Nemrégiben egy barátunk autón vitt át minket Tokión. Robogott velünk a kocsi keresztül a városon, és mi kapkodtuk a fejünket. A Japánt csupán képekrõl ismerõ látogató elõször csalódást érez a valóság láttán. Tokió, Ószaka, Jokohama - a hatalmas metropoliszok a mindent átszelõ autópályák betonteknõjébõl nézve - rondák. Persze azért már ekkor feltûnik, hogy a japánok, mint annyi minden mást, építeni is tudnak. A kocsi idõnként a negyedik-ötödik emelet magasságában suhan, utcák, üzletek, vonatállomások felett. Belátni sokemeletes betonkolosszusok ablakain - dolgoznak a hivatalokban. A külvilág fényei hosszú percekre eltûnnek - alagútban repülünk. Most meg mi megyünk a földön, valahol magasan fölöttünk pedig a Tokiót, Jokohamát és egész környéküket behálózó gyorsvasút sínei húzódnak.
Pesti jóbarátunk várostervezõ mérnök. Õ írta nekünk egyik levelében, hogy a Firenze belvárosának átépítésére kiírt nemzetközi pályázatra japán terv is érkezett. Mindenki értetlenül állt ez elõtt a pályázat elõtt, amelyben szakmailag hibátlanul, ám Firenze patinás belvárosának korát és értékét tekintve kissé meghökkentõen szerepelt egész házsorok lebontása, kilométereket átszelõ széles felüljárók és hatalmas betonkoloszusok építése. Mondanom sem kell, hogy a pályázat nem nyert. Pedig japán szemmel nézve a két ifjú tervezõ egyszerûen csak az otthon megszokott léptékben és stílusban tervezett.
Elég csak ránézni az ország térképére, máris kiderül, hogy Japánban rengeteg a hegyvidék. A lakosság fõleg a tengerpart mentén, a mezõgazdasági mûvelésre alkalmas területeken telepedett le. A 120 milliós népet élelmezni is kell valahogyan, a termõföld drága kincs, nem lehet csak úgy házépítésre elherdálni. Az egyébként is zsúfolt nagyvárosokba továbbra is áramlanak az emberek vidékrõl, miközben a telekárak a csillagos égig szöknek. Különösen rettenetes a helyzet Tokióban és környékén, ha még lehet egyáltalán különálló városokról beszélni. A valóságban Tokiótól lefelé egészen Ószakáig, csaknem ötszáz kilométeren keresztül szinte teljesen egybeolvadnak a városok. Ül az ember a vonaton, és csak betonházakat lát, néha egy-egy rizsföld következik, aztán újra házak, fogalma sincsen, vajon ez még az a város, vagy már az ötödik. Rizsföld egyébként van mindenütt, Jokohama belvárosának közelében éppúgy, mint Tokióban, mindenütt, ahol csak egy talpalatnyi beépítetlen terület van, fõleg a folyók mentén. De bármilyen drága is a telek, törvény van rá, hogy mezõgazdasági mûvelésre használt területet nem lehet lakásépítésre használni. Igy nem csoda, hogy a tokiói, jokohamai lakáshelyzet csak annyiban különbözik a budapestitõl, hogy az építési költségek Japánban alacsonyabbak, mint a telekárak. De akármibõl tevõdik is ki az összeg, egy átlagos keresetû japán hivatalnoknak a teljes fizetését 10-15 évig kellene félretennie, hogy - feltéve, hogy a lakásárak nem emelkednek tovább - egy 50 négyzetméter körüli lakást tudjon vásárolni magának. Nyilvánvaló, hogy egy fiatal pár a maga erejébõl Japánban sem tud lakást vásárolni.
Nagyon sok vállalatnak, gyárnak, intézménynek van azonban saját bérháza a családosok részére, kollégiuma az egyedülállóknak. A legtöbb ilyen helyen a legutóbbi idõkig meghatározott ideig lakhattak a családok - 10-12 év után el kellett költözniük. Míg azonban korábban ennyi idõ elegendõnek bizonyult arra, hogy a dolgozók lakásproblémájukat önerõ- bõl megoldják, ma már egyre több vállalat kényszerült eltörölni a határidõt. A család - marad, amíg marad. A vállalatok lakásbérletet, házbérletet is fizetnek dolgozóiknak, ha nincs saját bérbeadható ingatlanuk. A dolgozók maguk úgysem ülnek babérjaikon, kétségbeesett erõfeszítéssel gyûjtenek az álom, a saját lakás, saját ház megvalósításáért. Nem mintha arra számítanának, hogy elõbb utóbb otthagyják a cégüket. A legtöbb ember onnan megy nyugdíjba, ahol dolgozni kezdett. De ott van a fenyegetõ rém, a nyugdíjkorhatár elérése, amikor ki lehetnek téve annak, hogy egyszer csak ott állnak fedél nélkül. A fiatal japán családok sem legyintenek azzal, hogy ugyan, hol van még a nyugdíj, addig majd csak történik valami. Õk ennél sokkal realistábbak. Amint lehet, nekilátnak az építkezésnek, vagy részletre vásárolnak maguknak saját lakást, házat.
A tévében egyszer vetítettek egy sorozatot arról, hogyan élnek különbözõ országokban a házaspárok. Milyen a magánéletük, hogyan alakul egymáshoz való viszonyuk az évek során? Sajnos, csak elbeszélésekbõl ismerem azt a részt, amely a magyar családok életét mutatta be. A vetítés másnapján azonban többen csodálkozva kérdezték tõlem:
- Nálatok tényleg gyakran évekig épül egy ház, és mindenki saját maga építi?
Kiderült, hogy a film egy négy éve építkezõ és kimerültségében állandóan veszekedõ magyar házaspárt mutatott be. Itt, Japánban azonban teljességgel értetlenül álltak barátnõim a rejtély elõtt, hogy miért nem a hozzáértõ szakember építi fel a házat, miért a férj vakol és a feleség hordja a maltert, ha nem ez a szakmájuk? Próbáltam valamit magyarázni árakról, építõanyag-hiányról. Nem csodálom, hogy nem nagyon értették.
Itt a környékünkön több építkezés folyik, és amióta itt vagyunk, számos ház felépült már. Egyik sem tartott tovább két hónapnál. Szakata szan barátnõm pedig épp a minap újságolta, hogy hamarosan õk is építkezni fognak. Családi házuk egy újfajta technológia szerint egy nap(!) alatt fog elkészülni.
