1988. NOVEMBER
Egy gyors hír: Tennó Héka még él szegényke, de mostanában már naponta kap annyi vért, hogy egy közönséges, nem isteni eredetû szív és vese azt már biztosan nem bírná.
Habár ez nektek valószínûleg teljesen mindegy, hiszen messzirõl jött ember azt mond, amit akar, a tisztesség úgy kívánja, hogy helyreigazítsam magam. Az elõzõ levélben azt állítottam, hogy 100 millió újévi üdvözlõ lapot ad ki a posta (Sóva 64-re készülvén). Egy kicsit tévedtem. Tegnapelõtt forgalomba került mind a 3.6 milliárd darab. Természetesen lottószámmal ellátva. Ami azt jelenti, hogy minden japánra, legyen csecsemõ vagy 100 éves, 30 darab jut belõle. A tévedésem onnan ered, hogy kb. 100 millióval több ez a mennyiség, mint tavaly ilyenkor volt. És még ekkora készlet mellett is, a nyitáskor minden postafiók elõtt hosszú sorok álltak, a tokiói fõpostánál például kb. 400 ember várakozott. Ti, akik most sorban írjátok, hogy kevés a papír otthon, el tudjátok képzelni, mekkora mennyiség ez?! És hogy létezik olyan nyomdai kapacitás, amelyik ezt színesben, határidõre ki tudja nyomni?
Biztos vagyok benne, hogy ez jobb kör volt, mint Willie Foggé. A dolog azzal kezdõdött, hogy konferenciára mentünk Tokusimára. A japán tudományos konferencia egy sajátos mûfaj, de ezt a témát most csak az engem személy szerint érintõ vonatkozásban érintem. A nagy horderejû eseményre kemény munkával készültünk, méghozzá öten a laborból (professzor, társprofesszor, én + két hallgató). Ami engem illet, én úgy éreztem magam, mintha én lennék Dr. Jekill és Mr. Hyde, vagy ha úgy tetszik, a koldus és a királyfi egyszemélyben. Tudathasadásom magyarázata az, hogy egyrészt a konferencia hivatalos résztvevõjének, másrészt egy turistának a programját kívántam megvalósítani - egyszerre. Kollégáim az elsõ pillanatban még nem fogtak gyanút, mert a sinkanzenre szabályos öltözékben szálltam fel, (öltöny, nyakkendõ), és nem is sejtették, hogy a csomagomban turista egyenruha (farmer, tornacipõ) is lapul. De amikor a vonaton lelkes fõnököm elõvette az 1000 oldalas konferencia-kiadványt, hogy az utazás során azt tanulmányozza, én viszont az útikalauz után nyúltam, kissé csodálkoztak. És amikor a fõnök 10 perccel késõbb lebillent fejjel, ölében a vaskos kötettel már édesdeden aludt, én viszont arról magyaráztam a hallgatóknak, hogy Amateraszu istennõ miért adta vissza a napot az embereknek, megállapítottam, hogy hibbantnak néztek. Talán igazuk is volt.
A konferencia remekül sikerült. Elõadásomat élénk érdeklõdés kísérte, annak ellenére, hogy japán helyett angolul adtam elõ. Diákjaim is sikerrel debütáltak. Találkoztam néhány régebbi kollégával és baráttal, ott volt a teljes fukuokai gárda, akiknél tavaly nyáron vendégeskedtünk. Külföldi is volt, rajtam kívül kettõ a 400 megjelentbõl.
