1987. JÚLIUS
Nagyon meleg van. Halljuk, hogy otthon is, de ez azért túlzás. A csúcs 39 fok volt (árnyékban), és éjszaka "csak" 33. A baj az, hogy már két hete megállás nélkül meleg van, és a "bennszülöttek" azt ígérik, hogy ez így megy szeptember közepéig. Ha ritkán jön is egy szellõ vagy esõ, az is meleg. A fõ baj az, hogy a levegõ páratartalma nagyon magas. Egy újdonsült egyiptomi, egy indiai és egy mexikói ismerõsöm (közismerten meleg országok szülöttei) azt állítják, hogy még õk sem pipáltak ilyent. Egyszer jött egy szél, amikor 35 fokról lement a meleg 30-ra, hát kifejezetten fáztunk.
Bizony, ahogyan elõre sejtettem, elég sokszor néznek bennünket amerikaiaknak. A napokban viszont egyszer az utcán egy lezser amerikai srác odaszólt, hogy "milyen nyelvet beszéltek ti?" Mire, meghallván a választ, utánozhatatlan amerikai hangsúllyal mondta: "Really??? Ez a magyar nyelv?" - és egészen el volt képedve.
A TV-n a nyolc közül az egyik csatornán az "NHK Educational" (állami közmûvelõdési adó) megy hajnaltól éjfél utánig. Itt mindenfélére oktatják az embereket, többek között angol, német, kínai, orosz, spanyol stb. nyelvekre. Tegnapelõtt nézem a mûsorfüzetet, és egészen megdöbbentem: egy magyar filmet jeleznek, az "Ember es arnyek" címût! Az ékezetekre már nem jutott kapacitás a nyomdában. Nagyon fellelkesültem: magyar film a japán TV-ben! E's ráadásul japán feliratos! Meg is néztük Zsuzsával, szörnyen unalmasnak és idegenszerûnek találtuk. Ráadásul a magyar mûvészfilmek szokásos hümmögései, nézései és szenvedõ pofavágásai közepette megjelent egy-egy sor kandzsi (kínai írásjel) a lap alján, és ettõl az egész dolog még komikusnak is hatott. A dolog mégis nagy esemény volt számunkra, és ezen mit sem változtatott, hogy tegnap pedig egy csehszlovák filmet adtak. Képzelem, mi jön ma.
A melegre visszatérve megemlítem, hogy Zsuzsa már betéve tudja a 20 km-es körzetben elérhetõ uszodák helyét, nyitvatartását és árát. Persze, õrült tömegek vannak ott is, mint mindenütt, de azért legalább ez valami enyhülés ígéretét jelenti.
Most, hogy már itt is elkezdõdött végre a vakáció, a diákok ellepték az összes uszodát. Ehhez csatlakozik egy vízkezelésrõl szóló hírem. Az újság hírül adta, hogy az úszómedencék folyamatos tisztítását újabban robotok végzik, akik (amik?) a fürdõzõk között ide-oda úszkálva, szûrik a vizet, és ezáltal igen jelentõs vízmennyiség megtakarítás érhetõ el. Arra gondoltam, hogy a mi kis otthoni intézetünk is felszerelhetné magát ilyenekkel. Az egész "csak" pénzkérdés.
A mai nappal kitört az "energiamegtakarítási" program az egyetemen. Holnaptól két hétre leállnak a computerek, a liftek és a légkondicionáló berendezések nagy része. Mindenkinek ajánlják, hogy most vegye ki a szabadságát. Hát én is kiveszek 3 egész napot, de utána bejövök, mert legalább senki nem zavar, jól tudok dolgozni. Ohtaki szenszei elindult 2 hónapos európai-amerikai körútjára, az egyetemistáimat elzavartuk egy nyári iskolára, és én így vígan készülhetek az elõadásomra, amit augusztusban a fukuokai egyetemen kell tartanom. (Meghívtak ugyanis egy látogatásra).
A családom is vakációzik, ami azt jelenti, hogy többnyire otthon vannak, vagy uszodában.
