõ korcsolyapálya is. A kutatáshoz szükséges mûszerek arzenálja kábító, és a színvonal is magas, amit többek között az is mutat, hogy nem mulasztják el meghívni az egyes tudományok legjelesebb külföldi mûvelõit... (Errõl jut eszembe, én voltam az elsõ magyar vendég az egyetemen).
Az általam tartott elõadás elõtt két nappal nagyméretû sárga lapra, a hagyományos kalligráfia szabályai szerint, ecsettel írott plakátot tettek ki az egyetemen több helyre is. A furcsa kínai jelekbõl álló hírdetmény bejelentette, hogy a Koordinációs Kémiai Laboratórium kémiai társasági ülést szervez a szokásos helyen.
A két hét alatt egyébként olyan intenzív munka folyt, hogy kis túlzással szólva többet végeztem, mint eddig két hónap alatt. Vendéglátóim és diákjaik nagyon rendesek voltak, és folyamatosan dolgoztak a kezem alá.
Közben Zsuzsáék is szorgalmasan járták a várost, voltak múzeumban, áruházban, szentélyben stb.
Az egyetem hiper-szuper, nyugati stílusú vendégházában laktunk, ahol szokás szerint az olcsó szállást (két ágy, fürdõszoba nélkül, a gyerekek hálózsákban a földön aludtak) vettük igénybe. Légkondicionálás azért itt is volt, ez elmaradhatatlan egy ilyen helyen. A közös WC-ben viszont fotocellás vízöblítés volt, és elektromosan fûthetõ WC-ülõkéken(!) trónolhattunk. Volt ezen kívül három szuperautomata mosógép az emeleten, szárítóval együtt, xeroxgép, továbbá automaták, amelyek hideg-meleg italokat, sõt borotvát, fogkefét, és automata telefonhoz való mágneses telefonkártyát is árultak.
Talán nem szégyen, ha nem tudjátok, hogy Japán öt nagy és kb. ezer kis szigetbõl áll. A négy fõsziget: Hokkaidó, Honsú, Sikoku és Kjúsú. Az ötödik, Okinava jóval messzebb esik a fõszigetektõl. Kjúsú a négy nagy közül a legnyugatibb sziget, a fõvárostól 1100 km-re van, ez kb. annyi, mint Budapesttõl Frankfurt.
Kjúsú legnagyobb városa a Hakatával összenõtt Fukuoka, kb. 1 millió lakossal. A város kikötõje éppen szemben van Koreával, a távolság közöttük mintegy 300 km. A sziget leghíresebb kikötõje Nagaszaki, legszebb vára Kumamoto városban van, és Japán egyik legszebb nemzeti parkja a ma is mûködõ Aszo vulkán körül terül el. (Magassága 1592 m, a szomszédos Kudzsú hegyé 1788 m). A sziget éghajlata, nos, általában kissé melegebb, mint Jokohamáé... Szerencsére most valamivel jobb volt a helyzet a szokásosnál, mert többször is volt lehülés (ilyenkor lehetett vagy 35 fok), és esõ is.
A legtöbb japán útikönyv azzal kezdi, hogy a japán történelem annyira eltér az európaitól, hogy még korszakolni is nehéz, nemhogy megérteni. Na, én mindjárt mondok egy példát, hogy ez nem így van. Éppen az idõ tájt, amikor a mi jeles IV. Béla királyunk nem tudta, hova fusson a muhi csata után a tatárok elõl, a japánoknak is éppen ezekkel a népekkel gyûlt meg a bajuk. Akkor itt már javában császárság volt, gyengécske császárral, és sógun is volt, elég erõske.