A dolog informális része sok átütõ élménnyel szolgált. Az egyik, hogy mind az öten egy szobában aludtunk! Pizsama helyett jukatában, szorosan egymás mellé helyezett matracokon, a társprofesszor lábtól. A professzor rendelte el a lámpaoltást, miután bõbeszédûsége szolgáltatta az esti mesét, reggel pedig az õ vekkere jelezte az ébresztõt. Segédje kapcsolgatta a TV-t, alvás elõtt ki, ébredés után be. Az egyik hallgató megmutatta, mit jelent a híres japán elõzékenység a gyakorlatban: elsõ este, fürgén és minden felszólítás nélkül elõzékenyen elfoglalta a legbelsõ, legjobb matracot, udvariasan kijelentette, hogy ma este nem kíván fürödni, és hogy garantáltan megizzadjon, jukatájára még egy mellényt is húzott, mielõtt a paplan alá bújt. Reggel aztán frissen, fiatalosan, mielõtt bárki megmozdult volna, elõzékenyen elfoglalta a mosdót, és alapos tisztálkodásával megelõzte, hogy nekünk sok idõnk teljen el az ilyen mûveletekkel.
Túléltük azért, méghozzá vidáman a három napos szimbiózist.
Az elmaradhatatlan esti vendéglõlátogatások ismét csak kulturális kincsesbányaként szolgáltak. Ilyen alkalmakkor, az ital hatására a férfiak itt is, mint mindenütt a világon, megnyilvánulnak. Kiderült például, hogy van, aki szívesen látná, ha legközelebb is a Berlin - Róma - Tokió tengely oldalán állna Magyarország, bár (idézem) "ez kevéssé valószínû, mivel az utóbbi idõben eléggé gyengék vagytok". Az is kiderült, hogy a szexuális tartalma miatt Japánban betiltott, egyébként Nyugat-Európában kincseket érõ 150 éves, eredeti ukijo-e (fametszetek, többek között van Gogh munkásságára döntõ hatással lévõ képek) közül egy az egyik ismerõs professzor birtokában van. Családi ereklyeként száll apáról fiúra, nemzedékek óta, és arra használják, hogy a család lányait felkészítsék az életre. A prof elbeszélése szerint nagyon fontos, hogy megmutassák a lányoknak: "így kell csinálni, lányom, tanuld meg!" Fény derült továbbá generációs konfliktusokra, egyetemi belsõ ügyekre, a japán férfi viszonyára a nyakkendõhöz, a japán humor mibenlétére, valamint arra, hogy Szuzuki szan most evett életében elõször o-konomi-jakit, ami döbbenetes dolog, mivel ez egy nagyon népszerû étel, nevezett szan pedig igazi ínyenc.
No de nagyon elkalandoztam az eredeti témától. A konferencia negyedik és egyben utolsó napján úgy döntöttem, hogy megérett az idõ, hogy átváltozzam turistává, és csendben felültem a gyorsvonatra. Ezzel megkezdõdött utazásom, mely két teljes napig tartott.
Tokusima kb. 200 ezer lakosú kisváros. Külön értéke számomra, hogy este európai szintû sötétség borítja be, nem úgy, mint Tokiót, amely viszont sokak szerint a világ legfényesebben kivilágított városa. Bizony, amikor érkezésem után Ecki barátommal egy este bevonatoztam, és elõször léptem ki este a metró feljárójából Sibuján, akkor értettem meg, mit jelent az a kifejezés, hogy földbe gyökeredzik az ember lába. Sibuja fantasztikus erejû neonfényei, párosulva az ott korzózó hatalmas tömeg látványával, kifejezetten fizikai nyomás érzetét keltették. Azóta nagyon megkedveltem az egészet, de a borzonagató sötétség, amikor csak az utcalámpák égnek, valahogy ismerõssé tették a kisvárost. Japán kollégáim viszont azonnal elkezdték mondogatni, hogy milyen bizonytalanul érzik magukat.
Tokusima azért nem a középkorban él. Van repülõtere, óriási kikötõje (odafelé komppal mentünk, amin az egész másodosztályú utastér egy nagy szõnyegbõl állt), autópályáján sem Trabantok száguldoznak, hanem Hondák, Toyoták, Nissanok. Egyeteme is van (különben hol lett volna a konferencia), és onnan is mágneskártyával lehet telefonálni Jokohamába, a szokásos módon, utcai telefonfülkébõl...