A gyorsaság titka egyébként egészen egyszerû: egyrészt mindig kéznél van a szükséges anyag, másrészt - dolgoznak. Az, hogy minden építõanyag mindig idõben a helyszínen van, még egy elõnnyel jár a gyorsaságon kívül. Egy építkezés környéke mindig tiszta és viszonylag rendezett, ugyanis mindig mindenbõl csak annyi van ott, amennyit néhány napon belül felhasználnak. Nem hever hát évekig tégla és csaréphalom az úttesten, nehezítve a közlekedést, nem úszik minden porban és szennyben. Ehhez persze gondos tervezés és pontos szállítás szükséges, de hát az itt nem hiánycikk. Még egy specialitás: nem irtják ki mindjárt indulásnál a teljes növényzetet, beleértve a szomszéd sövényét is. Minden kis virágra, fácskára féltõ gonddal ügyelnek, amit csak lehet, megmentenek.
Nemrég azt is láttam, hogy a technokrata Japánban egészen pontosan hogyan kezdõdik egy építkezés. Nem, nem az alapozással. Az imával. A szomszédunkban lévõ régi kis faházat lebontották, és éppen az óvodából jöttem hazafelé, amikor egész kis szertartásnak lehettem az üres telken a tanúja. Kivonult a család, az építõvállalat szemre középszintû vezetõje és néhány melósa, valamint egy buddhista pap összes kellékével, oltárral, miegymással. Az oltárt felállították a telek közepén, elhelyezték rajta az ilyenkor elmaradhatatlan szobrocskákat és ennivalókat, feldíszítettek mindent színes mûvirággal, majd imádkoztak. A pap lila köntösben, süvegben megáldotta az építkezést és mindenkit megitatott szakéval, beleértve a taxisofõrt is, aki õt és oltárát a helyszinre szállította. Az egész ceremónia nem tartott tovább fél óránál, az atya és a díszek hamar visszakerültek a taxiba (természetesen az elmaradhatatlan fényképezés után), és másnap az építkezés fantasztikus sebességgel megindult. Talán nálunk is segítene egy takaros oltár a telek közepén?! Ahogy azonban a dolgokat otthon ismerem, ez a hat évre tervezett építkezést még egy évvel meghosszabbítaná. Az oltár azonnal hiánycikké válna, az oltár-felállító kisiparosok csak négyhónapos elõjegyzésre vállalnák a munkát.
- De hát hol a csodában van még hely ezekben a zsúfolt metropoliszokban családi házat építeni? - kérdezheti bárki Japán fantasztikus népsûrûségére és Tokió belvárosának felhõkarcolóira gondolva. A magyarázat a városok szerkezetében rejlik. Tokiónak, Jokohamának és a többi nagy metropolisznak is több centruma, belvárosa van. Ezeken a helyeken valóban nincs egy szabad négyzetcentiméter sem. Ezek a központok egyben - természetesen - tömegközlekedési centrumok is. Amint azonban egy ilyen központtól akár néhány utcányit is eltávolodunk, mintha kis falvakban találnánk magunkat. A több emeletes monstrumokat apró, földszintes faházak váltják fel. A mi környékünk is ugyanilyen szerkezetû. A legsûrûbben lakott az állomás környéke. Itt sûrû a benzingõz is, a három-ötemeletes házak, áruházak, bankok gyûrüjében nagy a forgalom. Innen 10 perc sétára már kis családi házak csoportja és néha egy-egy nagyobb bérház váltja egymást. Itt már könnyebb telekhez is jutni. Vagy egy régi, lakhatatatlan faház lebontása, vagy egy kis fenyõ- erdõcske kivágása árán, esetleg még teljesen üres telek is akad.
Nem csoda, hogy a központok a vonatállomások köré csoportosulnak, minthogy a vonat a legfontosabb tömegközlekedési eszköz. Ha ugyanis valaki egyszer végre saját lakáshoz jutott, nem válik meg tõle egy idõ múlva azért, hogy közelebb kerüljön a munkahelyéhez. De a munkahelyét sem hagyja ott a hosszú közlekedés miatt. Nem divat a cserebere, az állandóság és hûség elsõrendü fontossága ebben is megmutatkozik. Ilyen hatalmas embertömeget tehát ekkora távolságokon csak a belvárosi metró hálózathoz kapcsolódó vonathálózat képes naponta kétszer megmozgatni. Egyáltalán nem kuriózum, ha valaki másfél-két órát utazik a munkahelyére, majd természetesen ugyanannyit vissza.
No és milyenek ezek a lakások, amelyek kedvéért az emberek ezt a fáradságos utazást naponta vállalják? Az amerikai "szakirodalom" csak egyetlen szóval jellemzi õket: "nyúlketrecek". Ha nekünk, magyaroknak nincs is mire ilyen fennhéjázóknak lennünk, tény, hogy messze az európai igények alatt marad a legtöbb japán ház, lakás, méretében és komfortfokozatában egyaránt.
A legegyszerûbb, legolcsóbb bérlakások egy-két emeletes faházakban vannak. Rozoga vaslépcsõ vezet az egymás mellett elhelyezkedõ néhány lakáshoz. Egy vagy két szoba van, a nappali a konyhával egy teret alkot, a lakások mérete 30 négyzetméter körüli. A zárt lépcsõház és a központi fûtés híján téli reggeleken 5-6 fokra hûl le bennük a levegõ. Ezek a lakások olyan kicsik, hogy még a mosógép sem fér el bennük, ezt a külsõ lépcsõhöz tartozó hosszú közfolyosón szokás elhelyezni.
A többlakásos betonházak lakásai nagyon különbözõ színvonaluak. A legegyszerûbbek szinte csak méretükben térnek el a faházak lakásaitól. A mosógép - ó, micsoda luxus! - itt már a saját erkélyen is elfér. Ezért aztán minden erkélyen van egy vízcsap és egy lefolyó is a kifolyó szennyes víznek.
A négy-öt emeletes, egérszürke, kopott bérházak általában vállalatok tulajdonában vannak, és dolgozók bérlik kedvezményes áron a bennük lévõ lakásokat. Az elegánsabb, belsõ lépcsõházzal rendelkezõ házak lakásait egy átlagjövedelmü család is csak hosszú spórolás után tudja csak megvenni, de utána is hosszasan nyögi a részleteket. Fudzsita szan barátnõmék nemrég vásároltak maguknak egy lakást. Eddig a vállalat bérházában laktak, igen olcsón. Nem hiába panaszkodik Fudzsita szan:
- Eddig viszonylag kényelmesen éltünk, most kimondottan romlott az életszínvonalunk.
Senki ne gondolja, hogy Fudzsita szanék holmi kacsalábon forgó palotát vásároltak! Az õ lakásuk is csupán 60 négyzetméteres.
Léteznek bérházak úgynevezett "western" típusú lakásokkal is, ezeket kimondottan külföldiek számára bérli hatalmas összegért a vállalatuk.