A japán történelemben elõször idegenek léptek japán földre hódítási szándékkal. (Megjegyzem, ez a 2. világháború után fordult elõ legközelebb, amikor megjöttek az amerikaiak). A mongoloknak persze, akik köztudottan lóháton jártak, elõször rengeteg csónakot és hajót kellett szerezniük, hogy átjöhessenek a tengeren. Ez nem okozott túl nagy gondot, gyorsan lerohanták Koreát és fél Kínát, és elszedték a hajóikat. De azért a partraszállás nem könnyû dolog, elõször nem is sikerült nekik. Másodszorra viszont Kublaj kán csapatai 1274-ben kikötöttek egy 140000 fõs (és lovas) óriási inváziós hadsereggel. És hol? Hakatában. Közbevetõleg megjegyzem, hogy a japán gyerekek közül sokan azóta is két lila folttal a fenekükön születnek. Ez hatéves korukra eltûnik. Érdekes módon, rajtuk kívül csak a mongol gyerekeken van hasonló "anyajegy".
Szóval jött a támadás. Elõször a mongolok diplomáciával própálkoztak, és követeket küldtek a császárhoz Kiotóba. A szerencsétlen pipogya fráter hajlott a megegyezésre, de a sógun határozottabb volt, és amikor a követek hozzá is felmentek, õ szépen lefejeztette õket. Ezután persze gyorsan falat kellett építeni Hakatában, a kínai falhoz hasonlatosat, amelynek a romjai még ma is láthatók. A fal nem volt elég, hogy megállítsa a mongolokat. A szamurájok akkori õsei, a nehéz páncélos harcosok sem voltak elég erõsek, hogy szembeszálljanak a mongol hadakkal. Ekkor jött viszont az isteni szél, ahogy õk mondják: "kamikáze" (de ismerõs szó!), és ez egyszerûen elfújta õket. Egy tájfun lépett állítólag közbe, és az bizony elég nyomós érv. A japánok azóta biztosak benne, hogy idegen nem bánthatja õket, mert az istenek mellettük vannak.
A mai történészek szerint a mongolok többet szenvedtek a számukra ismeretlen szúnyogoktól, mint a tájfuntól, de ez a lényegen mit sem változtat. Változtatott viszont - igaz, sokkal késõbb - az atombomba, amelynek a hatását a nagaszaki múzeumban gondosan megszemléltük, és ami fényes bizonyítéka annak, hogy a kamikáze nem mindig fúj jó irányból.
Na de mi is történt velünk? Felültünk a Tókaidó Sinkanzenre, amelyrõl már bizonyára mindenki hallott. A fiúk nagyon izgatottak voltak, mert ez egy olyan "szuper vonat, amelyik gyorsabb, mint a Porsche" (Zoli fogalmazott így). Nem részletezem az ismertebb poénokat (óránként 200-250 km-es sebesség, percre pontos menetrend, repülõhöz hasonlatos külalak és berendezés, nyilvános telefon stb.) Ami viszont bizonyára új hír lesz Nektek is, mert nekünk is az volt, az a teljesen zárt, 1100 km hosszú sínpálya. Alagutak, felüljárók, hidak végig. Természetesen, sehol egy szintbeli keresztezõdés, sehol egy sorompó. Honsúról Kjúsúra tenger alatti alagút visz át. Így persze könnyû gyorsan menni, és még a menetrendet is tartani.
A másik meglepõ felfedezésünk az volt, hogy a sinkanzen, habár nagyon drága, mégis csak tömegközlekedési eszköz. (Oda-vissza 100000 jenbe került a jegyünk úgy, hogy Zoli féláron, Miklós ingyen utazott.) A vonatok a végállomásról 3-10 percenként indulnak, és hatalmas tömegeket szállítanak. Az elegánsabbak persze így is repülõvel utaznak, mert sokallják a 6 vagy 7 órát az 1100 km megtételéhez!