Reggel 8-kor hagytam el Tokusimát, hogy átszeljem vonaton Sikoku szigetét. Ez a legkisebb a négy fõsziget közül, és úgy tartják, hogy ezt érintette a legkevésbé a modern élet (forgó)szele. Neve azt jelenti, hogy Négy Ország, mivel négy vetélkedõ földesúr birodalma volt az egész, hosszú idõn át. Én úgy láttam, hogy a Japán csodálatos szépségét nyújtó hegy-völgy-tenger-folyó kompozíció itt is ugyanolyan szép, mint másutt. A különbség talán abban van, hogy itt a rizsföld aránya a betonhoz képest az elõbbi javára tolódott el, valamint, hogy az általában kevert lombos erdõ-fenyõ-pálma növényzetben itt a lombos erdõ dominált.
Miután a gyorsvonat másfél óra alatt legyûrte a Tokusima és Takamacu közötti, mintegy 120-150 km-nyi távolságot, egy párszor meg-megállván eközben, a hangosbemondó a szokásosnál még két szinttel feljebb srófolta udvariassági szintjét, amint bejelentette: "Kedves utazóközönségünk, hálásan köszönjük, hogy járatunkat igénybe vették. Hamarosan áthaladunk a Szeto-ó-hasin. Mostantól a hídról szóló ismertetõnket hallják." Egyik praktikus kollégám már elõzõleg lemérte, hogy a gyorsvonat 7 perc alatt halad át a hídon. Bátran állíthatom tehát, hogy a hangszórókból ettõl kezdve 7 percen át áradt egyfolytában az információ, amit (legkorábban) jövõ nyáron akár Ti is meghallhattok az ott készült 7 perces videofilmemrõl. A Szeto-ó-hasi állítólag a világ leghosszabb tengeri hídja. Amint azt egyszer már meg is írtam, 12 km hosszú, és vagy 5 szigeten halad át. Amit azonban még én sem tudtam, az az, hogy a legalacsonyabb pontja is 60 m magas! A legmagasabb pedig 180 m. És azt sem tudtam, milyen érzés lenézni onnan a tengerre, ahol valahol mélyen alattunk vonulnak a hajók. Fantasztikus élmény, elhihetitek. A híd különben kétszintes, alul mennek a vonatok, felül az autópálya. Amit viszonylag kevés autó vesz igénybe, mert a hídhasználati díj nagyon magas: egy menet 6000 jen!
... amelyet szintén "harcolásra használtak", hogy Zoli szóhasználatával éljünk. Ezúttal a Himedzsi kastélyról van szó. Visszaérvén a fõ-fõszigetre, Honsúra, a gyorsvonatot Okajámán kicseréltem a sinkanzenre, majd magam mögött tudva újabb kb. 100 km-t, fél óra múlva kiszálltam Himedzsiben. Ebben a modern kisvárosban van az egyik legrégibb, de mindenképpen legnagyobb japán vár. Külön értéke, hogy nem rombolták le, és ezért nem esett áldozatul a restauráció borzalmainak sem: megmaradt fából, kõbõl épített várnak, ahelyett, hogy beton-fém-üveg utánzattá vedlett volna át. Bástyáival, lõréseivel, falaival és vizesárkaival a város fölötti hegyen magasodva, impozáns látvány, és fõtornyából gyönyörû a kilátás. Futó megtekintése is 2,5 órámat vette igénybe, és ezen nem segített az sem, hogy külön idegen- vezetõm is akadt. Sõt. A bejáratnál ugyanis végzetes hibát követtem el. Megkérdeztem a pénztárost, hogyan értsem azt a feliratot, hogy "angol nyelvû vezetés ingyen". Csak ne kérdezzen az ember Japánban! Azonnal odaintettek egy középiskolás srácot, akinek "önkéntes idegenvezetõ" felirat fityegett a mellén. A fiú ezután szorgalmasan kísérgetett végig a váron, minden egyes fal elõtt megállt, felszólított: "Look!", majd elkomorult és talányos csöndbe burkolózott. "Én készültem!" sugallta tekintete. Ezek után figyelmesen végighallgatta magyarázatomat a látottakról. Késõbb átváltottam japánra, azt jobban értette. Mivel a végén nem fizetett, a pénztárnál lógó feliratnak legalább a második része ("ingyen") igaznak bizonyult.