A családi házak sem valami hatalmasak. Nem is olyan régen Japánban a legtöbben kis, legfeljebb egyemeletes faházakban laktak. Ezeknek a házaknak a nagy részében még fürdõszoba sem volt, a közös fürdõbe járt mindenki naponta. Hogy a japán lakások ma már általában komfortosak, arra mi sem jellemzõbb: a valaha minden lakótömbben lévõ közfürdõk nagy része eltûnt. A hozzánk legközelebb esõ fürdõ tõlünk negyed óra vonatozásnyira van.
A ma épülõ házakra is elsõsorban a tisztes mértékletesség a jellemzõ. Maga a telek általában olyan kicsi, hogy a kert legtöbbször szinte csak jelképes. De akármilyen picike is, mindig gondozott, ízléses. Gyönyorû szép virágokat ültetnek színek szerint összeválogatva arra a keskeny sávra, ami a kerítés és a házfal között marad. A kocsibeállókat, lépcsõfeljárókat hely hiányában cserepes virágokkal díszítik. Divat a bonzai is, a híres törpefa. A háziasszony szeme fénye a kert, virágmagvakat cserél szomszédaival, ha kell, este, zseblámpával keresgéli a csak ilyenkor megjelenõ kártevõket.
Minden házba, lakásba belépve apró beton elõtérbe jutunk. Ez a papucsváltó hely. Utcai cipõben innen egy tapodtat sem lehet továbbmenni. Ez a japánoknak magától értetõdõ, és rövid idõ múltán számunkra is teljesen természetessé vált. Hiszen a legtöbb család tagjai földre terített matracon alszanak éjszaka, amit nappalra hatalmas tolóajtóval ellátott szekrényben helyeznek el. Igy kívánja a hagyomány, ami ráadásul az örökös helyszûkével függ össze. A külföldiek általában nehezen akarják ezt megérteni.
Egyszer vacsoravendégünk volt egy izraeli profeszor, aki akkor már harmadik hónapja dolgozott Japánban. Belépve az ajtón reménykedve kérdezte:
- Itt is le kell venni a cipõmet?
- Sajnos igen - válaszoltam - mi is a földön alszunk. A professzor úr bánatosan kibújt a cipõjébõl, de bosszút állt. Haza készülõdve kiment az elõtérbe, fogta a cipõjét, visszajött vele a nappaliba és ott húzta fel, az asztalhoz visszatalepedve. Egy japán ezt látván, bizonyára rosszul lett volna.
Az elõtér olyan kicsi, hogy egy ember is alig fér el benne. Még ennél is kisebbnek látszik, mert az éppen használatban lévõ cipõk mind ott sorakoznak egymás mellett, a gondos háziasszony által orral kifelé igazítva. Az elõszobafal, kabátakasztó fogalma itt ismeretlen. Télen a kabátját mindenki azonnal a szekrénybe akasztja, a vendég pedig valahová a földre helyezi a szobában, ahol helyet talál neki.
Sok lakásban a kis elõtérbõl mindjárt a nappaliba jutunk be, vagy egy, a konyhát a mellékhelységekkel összekötõ közlekedõbe.
A hagyományos japán lakásokban mindenütt eltolható papírfalak választják el egymástól a szobákat. A legtöbb kis lakásban a konyha is egybenyitható a többi helységgel. A papírfalak nem szigetelnek sem hõt, sem hangot, ezért ahol kis gyerek van, a gondos szülõk általában eltávolítják a falak nagy részét. Fiaim a megmondhatói, milyen hamar lehet ronggyá rugdosni egy ilyen papírajtót. Az igazsághoz tartozik, hogy az elsõ lyukat én ütöttem az egyik bõrönd sarkával, mindjárt megérkezésünk másnapján. Halálosan megrémültem, hogyan fogjuk ezt innen eltûntetni, de késõbb megnyugtattak. Az áruházakban kapható öntapadós tapétával pillanatok alatt újra lehet burkolni egy ilyen ajtót. A falak tologatásával tetszés szerinti helyen lehet elhelyezni az átjárót.
A falak mintájával legtöbbször megegyezik a hatalmas beépített szekrények papírajtajának díszítése is. Ezek a szekrények eredetileg a nagy tömegû ágynemû tárolására szolgálnak, beleértve a matracot, az úgynevezett futont is. De emellett elfér itt - dobozokban - a fehérnemû, gyerekjáték, porszívó is. Terjed ugyan az ágy divatja, de inkább csak a családi házakban, ahol van is rá hely. Népszerû mostanában az emeletes gyerekágy, láttam az áru- házban bizony három emeleteset is! Hiába, a helykihasználáshoz a japánoknál jobban senki nem ért.
A konyha mindenütt nagyon pici, és tele van zsúfolva a fõzéstudomány miniatürizált kellékeivel. Rendes méretû tûzhelyet csak cslaádi házban láttam, a többség kis kétlapos gázfõzõn fõz, amit a gázcsaphoz gumicsõvel kötnek be. Elõször rémülettel töltött el ez a megoldás, de elmagyarázták, hogy az örökös földrengések hazájában ezerszer biztonságosabb a gumicsõ, mint a törékeny, merev fém.
Sok helyen van mikrohullámú sütõ is, vagy hagyományos grillsütõ. Terjed az automata kenyérsütõ is, de általában nem jellemzõ a háziasszonyokra, hogy minden technikai csodát azonnal megvegyenek a konyhájukba. Egyszer még a kezdeti idõkben kölcsön szerettem volna kérni egy elektromos habverõt a szomszédból, de döbbenten tapasztaltam, hogy a házban senkinek sincs. Már a helyhiány miatt sem állíthat haza a gazdasszony havonta egy újdonsággal, de ürügy a megszokás is. Van ezen kívül még egy fontos magyarázat. A japán nõk nem spórolnak az energiájukkal. Rengeteg idõt fordítanak fõzésre, a legtöbben naponta háromszor is fõznek meleg ételt, és nem idegenkednek az idõigényes megoldásoktól. Igy aztán nem csoda, hogy nem nagyon népszerû a mosogatógép sem. Láttam azért néhány helyen, de természetesen egy aprócska, szekrényre helyezhetõ változatot, amibe alig fér bele néhány tányér. Edényszárítója már több barátnõmnek van, azonban ez is kicsike. Ez az okos gépezet megkíméli a nõket az örökös törölgetéstõl. Az edényt étkezés után azonnal el illik mosni, még ha a férj éjfélkor tért is haza vacsorázni, és nem divat a leborogatásos szárítás. A japán étkezés része a sokféle különbözõ funkciójú tányér, tálka, csésze. Nem csoda, hogy a konyhák tele vannak súlyos kredencekkel. A háziasszonynak alig marad egy talpalatnyi hely.