A nép, akárcsak a magyarok szokták, beül a vonatba, és rögtön enni kezd. Na nem, elõbb levetik a cipõjüket, mint mindenhol. Erõsen igénybe veszik az utasellátót, ami még pár ezressel megdobja a költségeket. Az utasellátó fiai és leánykái pedig állandóan fel-le tologatják kis kocsijukat, és kínálgatják az ajszu kohí-t (ez a jeges kávé, az angol "ice coffee"-ból), a hotto kohí-t (ez viszont a forró, azaz "hot" kávé), a biru-t (a sör itt is népszerû dolog ám), a Koka Kora-t (ezt ugye, nem kell lefordítanom), és az o-bentó-t, azaz az ételdobozban feltálalt mindenféle finomságokat. Szegények csak egy pillanatra állnak meg, amikor a magától kinyíló automata kocsiajtón belépve, meghajolva üdvözlik az utasokat, majd még egyszer ugyanúgy a kocsi túlsó felén, távozás elõtt.
A sinkanzenen végül is gyorsan megy az idõ. A fiúk aranyosak voltak, bámulásztak kifelé, Miklós a kunkori háztetõket nézegette, mindenféle színût talált, csak rózsaszínt nem. Zoli a nyomtatott menetrend alapján ellenõrizte a vezetõt, de az végig jól tartotta a tempót. Fiam idõnként felállt és megnézte a sebességmérõ órát a falon. Amikor a Fudzsi mellett mentünk el, a gyerekek majd kiestek az ablakon, de sajnos, nevezett hegy felhõsapkát húzott a fejére. Késõbb mesét olvastunk, (Zoli a Rejtelmes szigetet), majd kanasztáztunk. Idõközben ugyanis Miklóska is megtanult kanasztázni, így pont megvolt a négy játékos.
Egy-egy kisebb kirándulásra szántuk el magunkat Kjúsún, ha már egyszer odajutottunk. Nagaszakiban láttuk például Madam Bovary szobrát, miközben ment a Pillangókisasszony magnóról a turisták kedvéért. Ezt is tudják a japánok, hogyan kell a turistacsalogatót csinálni, a könny hullott, mint a záporesõ. Igazi rjokan-ban aludtunk, ez a hagyományos japán fogadó neve. A padlót tatami borítja, ágy helyett futon van, és hagyományos közös fürdõben lehet tisztálkodni. Láttunk buddhista és sintóista templomot rakásra, de konfuciánus kínai templomot csak egyet, mivel nincs több Japánban. A helybéliek nagyon büszkék a holland városra és a Nagaszakiban található keresztény templomokra. Azt mondják, ez Japán "legnyugatiasabb" városa. Ez azért van így, mert Tokugava sógun ide záratta afféle gettóba azokat, akiket nem fejeztetett le a keresztények közül, amikor a XVII. század elején becsukta Japán kapuit az idegenek elõtt.
Nahát, mi nem nagyon estünk hasra a kiállított "nappali szoba", "ebédlõ', "ágy" és hasonló kuriózumok elõtt, a japán turisták bezzeg tátott szájjal bámultak. Érdekes viszont, hogy a japán szolgálók egykori szobái láttán unatkozva elfordultak, ott ugyanis csak tatami, papírfalak stb. voltak, semmi rendkívüli.
És most... szent borzongás... a vulkán! Amikor mondtuk a srácoknak, hogy 3 napos kirándulást teszünk egy igazi vulkánhoz, kissé bizonytalanok lettek: "És tudja a két szenszei, hogy meddig szabad felmenni rá? És mi van, ha éppen most jön ki a láva, és elönt minket? A Rejtelmes sziget-ben is azt hitték, hogy már teljesen kialudt a vulkán, és mégis újra kitört." Szóval teljes volt az aggodalom. Ehhez még Zsuzsa is csatlakozott, ugyanis amikor vendéglátónk feltette a kérdést, hogy látott-e már aktív vulkánt közelrõl, a válasza ez volt: "Még nem. Na és menynyire aktív?" A szenszei értette a célzást.