Hogy valami kevésbé örvendeteset is írjak, most már kezd megérzõdni, hogy elmúlt a "beszokás" idõszaka. Egyre kevésbé számítunk kuriózumnak, egyre kevesebb segítséget kapunk, pedig néha ugyancsak elkelne. Tényleg elég sok szokatlan van az itteni életben, de én személy szerint a nyelvtudás hiányát érzem a legnagyobb bajnak. Zsuzsa szerint ugyan már elég sokat tudok, de ez még nem tesz képessé arra, hogy egyedül telefonáljak, vagy egy bonyolultabb, kérdezõsködéssel járó vásárlást elintézzek. A "bankomat" például úgy választottam meg, hogy egy szomszédunk felhívta õket telefonon, és megkérdezte, tud-e valaki angolul. A válasz igenlõ volt, a tény pedig az, hogy az állítólagos angol tudor Kimura szan a bankban a számláról csak annyit tudott kinyögni, hogy "akkonto", valamint a félórás ügyintézés közepén egyszer, alig hallhatóan, valami olyasmit suttogott, hogy "excuse me". Ezt éppen japánul is mondhatta volna, mert erre már én is tudok vagy öt változatot. Azt, hogy nekem Magyarországra pénzt kell hazautalnom, nem lehetett vele megértetni, és most, két hónapos aktív utánajárással sikerült (egy órányira innen, vonattal) megtalálni a Bank of Tokyot, ahol végre hajlandóak megszabadítani a pénzemtõl, persze, tetemes kezelési költség fejében.
Szerencsére, a munkám most már meglódult. Persze, vagy öt hallgató tolong itt állandóan, de hasznom nem sok van belõlük, mert angolul nem tudnak. És mire itt egy embert megmozdítok, hogy csináljon is valamit... Akkor persze már alapos és szívós, de addig... Nem baj, engem nem kell félteni, tudok én egyedül is dolgozni. Például tegnap és ma is "GMK"-ztam (most este 10 óra van), mert ki akartam még sajtolni a számítógépekbõl, amit lehet, az "energiamegtakaítás" elõtt. Remélem, meg is lesz az eredménye.
Kelt mint fenn, Jokohamában, Sóva 62-ik évében, július hó augusztusba fordultakor.
A termetes arab úr két fejjel magasodott ki a társaságból. Miközben nála nem kevésbé termetes asszonykája feltálalta a fagylaltot, õ lelkesen biztatott bennünket:
- Ez a japán iskola egyszerûen csodálatos! Nem, de- hogy, nem probléma, ha a gyerek egy szót sem tud japánul. Az én lányom is, itt van ni, egy szót sem értett, mégis elküldtem az iskolába az elsõ héten. Akkor aztán a tanítónõ ide járt hozzánk minden szombat délután, és külön tanította a gyereket. Áh, ugyan, miért izgulnak annyira? Nem, dehogy, ne is gondoljanak a nemzetközi iskolára! Ki bírja azt kifizetni? Meg aztán messze is van. Ez az állami iskola ingyenes, csak az ebédért fizet az ember valamit, aztán meg itt van öt percre, hát mit kell ezen töprengeni?
Tényleg, mi a csudának aggódtunk mi annyira? Hogy csak 5 napja érkeztünk Japánba? Zoli még föl sem fogta igazán, hogy egy idegen országban van? Hogy otthon éppen megkezdõ- dött a nyári szünet, itt meg még július végéig tart az is- kola? Hogy azt sem tudjuk, hányadikba irassuk?
A szóbanforgó arab úr, férjem egyik kollégájának barátja, mindezeken a megpróbáltatásokon 3 évvel korábban esett át. Innen ered bõséges tapasztalata és segíteni akarása.
Igy esett, hogy két nap múlva ott találtam magamat és családomat az iskola igazgatójának szobájában. Tamás büszkén nyújtotta át frissen nyomtatott névjegyét, s már kapta is cserébe az igazgató úrét és helyetteséét. Japán szokás szerint a névjegyet hosszasan tanulmányozni, "kóstolgatni" illik, az ismerkedõk többször is kimondják egymás nevét. Hát a mi nevünket most egy kicsit hosszasabban kellett gyakorolni...
Zoltán azonnal Zori-kun lett (a japánok nem tudják megkülönböztetni az r és az l hangot, a kun szócska pedig minden fiú neve mellé kijár).