Az étkezés általában a konyha mellett lévõ nappaliban történik úgy, hogy a hagyományos alacsony asztalkát, párnákon üli körül a család. Sok helyen van magas asztal is székekkel, de csak "házi" használatra. A vendégfogadás az alacsony asztalka mellett történik, amit ha nincs rá szükség, szétszedve a szekrényben tárolnak.
Egyébként is, a bútorok elrendezése nem olyan merev, mint nálunk. Ha mi egyszer valahol egy szekrényt elhelyezünk, akár húsz évig sem mozdítjuk odébb. A japánok ellenben, különösen a hagyományos ünnepek elõtt, de esetleg alkalmi vendégek érkeztekor is, átrendezik, de legalábbis átdíszítik a lakást. Ehhez sokféle kellékük pihen a szekrény mélyén, babák, képek, vázák. Változtatják a díszleteket az évszakoknak megfelelõen is.
Ne gondolja senki, hogy ágyak híján a lakások kicsinységük ellenére is tágasak, levegõsek. Ellenkezõleg, a legtöbb lakás szinte elviselhetetlenül zsúfolt. Anyagi okokbó szó sem lehet róla, hogy például a család gyarapodásával, az újabb gyerekek születésével lakást cseréljenek. Emellett puritán életmódjuk ellenére is rengeteg holmit képesek felhalmozni. Ezeknek az igényeknek megfelelõen a japán bútoripar megannyi praktikus, sok-sok tárolóhellyel rendelkezõ csupa ajtó és fiók bútort gyárt, amelyek ráadásul általában tömör fából készülnek. Ezek a nagydarab szekrények képezik aztán a papírfalak mellett a tényleges térelválasztást.
Szinte minden lakásban van pianino is, mivel a lánygyerekeknél feltétlenül, de legtöbbször a fiúk neveléséhez is hozzátartozik a zenetanulás. A zongora tetejét, valamint minden egyéb szabad felületet elborítanak a nyugati stílusú, ízléstelen nippek, csecsebecsék. Igy aztán a legtöbb japán lakás elég zavaró egyvelege a nyugati és a japán ízlésnek.
- Hogyan? - ütközhet meg ezen az olvasó - a jó ízlésük- rõl híres japánok lakása nem elég szép?
Igen, ez érdekes kettõsség. Az a japán nõ, aki a hagyományos virágrendezés, az ikebana mûvelésekor biztos ízléssel választja ki a az ágakat, virágokat, hozzájuk a vázát, aki pontosan tudja, hogy kimonójához milyen színû és mintájú övet, obit vegyen fel, hogy az összhatás lenyûgõzõ legyen, elbizonytalanodik, ha nyugati fajta edényeket vásárol, ha lakása nappaliját díszíti, és sokszor még öltözködésében is. Japánban ugyanis a hagyományok megõrzése mellett a nyugati modell követése is cél, persze sajátos, japános stílusban. Ha egyelõre nem is fogyasztanak mindent a japánok õrült mértékben, és nem rohannak megvenni minden technikai újdonságot azonnal, szép lassan benépesítették már a legtöbben lakásukat Hi-Fi-toronnyal, videóval, miegyébbel. Csak éppen az örökös helyhiány miatt mindenbõl a kicsi méret a népszerû. Kisméretû a TV, sok helyen van már CD lemezjátszó (kisebb a kompakt lemez a hagyományos- nál), és egészen apró Hi-Fi tornyokat árusítanak az üzletekben. Az üzletek fantasztikus kínálatának egyéb téren is nehéz ellenállni, a szekrények megteltével pedig marad a "dobozolás". Minden, ami már sehol máshol nem fér el, dobozokba kerül. Ezek lassan elborítják a szekrények tetejét és minden talpalatnyi helyet. Olvastam egy felmérést, amelyben megállapították, hogy a vizsgált két hálószobás lakások között 140-bõl egyetlen egyet találtak, ahol a háziasszony a varrógépét azonnal használni tudta, nem kellett a tetejérõl elõbb eltávolítania millió dobozt. A felmérés azonban a 70-es évek végén készült, azóta divatba jött a táska-varrógép - tehát a tároló felület maga is dobozzá alakult.
A japán ipar természetesen kihasználja az igényeket, és remek dobozokat gyárt, amelyeket például a beépített szek- rényben, a mosdó alatt, a mosógép fölött lehet elhelyezni.
De a sok doboz sem segít. A legtöbb lakásban egyszerûen képtelenség rendet rakni. A helyhiány miatt valahogy minden elõl van. A férj tisztítóból érkezett öltönye egy szögre akasztva lóg a falon, mellette frissen mosott ingei várnak a vasalásra. A sok apró mütyürel borított felület is növeli a zsúfoltság érzetét, no meg az, hogy a bútorok a legritkább esetben vannak színben és összhangban egymáshoz válogatva. Ha minden véglegesen megtelt, vesznek egy új szekrényt, vagy polcot, és beszorítják a többi közé. Ha pedig gyerek is van a családban, a gyerekjátékok garmadája minden szabad felületet beborít.
A néhány évre Japánba költözött magyar ösztöndíjasnak is elõbb-utóbb meggyûlik a baja a krónikus helyhiánnyal.
A sajátságos európai életszemléletrõl azonban nehéz leszokni. Magyar barátaink a kemény telekrõl közismert Hokkaidóról költöztek át Tokióba. Amikor meglátogattuk õket, picurka lakásukban hatalmas franciaágyat találtunk.
- Nem lenne több helyetek, ha ti is matracot használnátok? - érdeklõdtem tõlük finoman.
- Ugyan! - nyugtattak meg - el sem tudod képzelni, milyen praktikus egy ilyen ágy! Csuda jól elférnek a síléceink az ágy alatt! Különben hová tennénk õket?
A Daily Yomiuri címû angol nyelvû napilap múltkoriban riportot közölt egy tipikus középosztálybeli úrral, Tanaka szannal. Tanaka szan 40 éves, átlagos jövedelmû hivatalnok, aki elmondta, hogy kedvenc hobbija az olvasás, zsebpénzét(!) szinte kizárólag könyvekre költi. Egyetlen bánata, hogy könyveit elolvasás után papírdobozban a beépített szekrény tetején kell tárolnia. Könyvespolcról csak álmodnia lehet.
Japánban, ahol a könyv, az olvasás roppant népszerû, ahol egy nemzet olvas naponta munkába menet és jövet, akár féllábon állva is a vonaton, a könyvespolc az apró lakásokból szinte teljesen hiányzik.