A vulkán viszont nagyon érdekes volt. Ez egy nagy hegyvonulat utolsó sarja, az idõsebb testvérek már több százezer éve elfáradtak, de itt egy kráter még bírja. Jópofa kis gõzfelhõket, kénes füstöt ereget, és az egész csodaszép. A dologhoz egy igazi Nemzeti Park is tartozik, ahol igazi lóháton lovagoltak a srácok (mi nem, mert egyrészt drága, másrészt én a vulkántól nem félek, de lóról leesni nem szeretek). Helyes kis vörös tehénkék zavarták meg a fûben heverészõ turistákat, õk is kértek az ételünkbõl, miként Maci Laci szokta dézsmálni a turisták szendvicseit. A kirándulás után pedig jött az igazi kéj... a rjokan-szerû egyetemi vendégházban szokásos japán forró fürdõ mellé úszómedence is tartozott, csuszdával. Itt mutatta be Zoli elõször azt, hogy már igazán tud egyedül úszni, és Miklóskának is már csak egy hajszál hiányzik. Ez még nem minden, jött aztán a kéjek kéje... tenisz reggel 7-kor, 1500 m magasan, gyönyörû hegykoszorúval övezett pályán, utána forró fürdõ és úszás. Lehet, hogy pimasznak tartotok, de akkor és ott irigyeltem magam elõször Japánban.
És eme sok kéj után még hátra volt Kumamoto. Itt található Japán egyik legnagyobb és legjapánabb vára. A várfalak, vizesárkok rendszere hasonlít az európai lovagvárakéhoz, habár a trükkös japánok raffináltan tekervényessé formálták mindet, hogy az esetleg mégis behatoló ellenség eltévedjen, és soha ne tudja, hol támadják hátba.
A palota maga viszont egészen más, mint pl. a Citadella. Úgy néz ki, amit én csak "pagoda-stílusnak" nevezek. Több emeletes, kunkori tetõs, gúla alakú építmény, gyönyörûen kidolgozott részletekkel, sárkány-, delfin-, oroszlánszobrokkal stb. Benne múzeum, szamuráj öltözék, kardok, és minden, ami ilyenkor kell.
Több levélbõl kiolvastam, hogy a Sógun sorozat a TV-ben erõsen megihletett benneteket. Az itteniek is megnézték, sõt, láttuk az eredeti könyvet is, antikváriumban, angolul, roppant terjedelmes volt. (Isaurával még nem találkoztunk).
Kötelességem azonban mindenkivel közölnöm, hogy a maximális atrocitás, ami manapság egy külföldit érhet itt, az az, hogy lefényképezik (velem is megtették, hiába no, egy fehér ember jól mutat a FUJICOLOR filmen). Lefejezés, földbe ásás már nem divat. Még Okazakiban sem, ahol pedig Tokugava sógun, és rajta kívül Ohtaki professzor á is született. Viszont, Vakita professzor, fukuokai vendéglátóm, elmesélte, hogy az õ ükapja szamuráj volt, és még megvan otthon a kardja is, ami itt olyan érték, mint otthon a kutyabõr volt valamikor. Szegény ükike aztán annyira elszegényedett, hogy kénytelen volt elmenni farmernek, és így az 1877-es kumamotói szamurájlázadásban már nem vett részt. Szerencséje, mert akkor már a Meidzsi császár volt az erõsebb, és a dologból csak kár származott, mert a kumamotói vár, a rebellis szamurájok tûzfészke, leégett.
A Vakita családról még elpletykálok annyit, hogy Tokióban él még a professzor 87 éves apukája és a 79 éves anyukája, de él még Kjúsún a 101 éves nagymamája is! Az öreg hölggyel különben problémái vannak, mert szegényke nem beszéli a normál japánt, csak a szacumai dialektust, így a 45 éves professzor-unoka sohasem érti meg, amikor nagymami korholja, amiért lopja a drágalátos az õ eladásra termesztett dinnyéjét. A tanulság: ha valaki nem képes 101 év alatt sem megtanulni japánul, legalább idejekorán hagyja abba a mezõgazdasági munkát.
És kész. A végén az történt velünk, hogy hazajöttünk. Én második napja dolgozom, Zoli mától iskolába jár, Miklós holnaptól óvodába, Zsuzsa pedig ismét loholva keresi, hol lehet tizedáron banánt kapni. Ebbõl azt is kitalálhatjátok, hogy ma már szeptember elseje van. A hõmérséklet pedig még mindig 30 fok felett.