Azért annyit sikerült megtudnom vezetõmtõl, hogy mélyen helytelen a "Harakiri Bástya" elnevezés, mert a tudósok bebizonyították, hogy a vár védõi - a legendával ellentétben - sohasem követtek el tömeges öngyilkosságot a nevezett bástyán, minthogy a leggondosabb elemzés sem mutatott ki vérnyomokat a bástya falain és padlóján. Engem persze nem is lehetett volna átverni, mert én már addigra tudtam, hogy arra egyetlen japán harcos sem vetemedett volna, hogy a fõtoronyhoz ennyire közel kövessen el harakirit!
Következett Kóbe. Nevét, aminek jelentése mondjuk "Isten ajtaja", bizony isten, úgy olvastam volna, hogy sinto, mert ugyebár minden kandzsit többféleképpen is lehet olvasni. A vallást jelölõ sintó szó második jelét egyébként másképpen írják, és szó szerinti jelentése "Isten útja".
Ujabb egy óra robogás, és ott álltam Isten ajtajában, a Szannomija pályaudvaron. Rögtön éreztem, hogy ha ez az a bizonyos hely, akkor én már nagyon gyakran álltam ott. Ezek szerint Isten is betonrengetegben lakik, nagyon sok nyüzsgõ ember társaságában, neonfények alatt, rohanó autók, vonatok között.
Délutáni városnézésem legfontosabb tárgya Kóbéban a Port Island (japánul Póto Airando) megtekintése volt. Ez egy mesterséges sziget. Nem kell hüledezni, a hollandok tengerbeépítõ aktivitása semmi ahhoz képest, ami itt folyik. Csak az Ószaka-öbölben három ilyen sziget van, és egyszer több, mint két órát tartott, amíg megtaláltunk egy hajót, amit a Tokió-öbölbeli Harumi mesterséges mólón kellett megkeresnünk. A Port Island-et kb. 30m magas betongát veszi körül! A sziget olyan nagy, hogy komoly autóutak vannak kiképezve rajta. Ezen kívül 6-7 megállója van rajta a Portliner nevû egysínû magasvasútnak, ami körbevisz a szigeten. Felépítették ide a jövõ városát, ami ezúttal nem egy falanszter benyomását kelti, mint pl. az én egyetemem 10 emeletes betonépületei, hanem fantasztikus formákban tervezett épületek (felhõt is karcol némelyik), parkok együttese a tenger közepén. Az épületek egy része a fiatalok kedvelt szórakozóhelye. Van ott mozi, Exotic Town nevû, vadnyugati vendéglõt utánzó zenés étterem, kávémúzeum-kávéház, vidám park, és fõleg sok-sok pad a szerelmespároknak, akik ezen a helyen levetik gátlásaikat, és még arra is képesek vetemedni, hogy egymás kezét fogva üldögéljenek!
Kóbéban megszálltam Zsuzsa egyik amerikai barátnõjénél, akinek japán férjét nemrégiben helyezték át oda Jokohamából, fontos embernek. Annyira, hogy átmenetileg két lakást is kaptak, ami nekem nagyon jól jött. Mivel másnap korán akartam Narába tovább menni, nem vártam meg, amíg a ház ura éjfélkor hazajön a munkából, csak üdvözöltem telefonon, és lefeküdtem aludni.