A hagyományos lakások padlóját gyékényszõnyeg, tatami borítja. Szerintünk, erurópaiak szerint a tatami nem túl praktikus, nehezen tisztítható. A japánok azonban ragaszkodnak hozzá. Szerintük télen meleg, nyáron hûvös és naponta csak fel kell porszívózni. Ez csak nem bonyolult? Azért sok helyen a nappaliban szõnyeget borítanak a tatamira, de a hálószobában soha. Tatamira még papucsban sem illik lépni, csak harisnyában vagy mezitláb.
Amíg kicsik a gyerekek, a japán családok valamennyien egy szobában alszanak. Amikor elmeséltem barátnõimnek, hogy nálunk a kicsi gyereket, ha lehetõség van rá, mihamarabb külön szobába költöztetik, aggodalmas arcot vágtak és megkérdezték:
- Hogyan halljátok így meg, ha éjszaka sír a gyerek?
Hiába is próbáltam volna magyarázni, hogy a magyar lakások sem pályaudvar méretûek, és azonnal meghalljuk ám a szomszéd szobában síró csecsemõ hangját, tudtam, nem gyõzném meg õket. Rendes anya véleményük szerint a gyerekeivel egy szobában alszik. A dolognak azért akad egy nagy elõnye. Télen, az éjszakára fûtetlen lakásokban legalább melegítik egymást a családtagok.
A családi házak általában valamivel tágasabbak a kis bérlakásoknál. Kívétel nélkül valamennyiben van egy úgynevezett japán szoba. Itt nem lakik senki, ez a helyiség a hagyományok õrzõje. Burkolata tatami, berendezése igen egyszerû, legtöbbször mindössze egy házi oltár, egy kép, egy váza van benne virággal. A hagyományos ünnepeken ezt a szobát díszítík fel. Ha vendég jön, itt kínálják a hagyományos zöld teával is. A házak legtöbbször kétszintesek, alul van a konyha, a nappali és a japán szoba, felül a hálószobák mellett esetleg a férj kis dolgozószobája kap helyet.
Kedves tanárnõm, aki japán nyelvre tanít, egyszer meghívott magukhoz látogatóba. Döbbenten láttam, hogy ebben a lakásban minden fordítva van. A konyha és a nappali van ugyanis az emeleten. Tanárnõm megnyugtatott. Itt a környéken sok ilyen ház épült. Elõnyük, hogy a magasabban lévõ nappaliba jobban besüt a nap, melegebb, világosabb, mint a hálószobák. Nem nedvesedik, penészedik annyira minden. Mert a nedvesség a japán háziasszony fõ ellensége, lakjon akár a legapróbb bérlakásban vagy kényelmes családi házban. A sok esõ, a magas páratartalom, a kevés fûtés következménye az állandó enyhe penésszag, ami minden a lakásban tartott tárgyba beleeszi magát. Az ágynemût, ha az idõjárás engedi, naponta több órán át szárítják, szellõztetik a napon az erkély korlátján.
Kadzu-kun Miklós csoporttársa az oviban. Egyetlen sötét árnyék boldog óvodás léte felhõtlen egén. Naponta kapom a híreket összeveszésrõl, verekedésrõl.
- Útálom Kadzu-kunt! - mondja csemetém gyakran.
- Miért? - kérdeztem eleinte, megdöbbenve ezen az állhatatos gyûlöleten.
- Mert buta - felelte fiam az ötévesek kegyetlen igazmondásával.
Kadzu-kun korához képest aprócska kisfiú, akirõl még én, a laikus, aki ráadásul csak törve beszélem a nyelvet, is meg tudom állapítani, valami nem stimmel vele.
Végül az óvónénivel, Igarasi szenszeijel leültünk megtárgyalni a dolgot.
- Jaj, Kadzu-kun nagyon nagy probléma nekünk! - sóhajtotta a szenszei, ami az õ szájából nagyon meglepõen hangzott. A japánok, különösen a pedagógusok nem szoktak nehézségekre hivatkozni, pláne panaszkodni valami miatt. A nehézségek arra valók egy japán számára, hogy legyûrje õket. Kadzu-kun azonban valóban különös eset.
Mint kiderült, a családban õ a kisebbik gyerek, 8 éves bátyja értelmi fogyatékos, beszélni sem tud. Az édesanya rengeteget foglalkozik beteg gyermekével, nem marad elég energiája a kisebbre. Hogy emiatt-e, vagy mert a sors egy csapással nem elégedett meg e szerencsétlen családban, de Kadzu-kun is egyre több jelét mutatja annak, hogy értelmi szintje az átlag alatt van. Egyre mélyül a szakadék közte és a többi gyerek között. Ezért a többiek nem szívesen játszanak vele, nincs barátja. Kadzu-kun érzi, hogy ki van rekesztve, és harcol. Követeli, hogy vele is játszanak, vegyék be a csapatba. Ez a többiekben még nagyobb ellenkezést vált ki. Ekkor egyszer csak megjelenik a csoportban egy új gyerek, Miklós. Kadzu-kun nem érti, mi az a külföldi. Õ csak azt látja, íme valaki, aki még nála is alacsonyabb szinten van. Hiszen még japánul sem tud. Hurrá, van már neki is barátja, akihez tartozhat - gondolta szegényke. Miklós eleinte szívesen is fogadta a közeledést, hiszen õ is kirekesztett volt kicsikét. De ez az idõszak pillanatok alatt elmúlt, Miki megtanult japánul, összebarátkozott a gyerekekkel, beolvadt a közösségbe. Kadzu-kun pedig egyre riadtabban vette tudomásul, hogy új barátja már nem törõdik vele, hûtlen lett. Megpróbálta az elveszett kincset erõszakkal visszaszerezni. De Miklós egyre jobban ellen- állt, mert Kadzu-kun szellemi szintje nem felelt meg neki, és mert az erõszak benne is erõszakot ébresztett. Igy jutottak el a mindennapos veszekedésekhez, verekedésekhez.
Amikor mindezt Igarasi szenszeijel összeraktuk, eléggé tehetetlennek éreztük magunkat mindketten. Rendben, megpróbálom mindezt valahogy érthetõen elmagyarázni gyermekemnek, több megértésre sarkallni õt, de az alap- problémát, hogy Kadzu-kun nem illik ebbe a csoportba, nem tudom megoldani.
- Sajnos - magyarázta a szenszei, az orvosok szerint a gyerek éppen határeset. Szerintük nem lehet egyelõre eldönteni, értelmi fogyatékos-e vagy csak lassabban fejlõdik az átlagnál.
- Miért nem maradt akkor Kadzu-kun még egy évig a középsõ csoportban? - kérdeztem, a mi otthoni rugalmas rendszerünkre gondolva. - Akkor nem rína ki annyira a társai közül, és iskolába kerülése elõtt lenne ideje is a fölzárkózásra.