Mindannyiunkat hellyel kínáltak és pillanatokon belül ott gõzölgött elõttünk díszes csészékben a japán zöld tea. Hamarosan megszületett az igazgatói döntés is: Zoli itt is másodikba fog járni. Mivel a tanév nemrégen, áprilisban kezdõdött, Zoli még majdnem egy évig lesz másodikos. Igen ám, de egy szót sem tud még japánul, ezért ráadásul délutánonként egy távolabbi, speciális iskolába fog járni, nyelvet tanulni.
- Az a legfontosabb, hogy a gyerek minél hamarabb megtanuljon japánul, akkor követni tudja majd az órákat - így az igazgató úr - ha fárasztó a dupla iskola, inkább délelõtt menjen haza korábban.
Igy alakult ki napirendünk, ami azóta meghatározza életünket.
Zoli reggel 8 órakor, együtt, egy csoportban a házbeli gyerekekkel elindul az iskolába, de csak az elsõ 3 órán vesz részt. Eleinte ez igen szerencsés dolognak bizonyult, a számunkra szokatlanul meleg, párás nyárban, alig értve egy szót is abból, ami az órán folyik, elégnek tûnt ennyi idõ az iskolában. Késõbb egyre gyakrabban fordult elõ, hogy Zoli nem óhajtott hazajönni.
- Ma a negyedik óra matek lesz! - kérincsélt csemetém.
- Ma festeni fogunk! - mondta könyörögve, más alkalommal.
A tanító néninek néha úgy kell a fiút hazaküldenie, a gyerek annyira megszerette az iskolát. Ilyenkor aztán futás, rohanás, bizony, több, mint egy órás vonatút áll elõttünk, mire eljutunk a Honcsó-iskolába. Itt tényleg különlegesen képzett tanítónõk tanítják a külföldi gyerekek 3-5 fõs csoportjait japán nyelvre, koruknak megfelelõ szinten. Tanul ott thaiföldi testvérpár, kínai "hazatelepülõk" gyereke (ha a kínai család ki tudja mutatni, hogy a nagyszülõkig visszamenõen a családban akadt japán személy, a japán állam megadja az engedélyt a bevándorlásra), koreai gyerekek, de Magyarországról, sõt, egész Európából csak egy - Zoli! Fel is került egy kis magyar zászló az iskola térképére, valahoza a messzi Európa közepére a többi, jobbára ázsiai zászlócska mellé, jelezvén, hogy magyar tanítvány érkezett. Mellesleg, ugyanebben az iskolában adnak órákat azoknak a japán gyermekeknek is, akik több éves külföldi tartózkodás után térnek haza otthonukba, és most be kell hozniuk jókora lemaradásukat, elsõsorban az írás-olvasás területén.
De most térjünk csak vissza az elsõ naphoz, az igazgatói irodába, ahova halk kopogtatás után belépett mosolyogva jövendõ tanító nénink, Száeki szenszei. (A szenszei szó szerinti jelentése: "elõbb született", tehát okosabb nálunk, ezért mélységesen tiszteljük. Szenszei megszólítás jár a tanároknak, de az óvodai pedagógusoknak is. Ugyanez a megszólítása az orvosoknak, ügyvédeknek, professzoroknak. Már ez is mutatja azt, hogy a japán társadalom tiszteli gyermekei tanítóit).
Száeki szenszei apró, mosolygós, 40 körüli hölgy, én 25 évesnek gondoltam. Õ az iskola egyik leggyakorlottabb, legjobb pedagógusa, akinek azonban Zoli az elsõ külföldi tanítványa.
Jövendõ tanítónénink barátságosan hívott, járjuk vezetésével körbe az iskolát. Elõbb azonban az igazgatóhelyettes egy rejtekhelyrõl elõkapott egy aprócska fényképezõgépet, és vagy tízszer elkattintotta, megörökítve az iskola elsõ magyar tanítványát és annak szüleit.