Ne legyetek rosszmájúak, amit eddig írtunk, az mind valóban megtörtént. Néhány dolog viszont nem történt meg, pedig akár meg is történhetett volna. Például nem öntött el a láva bennünket. De még rosszabb is fenyegetett: a No.12. tájfun. Szombaton elérte Okinavát, és iszonyú tombolást végzett. Azt mondták, hogy vasárnap eléri Kjúsút, és hétfõn pedig Tokiót is. Szerencsénkre éppen vasárnap ültünk fel a sinkanzenre, és itt még egyszer utalnék arra, hogy ez a vonat a tájfun sebességével halad. Hétfõn vártunk, vártunk, de hiába. A meteorológiai jelentésben azután este bemutatták, hogy a tájfun egy kissé szeszélyeskedett, eltért eredeti irányától, és el fog zúgni Japántól északra. A hatása csak annyi lesz, hogy esõzést és lehûlést hoz. Vártunk, vártunk... jött egy kis szél ugyan, de a hõmérõ meg sem moccant. Ellenben a TV-bõl az is kiderült, hogy hétfõn a csücske azért még eláztatta Fukuokát, aminek következtében 2 ember meghalt, 18 ház összedõlt, és 500000-en maradtak egy napig a lakásukban, mert egyszerûen nem tudtak kimenni a nagy esõ miatt. A tájfun közben már túl van Hokkaidón is, nekünk pedig a hõség maradt. Holnap legyen a Ti vendégetek.
Az egésznek az volt az oka, hogy a japánok nem mondják ki soha kerek-perec: "nem". Igy, amikor felhívtuk telefonon júliusban a legközelebbi óvodát, és bejelentettük érkezésünket Miklóssal, azt válaszolták: nagyszerû, de elõbb tanítsuk meg a gyereket japánul. Mi viszont azon a nézeten voltunk, hogy a gyerek könnyebben tanul meg az óvodában japánul, mint otthon a magyar anyukájától. Tehát elszántan elvittük Miklóst az óvodába.
A japán gyerekeknek csak igen kis része jár egész napos állami oviba. A többségnek erre nincs szüksége, a nõk nagy része legkésõbb gyermeke születésekor otthon marad. Ennek ellenére, amikor a gyerek betölti a 4. életévét, irány az óvoda. Nem állami, oda az anya igazolt munkaviszonya szükséges, hanem valamelyik magánóvoda. Minden négy éven felüli gyerek kivétel nélkül óvodába jár. Az óvoda a Japánban olyannyira alapvetõ közösségre nevelés elsõ állomása.
Alighogy megérkeztünk, máris óvoda után néztünk, az volt ugyanis a véleményünk, hogy Miklós csak így tanulhatja meg hamar a nyelvet, csak így köthet barátságokat. Különben is, eddig is óvodába járt Magyarországon, mit is kezdene egyedül velem a lakásban? A házban szerencsére van három vele egykorú gyerek, akik valamennyien a közeli, Fudzsi-ga-oka nevû óvodába járnak. Mi sem egyszerûbb, gondoltuk, mint csatlakozni hozzájuk. Egyetlen dolog keserített csak el, hogy a magánóvoda roppant drága mulatság. Elõször is belépéskor ki kell fizetni egy elég tetemes "beugrót", az úgynevezett játékhasználati díjat. Ezen kívül havonta fizetni kell az étkezésért, gondozásért. No meg ott van a kötelezõ egyenruha, amit az óvodában kell megvásárolni. Nyárra kis nadrág, ing, szalmakalap, télre komplett öltönyke kalappal, hozzá pedig egyencipõ. Természetesen egy darab semmibõl sem elég, hiszen váltani is kell az elpiszkolódott ruhát. Ez bizony komoly érvágás a japán családokban is, hát még esetünkben. No de nincs kibúvó, ennyibe kerül és kész. Kereshettünk volna másik óvodát, de komoly vonzóerõ volt a közelség és a házbeli gyerekek társasága, és alapvetõ különbségek sem árban, sem minõségben nincsenek. Mindenhol van egyenruha, csak legfeljebb az öltönyke színe nem kék, hanem barna, és mindenhol csak félnapos az óvoda. Ebéd után, fél kettõ körül lehet a gyerekeket hazavinni. Mivel itt szombaton is sok helyen dolgoznak, természetes, hogy az óvoda is mûködik. Ebéd azonban ilyenkor nincs. Kicsit bosszantott, hogy lényegében hetente csak két nap kapnak a gyerekek az oviban ebédet, két másik napon otthonról kell elemózsiát bevinni, a szerda pedig a rövid nap, nincs ebéd, 12-kor mehetnek haza a gyerekek. Hogy akkor mit fizetünk meg a magas havi díjjal? Természetesen a gondozást, a foglalkozásokat, a programokat. Mert kirándulás, közös program van bõven, mint kiderült.