- Sajnos ez nálunk nem lehetséges. Minden gyereknek hatéves korától kötelezõ megkezdenie az iskolát. Ráadásul Kadzu-kun szegény édesanyja külön könyörgött nekünk, igyekezzünk a gyermekét megfelelõen felkészíteni az iskolára. Hiszen neki ez az egészséges gyereke, a beteghez képest az okos. Retteg attól, hogy esetleg nem normál osztályban, hanem az enyhén értelmi fogyatékosok között kell elkezdenie az iskolát.
Mit tehettünk mást, megállapodtunk a szenszeijel, hogy türelemre intem harcias gyermekemet, hiszen akármi váltja is ki az õ mérgét, verekedni, veszekedni nem szabad.
Otthon tehát leültem Miklóssal, és megpróbáltam neki az õ szintjén megmagyarázi Kadzu-kun viselkedésének okait.
- Tudod - kezdtem - szegény Kadzu-kunnak nagyon beteg a bátyja. Neked itt van Zoli, játszhatsz vele, rengeteget tanulsz tõle, de õ kitõl tanulja meg mindazt, amit te a testvéredtõl? Az anyukájának sincs annyi ideje vele játszani, hiszen a beteg testvérkéjével kell foglalkoznia. Légy hát türelmes Kadzu-kunhoz, ne bántsd, játsszál vele szépen.
Miklóst mélyen érintették a hallottak. Kicsit gondolkozott, majd felcsillanó szemmel így szólt:
- Rendben, Mama, akkor majd néha kölcsönadom neki a Zolit, hogy játsszon õ vele.
Japánban ugyanúgy, mint nálunk, nagy probléma a mozgássérültek, értelmi fogyatékosok beilleszkedése a társadalomba. "Kevés ember hinné a japánok közül" - írja a Mainichi Daily News, egy angol nyelvû napilap - "hogy a 120 milliós népességbõl több, mint 4 millió, vagyis 3% a valamilyen értelemben fogyatékosok aránya. Ezeknek az embereknek nagy része ugyanis hagyományosan izoláltan él az egészséges társadalom tagjaitól."
"A társadalom még mindig nem nyújt számunkra egyenlõ jogokat. Nagyon kevés embert ismerek, aki közülünk dolgozhat" - nyilatkozza ugyanebben a cikkben egy hölgy, aki maga tolókocsihoz kötve dolgozni "jár", eladó egy ékszerboltban, emellett pedig lakóhelyén, Kiotóban, szervezi a mozgássérültek és vakok önsegélyezõ csoportját.
A Mûvelõdési Minisztérium egyik tisztviselõje szerint az iskolák is vonakodva fogadják a mozgássérült és értelmi fogyatékos gyerekeket. 1981-ben Tokió egyik kerületében a szülõk azért nem tudtak gyermekeiknek megnyitni egy speciális iskolát, mert a szomszédok tiltakoztak, azt állítva, egy ilyen iskola károsítja a környezetüket és házaik értékét csökkenti.
A cikk, ami Amerikával hasonlítja össze Japánt abból a szempontból, mit nyújt hátrányos helyzetû állampolgárainak (vigyázat tehát, nem Magyarországgal), külön kiemeli, hogy Japánban arra nevelik a süket, vak, mozgássérült diákokat, igyekezzenek, hogy valamilyen módon hasznára váljanak az egészséges társadalomnak, míg Amerikában arra bíztatják õket, hogy egyéni életcéljaik megvalósításáért küzdjenek.
"Nem szabad túl sokat remélned" - bátortalanítja el a tanár diákját a japán siketek iskolájában, ahelyett, hogy bíztatná a továbbtanulásra.
Egyébként amennyiben a mozgássérült vagy más módon fogyatékos polgárt az állam munkaképtelennek találja, maximum havi 65 000 jen segélyt utalhat ki számára.
Az Egészségügyi Minisztérium illetékese szerint nagyon nehéz kellõ információkat szerezni az értelmi fogyatékosokról, mivel családtagjaik ezt szégyennek tartják, bezárkóznak.
Véletlenül hamarosan személyesen tapasztalhattam a fenti újságcikk igazát. Szató szan barátnõmmel ugyanis meglátogattuk egy ismerõsét, akinek egy két éves Down kóros kislánya van.
A család egy kétemeletes faház egyik aprócska bérlakásában él. Három gyermekük van, a legkisebb, Micsiko a beteg. Vendéglátónk kedvesen fogadott bennünket. Meghallván, hogy engem mennyire érdekel, milyen lehetõségei vannak Japánban a Down szindrómás gyerekek fejlesztésének, örömmel mesélt. Elmondta, hogy havonta egyszer tanácsadásra egy állami intézménybe járnak. Ott megmutatják, hogyan tornáztassa, masszírozza a kislányt, elmagyarázzák, milyen fejlesztõ játékokkal, hogyan foglalkozzon vele. De õ mindezt kevésnek tartja. Hetente egyszer pszichológus jár hozzájuk, aki szintén foglalkozik a kislánnyal. Hasonló sorsú szülõktõl hallott errõl a pszichológusnõrõl, aki Amerikában tanult egy évig, onnan hozta haza módszereit és állítólag hatalmas sikereket ér el. Persze borzasztó drága egy ilyen foglalkozást megfizetni, a Down-kórt pedig a japán állam nem tekinti olyan súlyos fogyatékosságnak, hogy se- gélyt utaljon ki a családoknak. Márpedig rengeteg a plusz kiadás, a magántanár, a közlekedés, a speciális játékok...
Az asszony kiegyensúlyozottnak tûnt, a gyerek kedves volt, ime egy boldog család - gondoltam, amikor elbúcsúztunk. Vendéglátónk az ajtóban megállt egy percre és gyors hadarással halkan valamit még mondott Szató szannak.
- Tudod, az a helyzet, hogy a házban senki nem tudja, hogy Micsiko nem egészséges. És az édesanyja azt akarja, hogy ne is tudja meg senki. Ezért arra kér, te se mondd el véletlenül se senkinek.
A döbbenettõl szólni sem tudtam.
- De hát hogyan lehet ilyesmit titokban tartani? - kérdeztem, mikor már csak kettesben ballagtunk hazafelé.
- Nem tudom, és szerintem nem is lehet. De a család attól fél, nem fogják engedni a szomszédok, hogy a gyerekeik Micsikóval játszanak. Ezért mindenkinek azt mondják, Micsiko lassabban fejlõdik a szokásosnál. Azt tervezik egyébként, hogy amikor Micsiko iskolás lesz, elköltöznek innen egy olyan környékre, ahol senki nem ismeri õket. Akkor ugyanis már semmiképpen nem lehet titokban tartani, hogy Micsiko nem rendes iskolába jár. És õk ezt rettenetesen szégyellik.