Hosszas hajlongásokkal végül is elbúcsúztunk a "fõnökségtõl", és elindultunk, hogy körülnézzünk az iskolában. Az igazgatói iroda mellett elõször a tanári szobát néztük meg. A tágas, világos helyiség vagy 50 tanárnak ad helyet. A falak mellett megrakott könyvespolcok. Ugyanezen a folyosón van egy külön elõadóterem, itt tartják például rendszeresen a Tanárok és Szülõk Egyesületének különbözõ összejöveteleit, megbeszéléseit. A tanárival szemben egy másolószoba van, ahol a pedagógusok korlátozás nélkül másolhatják xeroxgéppel mindazt a rengeteg értesítést, levelet, amit naponta küldenek a szülõknek, együtt a sok, tanításhoz nélkülözhetetlen anyaggal. Erika nénire gondoltam, otthoni kedves tanítónéninkre, aki stencilezett, indigóval másolt, de fõleg írt, írt, írt...
A földszinten külön orvosi szoba van, három megvetett betegággyal és egy állandóan ott tartózkodó nõvérrel. Ugancsak a földszinten van az enyhe szellemi fogyatékosok osztálya is. Õk nem külön iskolában, az egészségesektõl elzárva tanulnak, hanem 6 éves korukban a többiekkel együtt kerülnek be a körzeti általános iskolába, ahol a fogyatékosok összes korosztálya egy közös tanteremben tanul. Az iskolai rendezvényeken részt vesznek (persze, állapotuktól függõen), csakúgy, mint egészséges társaik.
Iskolanézõ utunkon bekukkantottunk néhány osztályterembe is. Ezek, bár 35-40 gyerek tanul bennük, elég tágasak. Érdekes, hogy Japánban, ahol a hely mindig kevés, a lakások szinte elviselhetetlenül kicsik, az iskolák belsõ terével nem spórolnak. Az osztályteremben mindenki a saját polcán tartja, amit nem akar naponta hazavinni, ollót, ragasztót, tornaruhát, miegymást. Ugyanide kerül reggel, érkezés után az iskolatáska is. A termekhez csatlakozó erkélyeken kis cserepekben mindenki nevelgeti saját virágocskáját.
A gyerekek egyszemélyes asztalkáknál ülnek. A kis faszékeken színes kispárnák. Ezeknek a párnácskáknak a szerepe kettõs. Egyrészt a csontos gyerekpopsiknak puhább ülés esik így; ugyanakkor ügyesen úgy vannak szabva, hogy a Japánban gyakori földrengésekkor mindenki egy pillanat alatt kapucniszerûen a fejére húzhassa ezeket. Az asztalok az órákon kettesével össze vannak tolva, és 4 padsort képeznek, de alkalmanként tetszés szerint átrendezhetõk. Igy valósítható meg a japán iskola - szerintem egyik legnagyobb - találmánya is, a tantermekben való ebédelés. Japánban az iskolához nem tartozik napközi, az iskolások édesanyja általában nem dolgozik. A gyerekek azonban egységesen, a legkisebbek és a legnagyobbak egyaránt, pontban déli 12-kor osztályukat ebédlõvé alakítják át. Az asztalkákat 4 személyes ebédlõasztalokká tolják össze, elõveszik táskájukból kis terítõjüket, és szépen megterítenek maguknak. Ezalatt a hetesek fehér köpenybe bújnak, fejükre fehér kuktasapkát húznak, szájuk elé fehér maszkot tesznek, és ily módon eleget téve az egészségügyi elõírásoknak, levonulnak az ebédért, amit hatalmas kondérokabn cipelnek fel. Még egy gyerek megy velük, kezében kis törlõruhával, hogy azonnal feltörölhesse, bármi kicsöpög, kilotyog. Legkésõbb 12:30-kor tehát asztalhoz ülhet mindenki. Nem ül korgó gyomorral az osztály két óráig, nem állnak sorba a zsúfolt ebédlõ elõtt, nem ebédelnek kapkodva, az éhes várakozók sürgetõ tekintetétõl kísérve. Az osztálytermet pedig ebéd után szépen közösen felmossák, a padokat letörölgetik és ha van aznap, megkezdik az ötödik, hatodik órát. A pedagógus is a gyerekkel ebédel, minden nap másik csoportot tüntetve ki azzal, hogy az õ asztalukhoz ül.
