Mint mindennek, ennek is vége szakad egyszer... mármint a mi zûrzavaros és gyönyörû, szorongásokkal teli és felszabadult, mindenképpen csodálatos két évünknek a Felkelõ Nap országában.
Ha én most Tamás lennék, gyorsan közölnék néhány statisztikát. Hány liter szójaszószt öntöttünk a vacsoránkra, hány percet mostam összesen nem automata, kézi vezérlésû mosógépünkkel, hány kg cuccot cipeltem fel a harmadikra bevásárló körutaimból, stb. stb. Gondolom, a "hány kandzsit tanultam meg és hányat felejtettem el" kérdés is szerepelne a statisztikában. Én viszont nem kívánom statisztikai szemszögbõl megközelíteni a kérdést.
Emlékszem, ideérkezésünk után sokáig mindkettõnknek lidérces álmai voltak. Azt álmodtuk, hogy azonnal vissza kell térnünk Magyarországra. Ez olyan rémes perspektívának tûnt akkor, hogy reggel boldogan nyitottuk fel a szemünket, konstatálva: nem, nem mentünk még haza, itt fekszünk, szûk lakásunkban az este kiterített matracon, és máris izzadunk a rettenetes hõségben. Nos, lehet, hogy csodálkoztok, ha elárulom: azok a kezdeti idõk még korántsem voltak olyan csodálatosak, meleg volt, nem volt pénzünk, nem ismertünk senkit és semmit. Viszont meg akaratunk tudni mindent Japánról, a japánokról, és az a gondolat, hogy anélkül kellene hazamennünk, hogy ezt a célunkat legalább részben ne éreznénk teljesítve, mindkettõnket szörnyen felizgatott, egymástól teljesen függetlenül. (Rosszmájú olvasó, nem az izgatott fel, amiket Te elrémisztésünkre otthonról a politikai, gazdasági és egyéb "helyzetrõl" írtál, hadd erõsödjön a húsunk).
Na és most? Álmodunk-e még ilyeneket? - kérdezhetnétek. A válasz: nem álmodunk ilyeneket, és mindketten úgy érezzük, elég sokat megtanultunk azóta Japánról, a japánokról, sõt, japánul is. (Már aki, pl. Tamás, Miki, Zoli). Meg aztán örülünk, hogy újra láthatunk már Benneteket. Tudjuk azt is, hogy elõször érdekes volt a 7-5-3 évesek ünnepe és az iskolai sportfesztivál, még másodszor is elment, de harmadszor már nem biztos, hogy utaznánk másfél órát azért, hogy megnézzünk néhány kimonós lánykát a Meidzsi szentélyben, és idegesítene, ha Zoli a tornaverseny kedvéért torokgyulladást kapna, mert bele kellett feküdnie a pocsolyába. Azok az otthoni szabad szombatok sem jönnek rosszul, no meg a nyaralás, amiben itt nem volt részünk, és az sem árt, ha egy lakásban központi fûtés van és nem fagy oda a fenekünk a WC-hez (az idei tél szerencsére enyhe volt).
De! Ó jaj, mi lesz, ha itt kell hagyni a barátainkat? Márpedig rengeteg barátunk lett itt idõközben, és szívünk hasad meg arra a gondolatra, hogy többé nem találkozunk. Márpedig, hiába hívjuk meg õket Magyarországra, sajnos, csak a fele fog eljönni, nagyon optimista becslések szerint is. És mi lesz, ha mi sem jövünk soha többé Japánba? Itt lehet hagyni ezt az országot örökre? És, hogy a kevésbé költõi témákat is érintsük, hogyan fogunk otthon élni? Újra jön a reggeli rohanás és délután nem várom a lakásban az iskolából hazatérõ gyerekeimet, hanem loholok a munkahelyemrõl, egy gyereket felkapok itt, egyet ott, esetleg reggel egy telefon a nagymamának...
Ma még utoljára (?) elmentem egy "partira". Babaünnep volt ugyanis, most ez alkalommal rendeztek összejövetelt japán patrónusaink a külföldiek népes tábora számára. A babaünnep tulajdonképpen a lányok ünnepe. Ahol van elég hely a lakásban, ott egy lépcsõzetes emelvényre 15 díszesen öltöztetett, hagyományos japán babát ültetnek. Helyet kap még sok apró tárgy is a babák mellett, miniatûr bútor, kis szekér, sõt, hagyományos japán teaszertartás kellékeinek kicsinyített másai is. Ezeket a babákat és egyebeket aztán, ha férjhez megy a lány, viszi magával saját új háztartásba, ha csak pechére el nem vitte már a nõvére. Házigazdánk pl. harmadik lány lévén, saját kislánya születésekor kénytelen volt 15 új babát vásárolni. Az apró lakásokban képtelenség ennyi mindent tárolni csak azárt, hogy március 3-án elõvegyék néhány napra. Megelégszenek hát a két fõalak, a császár és a császárné kihelyezésével. Természetesen ilyenkor is (mint minden hagyományos japán ünnepen) különleges ételeket kell enni, fõleg a speciális cukor a népszerû. Elõzõ évben szedett, szárított cseresznyevirágból fõzött teát kínálnak, és különleges, csersznyevirágot formázó babból készült édességet. A baba-ünnep hagyományos ünneplésével kívánnak a szülõk boldogságot, sikert, egészséget és nem utolsó sorban boldog házasságot lányaiknak.
hogy sajnos, ezt a levelet szánjuk utolsónak! Ami bizony, több szempontból sajnálatos, pl. mert már kezdtünk elég jól belejönni a levelezésbe. De mit tegyünk?
Jól jegyezzétek meg ezt a szót: gambarimaszu. Szerintem ez az egyik legkifejezõbb japán szó. Azt jelenti: kitartunk, igyekszünk, fel a fejjel, hajrá. És az egyik legjellemzõbb japán tulajdonságot fejezi ki: azt, hogy nem adják fel, még jobban csinálják, még jobban törekednek. Felszólító mondatban ugyanez (gambatte kudaszai): igyekezz, tarts ki, fel a fejjel! A szó jelentésének finom árnyalataira feltételenül kell írnom néhány példát, annak ellenére, hogy egyik levélírónk kifejezetten kifogásolta, hogy túl sok japán szót használunk leveleinkben.
Az, hogy a japán ember "gambarimaszu", igen nagy jelentõségû. Nemcsak azért, mert ez vezet eredményre, ez jelenti, hogy nem végeznek félmunkát, nincs pontatlanság, nincsenek elvarratlan szálak, az ember megbízhat az ígéretekben, szerzõdésekben, a munka minõségében. Fontos ez azért is, mert fejleszti a jellemet: lehet például egy elvégzendõ feladat éppen valamilyen nem szeretem munka, , rosszul fizetett, unalmas, fölösleges munka, de ha meg kell csinálni, akkor nem adjuk fel, nosza rajta, gambarimaszu.
Magyar ember, ki különösen gyakran vagy képtelen erre, végy példát, és gambatte kudaszai!