Megtörtént hát, amit hónapok óta egy nemzet várt szorongva. Január 7-én, szombaton reggel a TV jelentette, hogy meghalt az öreg császár. Megírtuk már, hogy agóniája, amit az egész ország folyamatosan figyelemmel kísért, még szeptemberben kezdõdött. Erõs szervezetének, valamint az orvosok igyekezetének (és nyilván a japán orvosi technikának) köszönhetõen, egészen mostanáig meghoszabbították életét.
A hír hallatára azonnal lázba jöttem. De nemcsak én, a kíváncsi idegen: biztos, hogy fél Japán is. A TV-csatornák azonnal átállították mûsorukat a rendkívüli helyzetnek megfelelõen, és több, mint 24 órán át ontani kezdték azt a programot, amire már hónapok óta készültek. Szünet nélkül mentek a nekrológok, a meghalt császár élettörténetét és a kapcsolt történelmi eseményeket bemutató, valamint az új császárról szóló filmek, a zajló eseményeket ismertetõ hírek, tudósítások, ezen kívül riportok, neves személyiségekkel, az utca emberével, mindenkivel.
Esemény pedig volt bõven. Az udvar illetékes hivatalnoka reggel 6:36-kor jelentette, hogy a császár 6:33-kor elhalálozott. Nem is tudom, hogyan fordítsam az eseményt jelölõ szót, hiszen a Japán nyelvben külön szó van erre (hógjó), amivel állítólag csak a császár halálát nevezhetjük meg. E helyett idõnként a prózaibb, ámde udvariassági elõ- és utótagokkal alaposan felékesített o-naku narini narimasita kifejezést is használták, amelynek hangzását szerintem minden nyelvtudás nélkül is érzékelni lehet, ha elmondom, hogy az egyszerû ember halálakor csupán annyit mondanak, hogy: naku narimasita, és már ez is igen udvarias. Hogy a kifejezésbeli árnyalatok milyen széles skálán mozognak, azt az példázza, hogy amikor végre elszakadtam a hírektõl, és elindultam az egyetemre, házunk elõtt egy csapat gyerek ugrált körül és izgatottan kiabálták: Tennó héka sindzsatta!, szabad fordításban: "megdöglött a császár!" - amibõl levonhatjuk azt a következtetést, hogy valószínûleg a világ összes gyermekének hasonlóan forog az esze kereke idõnként.
Szóval, miután a császár, mondjuk így: "elhunyni méltóztatott", egymás után következtek a hírek és a nyilatkozatok. A bemondók többször is gondosan elmondták fõbb életrajzi adatait. Azt például, hogy 87 éves volt, és Hirohitonak hívták. Akadtak, akikre ez a meglepetés erejével hatott; a császároknak és rokonaiknak ugyanis nincs vezetéknevük, csak keresztnevük (ahogyan pl. Árpád apánknak sem volt vezetékneve), ráadásul éppen trónon lévõ császárukat a japánok csak Tennó hékának, azaz császári fenségnek titulálják. Az a furcsa helyzet áll tehát elõ, hogy a japán császár nevét a világon mindenki tudja (és használja), kivéve a japánokat. Ezzel kapcsolatos még két érdekesség. Az egyik, hogy halála után a császár neve megváltozik, és a hagyományok szerint felveszi az uralkodása alatti korszak nevét, így ezért Hirohito-ból "Sóva császár" lesz, hasonlóan pl. a Meidzsi császárhoz, akinek valódi nevét már bizonyára csak tudós könyvekbõl lehetne elõbányászni. A másik nyelvi érdekesség már a modern élet szelének hatása: az új császár, Akihito felesége polgári származású hölgy, ezért õt "Micsiko szan"-ként emlegetik: keresztnevén, mint császári rokont, de hozzáteszik a semleges, polgári "szan"-t.
Az események láncát a császárt kezelõ orvosi bizottság vezetõje folytatta, aki 7:50-kor állt a mikrofon elé és a császár betegsége óta most elõször adott a nyilvánosságnak korrekt tájékoztatást a betegség lényegérõl, lefolyásáról és természetesen a halál okáról. Eddig ugyanis komoly információvisszatartás volt az udvar részérõl. Ennek oka az öreg császár kímélése volt. A bélrákban szenvedõ uralkodót ugyanis nem világosították fel halálos betegségérõl és azt is el akarták kerülni, hogy a sajtóból értesüljön arról, milyen közeli számára a vég. Hogy a komoly természettudományos mûveltséggel rendelkezõ, hónapokig alul-felül vérzõ, naponta hatalmas mennyiségû vért kapó császár számára valóban mi is jelentett kíméletet és mi nem, az más kérdés.
Pillanatokon belül összeült a Minisztertanács. 8:50-kor Takesita miniszterelnök, ugyanebben az idõben pedig az USA-ban Reagan elnök is kifejezte részvétét. Ezután pedig elkezdõdött az új császár beiktatását, az idõszámítási korszakváltást és a császári temetést elõkészítõ ceremóniasorozat.
Pontosan 10:01-kor kezdõdött, és 10:05-kor már be is fejezõdött az új császár beiktatása, azaz az uralkodási jelvények átadása. 26 neves személyiség (köztük a minisz- terelnök) jelenlétében az új császár, az 55 éves Akihito megállt rendkívül egyszerû trónja elõtt. Mellette 4 legközelebbi férfi rokona, legelõl Aja herceg, aki Hirohito betegsége miatt megszakította angliai tanulmányait, és aki most "elõlépett" koronaherceggé, vagyis trónörökössé. Mindenki közönséges, európai szabású sötétkék öltönyt viselt. Három ember behozta a három kelléket, szertartásos mozdulattal letették Akihito elé, felé fordították, majd meghajoltak. Erre az új császár is meghajolt, mire amazok felvették a tárgyakat, és távoztak. A jelenlévõk egyenként meghajoltak, majd távoztak. Egyetlen szó nem hangzott el. Ezután a TV-bemondó ünnepélyes hangon bejelentette, hogy az új császár Akihito. Meglepõen egyszerû szertartás, nem?
Ezután kihirdették az országos gyászt, ami annyit jelentett, hogy az állami munkahelyeknek ajánlják, hogy két napig ne dolgozzanak (minõ véletlen, éppen szombat és vasárnap a két nap - néhány külföldi azonnal meg is vádolta a japánokat, hogy a császár halálának idõpontjával manipuláltak, termelési okokból). Természetesen, a legtöbb helyen tovább dolgoztak az emberek (nálunk is, mindenki benn volt szombaton). Zene, hangoskodás, gyûlések tartása nem tanácsolt (de nem is tilos) egy hétig. A temetés kb. 3 hét múlva várható, addigra (!) fel kell építeni a hatalmas, új Sóva szentélyt.