Miklóst felkészítettük az óvodába járásra. Szerencsére kérni sem kellett, maga az óvodavezetõ mondta, hogy én is menjek vele, és maradjak is ott végig, amíg ott van. Sõt - kértek meg - ne töltsünk ott egyelõre egy óránál többet. Nagyon örültem, mindig is célszerûnek tartottam ilyen esetekben a fokozatosságot, gondoltam, sokkal könnyebb lesz a gyereknek megszoknia az idegen környezetet.
Elsõ nap Miklós boldog várakozással csatlakozott reggel a házbeli gyerekekhez. A 10 perces utat mindig együtt teszik meg, a mamák felváltva kísérik õket. Ez nemcsak praktikus, hanem az óvoda elõírása is. Ugyancsak elõírják, elõvigyázatossági okokból, az útvonalat is. Bizony, a gyerekeknek kísérõjükkel együtt, meghatározott utcákon keresztül kell oviba menniük. A szabálytisztelõ japánok ezt teljesen természetesnek tartják.
Az óvoda modern, egyemeletes épület. 200 gyerek jár ide, egy csoportban negyven gyerek van együtt egy óvónõvel. Bizony ezt a negyvenes létszámot túlzásnak éreztem, még akkor is, ha tágasak a termek. A házbeli három gyerek három külön csoportba jár. Nem, nem a koruk miatt, hanem elvbõl. Az óvoda vezetésének az a véleménye, hogy barátkozzanak csak másokkal is, ne csak egymással. Otthon játszhatnak együtt eleget. Miklóssal kivételt tettek, az egyik házbeli kisfú csoportjába osztották. Kellemes meleg nyári nap lévén, a legtöbb gyerek kint játszott az udvaron. Beléptünk a kapun, Miklóst ekkor érte az elsõ csalódás. 200 hajszálra egyforma japán kisgyerek játszott együtt az udvaron egyforma kék egyenruhában. Azonnal odavezettek bennünket az óvónénihez, aki harsányan üdvözölte a gyereket és azonnal be akarta vonni a közös játékba. Érzésem szerint kissé túl hangosan szólt hozzá és nem várta meg, míg a gyerek kicsit feldolgozza az elsõ benyomásokat. Miklós azonnal közölte is velem, hogy nincs kedve kint játszani, menjünk a terembe. Ekkor érte gyermekemet a második csalódás. A teremben ugyan- is alig talált játékokat. Nem csoda. A magánóvoda a közös játékra, az együttes tevékenységre akarja ösztönözni a gyerekeket. Hiszen ezért vannak itt. A délelõtt egy része foglalkozásokkal telik, de utána sem cél, hogy a gyerekek egyedül mélyedjenek el valamilyen játékban. Azt lehet otthon is. A meglévõ játékok sem nagyon tetszettek gyermekemnek. Neki ezek a játékok unalmasnak, túlságosan kisgyerekeseknek tûntek. Késõbb sokszor gondoltam rá, hogy ha akkor Miklós talál valamilyen játékot, ami leköti és vonzóvá teszi neki az óvodát, talán másképp történik minden. Miklós azonban pillanatok alatt felmérte a terepet és közölte: menjünk haza. Megpróbáltam maradásra bírni.