Amikor másnap felébredtem, találkozhattam a ház urával. Nagyon izgatott volt. Elõzõ nap ugyanis gyanútlanul megkérdeztem a feleségét, melyik a legegyszerûbb útvonal Narába? Nem tudtam, hogy ezzel kb. 1,5 órás tervezõi feladatot adtam a férjnek és kollégáinak. Reggelre várt a megoldás (ugyanaz, amit én is kigondoltam), és a pizsamás, álmos férj elsõ kérdése:
Kedves olvasóm, Te, aki már oly sok szövegemen rágtad át magad, tedd le most a levelet egy pillanatra, és próbáld meg kitalálni, mi lehetett Ikeda szan elsõ kérdése hozzám? Segítségül: a kötelezõ udvariassági formulákon már túl voltunk.
Megvan? Ird majd meg, mire gondoltál! Látatlanban lefogadom azonban, hogy nem talált! A helyes válasz ez:
"Hánykor kezdõdik a szemináriumod Narában?"
Akármennyire is csalódott bennem Ikeda szan, aznap nem volt szemináriumom Narában. Volt viszont buddhista templom és sintó szentély, Nagy Buddha, Öttornyú Pagoda, múzeum, hegy, tó, erdõ, perecet kunyeráló szelíd õzikék az utcákon. No meg tömeg is volt, mert mindeme szépség közepébe beletették a Selyemút Fesztivál szörnyû mûanyag pavilonjait, ahova az iskolások egyenruhás csoportjai vonultak, libasorban.
Nézzétek el nekem, hogy nem írom le jobban Narát. Más mûfaj a kép és a szöveg, egyébként sem útikönyv ez, hanem levél. Álljon itt csak annyi, hogy egy röpke 1 órás vonatút volt még hátra Kiotóig, majd a sinkanzennel "csak egy gyors utazás, jusson eszedbe a Napról", - és a felkelõ Nap országában tett körömet alig 3 óra múlva befejeztem, 500km-rel távolabb, Jokohama Midori kerületében, Fudzsi-ga-oka 2-41-21 szám alatt, ahol addigra már Zsuzsa a paprikás krumplit is, és az evõpálcikát is odakészítette az asztalra.
Jött a hír: cserélik a tatamit, vagyis a konyha és a fürdõszoba kivételével a lakás teljes padlóját. Kicsit idegesek lettünk: most biztosan rumli lesz, ki kell pakolni a lakásból, nyilván nem könnyû dolog ez, tudjuk mi, mi az a padlóburkolás. Szóval volt aggódalom.
Gyanús volt, hogy egy napra 3 lakást terveztek be, de, gondoltuk, lehet, hogy 20 munkás jön, ki tudja. Be is állított korán reggel - 2 ember, köszöntek, kiléptek a cipõjükbõl, beléptek a szobába, csak úgy huss! - felkaptak két nagy darab matracot, és uzsgyi! Ezután sorban derültek ki a fortélyok. Elõször is, a tatami vastagsága 8-10 cm (hogy kemény, azt addig is éreztük). Másodszor, a tatami alatt kb. 20 cm-es szigetelõ réteg van ("Hungarocell"). Nagy tévedés tehát azt hinni, hogy a japán csak úgy, a földön fekszik - ha összeszámoljuk, kiderül, hogy a matracokkal együtt több réteg van alattuk, mint egy európai alatt. Aztán, hogy a tatamin egy külön gyékény borítás van, és csak azt kell kicserélni. Ez viszont kemény meló, mert a régit le kell szedni, és a kemény préselt nádból készült matracra rá kell szabni és varrni az új borítás szegélyét.