Hátra volt azonban még a legfontosabb esemény, a korszak névadása. Ezt ugyan hivatalosan az új császár adja, de az újabb törvények szerint egy tekintélyes politikusokból és fõként szakemberekbõl (irodalmárokból, nyelvészekbõl, történészekbõl) álló stáb "súg" neki. A szakbizottság már hónapok óta dolgozott, és két vagy három lehetséges nevet is kiválasztott, ezért most már csak a végsõ döntést kellett meghozni. Délután 2 órára a döntés meg is született: az elõzõ napig tehát Sóva 64-et írtunk (ez az év 6 napból állt), de mától kezdve már Heiszei 1. éve van! Ami január 7-vel kezdõdik. Délután 2 óra múlt néhány perccel, amikor a kormányszóvivõ ünnepélyes lassúsággal, cirkalmas bevezetõ körmondatok után, emelt hangon bejelentette az új korszak nevét, majd egy mozdulatot tett.
Kedves levelezõim, miután már lassan két éve írogatjuk élményeinket nektek, talán nem lesz nehéz megfejtenetek a választ a következõ kérdésemre. Próbáljatok koncentrálni, képzeljétek el, hogy most japán szemmel nézitek a TV-t, ott a kormányszóvivõ, és ha készen vagytok, jöhet a következõ
Mi volt az a mozdulat, amit a szóvivõnek a bejelentés után feltétlenül meg kellett tennie?
Ha nem tudjátok kitalálni, vagy egészen mellé találtatok, ne keseredjetek el! Vigasztaljon benneteket az a tudat, hogy az egyik amerikai származású japán-szakértõ azt írta az egyik könyvében, hogy miután 15 évet töltött el Japánban, jött rá, hogy most már egyáltalán nem érti a japánokat!
Szóval a helyes megfejtés: a szóvivõ magasba emelte azt a táblát, amelyre két hatalmas kínai írásjellel felírták az új korszak nevét. Magától értetõdik, nem? Hiszen azt is meg kell mondani, hogyan kell leírni az új nevet! Sõt, azt is, hogy mit jelent. Az ünnepélyes pillanat után tehát következett a részletes magyarázat: a "hei" (nyugalom, béke) illetve "szei" (születés, keletkezés) olvasatú írásjeleket két régi, híres kínai írás egy-egy mondatából vették ki, és tették egymás mellé. Az eredeti szövegösszefüggésben az egyik mondat valahogy így hangzik: "...és eljön a béke (az országon) belül és kívül is", a másik pedig a másik írásban: "...és eljön a béke a földön és az égben is". A névadók szándéka szerint a nevet a "béke ígéretének", a "béke eljövetelének" kell értelmezni, és remélik, hogy ez fogja jellemezni a beköszöntõ új korszakot. Reméljük mi is, tiszta szívbõl. Hogy a kép teljes legyen, tegyük hozzá azt is, hogy a két kiválasztott kandzsi a legegyszerûbbek közül való, mindenki azonnal meg tudja jegyezni, mivel a harmadik-negyedik osztályosoknak is már ismerniük kell.
A jelenetet, amint a szóvivõ a táblát felemeli, a nap folyamán a nyolc TV-csatornában legalább 30-szor lehetett látni, a hírekben, tudósításokban. És már az elsõ felmutatás után beindult a TV gépezete, ami millió variációban kezdte sulykolni az új nevet és a hozzá fûzõdõ értelmezé- seket, és folytatta a sulykolást több, mint 24 órán keresztül. Mi minden volt a mûsorban? Pl. utcai jelenetek sorozata: osztják az újságok különkiadását, mindenütt a címben a két kandzsi. Emberek nézik, forgatják a lapot, nyilatkoznak a riportereknek, mit éreznek a "Heiszei" hallatán. Riportözön a Narita repülõtéren: a frissen hazaérkezõkkel közlik a hírt, és rögtön kérdezik a véleményét (ki így, ki úgy válaszol). Hatalmas transzparensek minden városban az új névvel. Fényújságok özöne tudatja a hírt az utcákon. Riport a kalligráfia egyik hírességével, aki éppen óriási ecsettel írja le a nevet. Millió bélyegzõ készítését kezdik el még aznap, mivel a régi hivatalos nyomtatványokon a dátumban egy ideig az év nevét felül kell bélyegezni. Az egyik nyomda már nyomja is az új nyomtatványokat, a posta tervezi az új bélyegfeliratot, hasonlóképpen a pénzjegynyomda, az igazolványok, bérletek stb. nyomdái. Riport egy hökkent emberrel, aki pontban éjfélkor vesz jegyet egy vonatállomáson: a fránya automata a kiadott vonatjegyre már nem Sóva, hanem Heiszei 1.év jan.8, 0 óra 1 percet bélyegez! Egy délután kellett csak ahhoz, hogy az összes vonatállomás összes automatáját megtanítsák erre! Még aznap felkutatják azt a három embert Japánban, akit Heiszeinek hívnak (másképp írják, persze), elmennek egy Heiszei nevû faluba, riport az új korszak elsõ újszülöttjének anyukájával, még frissen a gyermekágyban, de riportok készülnek olyan 64 éves emberekkel is, akik pont a Sóva kezdetén születtek, stb. stb. Éjfél után pedig gyászünnepségek, a buddhista szertartások szerint, és lassú, ünnepélyes zene, órákon keresztül.
Reggel ismét a tegnapi gyerekcsapat a ház elõtt, izgatottan ugrálnak körül: "a Sóvából Heiszei lett!" örvendeznek. Mondom nekik, hogy tudom, csodálkoznak, honnan. Persze, honnan is tudhatnám, azon kívül, hogy éppen most éltem át az egészet. Furcsa módon, az egyetemen szinte semmi visszhang nincs a kollégák részérõl. Teszik a dolgukat, mint mindig - nekik ez nem nagy élmény. Az egykor isteni hatalommal felruházott császár a fiatalabb generációk egy részének szinte semmit sem jelent; az Alkotmány szerint a népszuverenitás szimbóluma, valójában csak egy csendes, fáradt öregember volt, aki utolsó éveiben csendesen kertészkedett, és a biológia tudományát mûvelte.
Azok a tömegek viszont, akik a császár betegségének hírére szeptemberben elmentek imádkozni a császári palotához, most ismét elmentek, hogy leróják kegyeletüket. Vasárnap mi is odamentünk: hatalmas tömeg volt ott, és mint általában ilyenkor lenni szokott - zuhogott az esõ. Habár ez kellemetlen volt, valahogy azért sokkal stílszerûbbnek hatott, mintha fényesen ragyogott volna a nap a gyász hírére.