- Gyere, nézzünk egy kicsit körül - biztattam.
Kézenfogva körbejártuk az épületet. Egyforma termek, bennük szinte nincs is bútor, a gyerekek ugyanis legtöbbször a földön ülnek. Minden teremben áll egy Yamaha zongora, az elõtérben pedig egy medence nagyságú akvárium. Szép, világos, kedves és tiszta minden, csak valahogy nem elég ben- sõséges. Sajnos Miklós is valami ilyesmit gondolhatott, mert másodszor is kiadta az utasítást:
- Menjünk haza!
Az elsõ napon nem láttam értelmét vitatkozni vele, hazasétáltunk hát.
Hanem a következõ napok sem hoztak semmi változást. Miklós kicsit lézengett a kertben, kezemet fogva hajlandó volt bemenni a terembe és végignézni egy névsorolvasást és egy énekfoglalkozást, de egy óránál tovább nem volt hajlandó maradni. Igy telt el egy hét, és ekkor jött a nyári szünet. 6 hétre bezárt az óvoda.
Miklós az egész nyári szünetben idõnként megerõsített affelõl, hogy nem kíván óvodába járni. Megbeszéltem vele, hogy Zoli iskolában van, én sem tudok mindig otthon játszani vele, különben is, minden gyerek óvodába járt már otthon is, a vele egykorúak itt mind ovisok. De õ hajthatatlan maradt.
- Nem megyek óvodába - mondogatta elszántan.
Szeptember elsején liftezett a gyomrom, amikor reggel elindultunk a másik három gyerekkel együtt az elõírt útvonalon az óvodába. Elhatároztam, hogy beszélek az igazgatóval. Megpróbálom megbeszélni, hogy egyáltalán meddig jöjjek én is be minden reggel a gyerekkel, mikor irassam be, és így tovább. Az egyik házbeli mama még a tolmács szerepére is vállalkozott.
Elértünk a kapuig. A másik három gyerek szépen beballagott a kapun, Miklós lecövekelt.
- Úgysem megyek be - biztosított róla.
Látva bennünket a kapuban, segítõkészen megjelent az óvónénink, lehajolt Miklóshoz és a japán gyerekeknél bevált, kissé negédes hangon jó hangosan köszönt neki. Miklóskám szó nélkül keményen hasba rúgta szegény óvónénit. Az óvónéni eléggé megdöbbent, de haragnak semmi jele nem látszott rajta. Kicsit még beszélt a gyerekhez, aztán távozott. Miklós, tettétõl megrettenve, legalább bejött velem a kertbe, de megállt a kapu közelében. Gondoltam, itt az idõ beszélni az igazgatóval. Elmagyaráztam a gyereknek, hogy bemegyek az igazgató bácsihoz, játsszon addig itt kint, majd a házbeli anyukával bevonultunk az épületbe. Alig tettünk azonban pár lépést, hallom, hogy kiáltozzák a gyerekek Miklós nevét.
- Miki kun elszaladt! - mutogatott néhány kislány izgatottan a kapu felé.
Még láttam fiacskám futó alakját eltûnni a sarkon, majd a nyakamba szedtem a lábamat és a 40 fokos hõségben loholtam utána. De sehol nem találtam õkelmét. Hazáig vágtattam, még szerencse, hogy Tamás aznap még nem ment el dolgozni. Igy aztán mire én hazaértem, már egy jókora lelkifröccsön is túl voltak. A gyerek bõgött, én izzadtam, és azon csodálkoztam, hogyan talált Miklós haza és hogyhogy nem ütötte el egyetlen autó sem. Útközben ugyanis egy forgalmas keresztezõdésen kell átkelni.
Nem volt mese, fogtam a gyereket és visszacipeltem. Útközben hasztalan beszéltem a lelkére, a válasz mindig ugyanaz volt:
- Nem szeretem ezt az óvodát, nem akarok oviba járni!