Ekkor tudtuk meg igazán, hogyan dolgozik a japán munkás. Sör, cigaretta és megállás nélkül, reggel 8-tól délután 5-ig, fantasztikusan nagy gyakorlattal szabták, varrták, forgatták, hurcolták a tatami-darabokat. Idõnként beszaladtak a lakásba, odébbtettek egy-egy bútort, és folytatták a következõvel. Mindössze egy teát fogadtak el, és már röpült is újra a tû és a cérna. Délre készen voltak az egész lakással, mind a 18 db tatami a helyén, tárgyaink, mintha sosem mozdították volna õket. A régi sárga színt friss zöld váltotta fel, és fûszag költözött a lakásunkba. De mivel mi már csak ilyenek vagyunk, aggodalomra most is találtunk okot. Egyesek szerint, ha nem szárítjuk ki eléggé a tatamit, féreg is lehet a vendégünk. Reméljük, ezt azért sikerül elkerülnünk, még ha nem is dörzsöljük végig tárdencsúszva, naponta száraz ronggyal az egész lakást.
Egy szép napon telefonál egy ismeretlen professzor: felkér arra, hogy írjak egy cikket. Mint mondja, õ a Japán Mérnökképzõ Társaság elnöke, van egy folyóiratuk, annak a januári száma azzal fog foglalkozni, hogy milyen a mérnökképzés helyzete különbözõ országokban, nem lenne-e kedvem nekem is írni a magyarról? Nem baj, ha angolul lesz. Mondom, hogy kész örömmel, mert már magam is gondolkoztam a témán.
Néhány nap múlva hoz egy terjedelmes borítékot a posta, a feladó: (na, ezt lehet gyakorolni, nyelvgyötrõ a javából) "Nihonkógjókjóikukjókai". Aha, ez az a bizonyos társaság. A borítékban a hivatalos felkérés, részletes témamegjelölés, formai elõírások, és a nyomdai formának megfelelõ ûrlapok, ahol minden egyes kandzsi helye halványkékkel elõ van nyomva. Nem tesz semmit, ezt már ismerem, minden konferenciakiadvány így készül itt. Ettõl tart egy hétig a szöveg ráncbaszedése, nem pedig egy napig. Utána viszont már azonnal fotózható az egész. És ekkor, mint derült égbõl a villámcsapás, ér a következõ mondat: szíveskedjek összefoglalni mondandómat 2, azaz kettõ oldalban! A magyar és a japán mérnökképzés összehasonlításáról. Mivel viszont egy japán dzsosu nem esik kétségbe, hanem csak annyit mond: "gambarimaszu!" (fel a fejjel!), nekikezdtem. Azonnal láttam, hogy itt a kicsinyítõ másológép nem jöhet szóba (betûnagyság, sûrûség rögzítve). Csak a szövegbõl lehet húzni. Elõszörre sikerült, 6 oldalban. Megírni. Ekkor jutott eszembe a cipõkanál. 4 oldalnál az az ötletem tám., hogy egyes szavakat kih vagy röv. De annyira azért még érti jap. olvasó az angolt. 3 oldalnál tel. prof.nak, nem lehetne-e mégis 3 old.? Prof. helyett titknõ, prof. USA, el. Vissza nov.9, határidõ okt31. További húzás, 2 old+ 1 mondat! Ekkor arra gond., mit csinálnak a benyomóemberek a Tok. metróban. Mély lélegz., és megvan! Sikerült! Összehas.amagyarésajap.mérn.képz.összesen2old.ban!Ésmégegyviccetissikerültbeleírniavégére!
Akit érdekel, annak szívesen elküldöm - a kicsinyített másolatot.
Tudjátok, ez az a bizonyos, ami vagy elmarad, vagy a szeminárium marad el. Ez utóbbi történt, hála a császárnak. De - és ezt igazán nem a császár életével összefüggésben mondom - akkor már inkább a szeminárium! A feladat az volt, hogy laborunk készítsen egy plakátot arról, hogy mit csinálunk mi itt, de úgy, hogy azt bárki megérthesse. A buzgó hivatal még egy szellemes címet is kitalált nekünk, hogy aszongya: "Tokeru ha, dó iu koto ka?" Szabad fordításban: "Mit nevezünk oldódásnak?" Kedves, egyetlen japánul tudó levezõpartnerem, ellenõrizd, kérlek, sikerült-e a fordításba belevinnem a japán szellemességet és könnyedséget?