Ó, azon az elsõ napon mindenrõl mi még semmit sem tudtunk, csak mentünk végig a tágas folyosókon, aztán fel a tetõre, ahol legnagyobb megdöbbenésünkre egy igazi uszoda fogadott bennünket. Ebben tartják nyáron és õsszel a kötelezõ úszásoktatást. Megnéztük még a jól felszerelt könyv- tárat is, ahonnan nemcsak kölcsönözni lehet a könyveket, hanem egy-egy japánórán a gyerekek átvonulnak, mindenki választ magának egy könyvet, és óra végéig olvasnak, így szokva meg lassan az olvasás ízét, örömét.
Nem kell ám azt gondolni ezek után, hogy kacsalábon forgó palota ez az iskola. Egyszerû, jellegtelen, 3 emeletes betonépület, akár csak a többi állami iskola Jokohamában. Hasonlóan egyszerû és eléggé lehasznált a berendezés is, de amire szükség van, az rendelkezésre áll, ha nem is új és csillogó állapotban.
Körutunk végeztével megérkeztünk a II/1-es osztály terméhez. A tanító néni valamennyiünket behívott, székeket hozott, õ pedig szárnya alá véve Zolit, bemutatta a gyerekeknek.
- És most tapsoljátok meg új pajtásotokat! - kérte Száeki szenszei a gyerekeket, és sokáig, lelkesen zúgott a taps. Késõbb ugyanilyen taps kísérte fiam elsõ, akadozó japán mondatait is - de nemcsak neki jár ez, hanem taps köszönt minden figyelemre méltó teljesítményt.
Ezután mind a 34 nebuló felsorakozott, és - a Japánban egyébként nem szokásos - kéznyújtással mutatkozott be személyesen is új osztálytársának.
- Addig maradjanak a kisfiúval, amíg jól esik - mosolygott ránk biztatóan Száeki szenszei. Helyet mutatott Zolinak az elsõ padban, egy vékonyka, copfos kislány mellett, azután folytatta a bizony elég hosszan félbeszakadt órát.
A szünetet jelzõ csengetés után a tanító néni feltette a kérdést:
- Gyerekek, ki akar most a magyar kisfiúval, Zoli kunnal kidobóst játszani?
Természetesen nem volt, aki nem akart, ezért mindnyájan levonultunk az udvarra. A hatalmas tér egyik oldalán, akár csak egy játszótéren, vasból készült mászókák, homokozó, sõt, célbadobáshoz való tábla is volt.
A gyerekek mindjárt nekiláttak a kidobósnak, tanító nénijük eközben egy pillanatra sem távozott el. Késõbb kiderült, hogy ez nem a nekünk szóló figyelmesség volt. Ha csak lehet, a pedagógusok a szünetet is a tanulókkal együtt töltik, ha viszont a helyzet úgy hozza, habozás nélkül hagyják magukra õket hosszabb idõre óra alatt is.
A szünet után énekóra következett. Mindenki levette polcáról pianika névre hallgató hangszerét és készenlétbe helyezte. Ez a zeneszerszám egy mini zongora és egy furulya keresztezése, egy kisméretû billentyûzethez egy hosszú mûanyag csövet kell illeszteni, és azt fújni. A billentyûzetet ezalatt kényelmesen az asztalra lehet fektetni, és úgy kell nyomkodni. A másodikos, alig 7 éves gyerekek igazán ügyesen zenéltek. De jól és igen lelkesen énekeltek, sõt, szolmizáltak is.
- Nagyon tiszteljük Kodály szant és az õ módszerét használjuk a zenetanításra már az óvodától kezdve - fordult oda hozzánk a tanító néni, miközben a gyerekek kórusban énekelték:
- Do, re, mi, fá, szo, rá, si, do - ahogyan a szolmizálás japánul hangzik.
Zoli lassan fáradni látszott a sok új benyomástól. Az énekóra végén felálltunk, elbúcsúztunk, és hazasétáltunk. Útközben faggattam a fiamat:
- Na, hogy tetszett a japán iskola?
Felragyogott a szeme, ahogy egy szuszra mondta:
- Szuper! És az tetszett a legjobban, hogy végre egyszer én is benn lehettem a nagyokkal az igazgató bácsi irodájában, és még teát is kaptam, mint a felnõttek, és az a zöld tea nagyon rossz volt, nem is ittam meg, de az nem számít!
Én is azt hiszem, hogy az nem számít ...