Visszaértünk, Miklóst újra otthagytam az udvaron, ezúttal már zárva volt a kapu. Az elõbb is csak azért volt nyitva, mert még érkeztek a gyerekek.
Most végre sikerült eljutni az igazgató színe elé. Hellyel kínált bennünket, majd pontosan fél órát megállás nélkül beszélt. Tolmácsom egy szót sem szólt, csak egyfolytában bólogatott. Már nagyon ideges voltam, mikor végre a szomszédasszony felém fordult és belevágott a mondókába. Neki szerencsére nem tartott fél órát elmagyarázni, hogy sajnos Miklóst nem tudják fogadni az óvodában. Nem hivatkoztak arra, hogy hazaszökött, sõt, az igazgató azt állította, megesik ez a japán gyerekekkel is néha. Az sem jött szóba, hogy szegény óvónõ mekkorát kapott tõle reggel. A visszautasítás indoka az volt, hogy Miklós külföldi. Nem ismeri a japán szokásokat, így nem tud a többi gyerekhez csatlakozni. Mivel pedig egy csoportban negyven gyerek van, az óvónõ nem vállalhatja, hogy külön õt bevezeti a japán szokások rejtelmeibe.
Az az érzésem, hogy Miklós kiûzetése már júliusban eldöntött tény volt. Ha jobban ismerem a japán szokásokat, meg is értettem volna az árnyalt visszautasítást. De én még most sem értettem, sõt, megpróbáltam érvelni. Magyaráztam, hogy szerintem két hét, legfeljebb egy hónap kell egy ekkora gyereknek, amíg megtanulja annyira a nyelvet, hogy a legfontosabb szavakat megérti. Nem hiszem, hogy ez akadálya lenne annak, hogy óvodába járjon. Az itteni szokásokat pedig még hamarabb el fogja sajátítani. Mondtam, hogy szerintem milyen nagyon szüksége van épp egy külföldi gyereknek a közösségre, a gyerektársaságra. Hiszen nincs kivel játszania ott- hon, korosztálya valamennyi tagja óvodába jár. Az igazgató válasza gyõzött meg azután arról, hogy itt nem számít az érvelés, nem most döntött így. Legfeljebb azt tudom elképzelni, ha kiderült volna, hogy Miklós teljesen problémamentes gyerek, esetleg megváltoztatja véleményét.
- Sajnos, különben is teljesen tele vagyunk - magyarázta. De ha a gyerek társaságra vágyik, szívesen látjuk itt játszani akár minden nap. Természetesen az ön kíséretében.
Miklóst a kert hátuljában elbújva találtam. Ott állt szegényke egyedül, a falnak támaszkodva és szabályosan reszketett.
- Gyere, megyünk haza - mondtam neki csendesen - nem fogsz ide járni.
Némán fogta meg a kezemet. Olyan lelkifurdalása volt, hogy örülni sem tudott. Elköszöntünk és kiléptünk a kapun. A sarkon Tamásba ütköztünk. Elénk jött, izgatta, hogy mi történik. Az az igazság, hogy én megkönnyebbülten meséltem el neki a történteket. Egyáltalán nem volt lesújtva, sõt.
- Ne félj, lurkó, találunk neked majd egy másik óvodát!
A lurkó nem ezen aggódott, egyfolytában azon csodálkozott, hogy hatalmas bûnei ilyen kedvezõ eredményre vezettek. Siettem is megnyugtatni, hogy semmiféle összefüggés nincs a kidobásunk és az õ hazaszökése között. Nehogy levonja a következtetést: ezentúl elég hazafutni, ha nem tetszik neki valami valahol.
Kényelmesen sétáltunk az állomás felé, Tamást kísértük dolgozni, és gyakoroltuk az egyáltalán nem ellenemre lévõ gyeses életformát, ami most már minden kétséget kizárólag egyelõre osztályrészünk lesz egy darabig. Hogy meddig, az a jövõ titka.