Elkezdtük készíteni a mûvet. Miközben fõnökünk egy rögtönzött elõadás keretében vázolta a feladatot (reggel 10:00-tól 10:30-ig), én egy papírra lerajzoltam, hogyan képzelem el a dolgot: az oldat közepén csücsül egy pozitív ionnak rajzolt kislány, akit körbevesznek a karjukat nyújtogató negatív (fiú)ionok, erõsen komplexet képezve vele, miközben rakoncátlan vízmolekula-bébik bõgnek körülöttük. Aztán lerajzoltam diákjainkat, számítógép elõtt görnyedve, Radonai szant, egyik kezében lombikkal, másikban egy hatalmas szótárral. Szép mû volt, nem értették. A fõnök szerint a "komplexképzõdés túl nehéz fogalom egy átlagembernek", Szuzuki szan pedig célzatosan megkérdezte, tudom-e a plakát címét. 10:30-kor azt hittem, vége az ülésnek, de nem, csak azért álltunk fel, hogy megtekintsük a plakát számára adott kartonlemezek méreteit. 11:30-kor végre két csoportra lettünk osztva, két kartonnak szentelve 3-3 embert. Az egyikért én lettem a felelõs. Szuzuki ekkor azt mondta: "Most annyit viccelhetsz, amennyit akarsz!" 12-kor ebédszünet, majd újra a néma, csoportos homlokráncolás. 2-kor feladtam. Három papírra leírtam, mi legyen a szöveg, adtam nekik 2 ábrát, és akárcsak a fõnököm, elvonultam. Kiderült, hogy erre vártak, és boldogan elmentek plakátot csinálni. Csinálták, csinálták. Másnap (szombaton) reggel 10-kor kész volt az egész. És - most fogódzz meg! - két srác egész éjjel nem aludt, mert azt csinálta! Nem mondom, szép lett, a számítógép gyönyörû színes betûket készített, szakmailag jó is volt, de szellem az nem volt benne. És az átlagember egy kukkot sem értett belõle. Bezzeg a szomszéd labor plakátja! Azon vidáman fogócskáztak az elektrongyerekek, bizony ám.
Ennek örömére ettünk egy jó kis adag sült tésztát az egyik felállított sátorban Zolival, és ezzel kész is volt a macuri.
A "gyakorlás" nagyon fontos. Nemcsak a földrengés megelõzési-, illetve riadóintézkedéseket gyakoroljuk (Japánban a balesetvédelmi oktatást is komolyan veszik), ez végül is nagyon célszerû dolog, ha roppant unalmas is. Vannak hallgatók, akik gyakorlás címén egy fél évet azzal töltenek el, hogy szórul szóra végigcsinálják, amit elõzõleg valaki már kimért, felfedezett, megalkotott. Mert ha az illetõ egyszer már megcsinálta, az csak jó lehet, azt meg kell tanulni. Hogy ilyenkor is lehet élesben , új témán gyakorolni - amikor ezt mondtam, ismét süket fülekre találtam.
A legfurcsább számomra a konferenciák elõtti gyakorlás. Stopperrel a kézben, próbálnak. A diákok kötelezõen a nyilvánosság elõtt, a nagyobb ember csak úgy magának, bezárkózva a szobájába. Minden mondatot, minden kifejezést megtanulunk, begyakorlunk, legyen az néhány perces, vagy egy órás elõadás. A legtöbben a szöveget elõre szóról szóra leírják, és gyakorlás közben mindannyiszor átírják, ahányszor csak szükséges, hogy flottul menjen, idõre. Nem mondom, néha tényleg nem mindegy. Például azon a konferencián, ahol 7, azaz hét percet adtak az elõadónak, s mivel ez nem a más konferenciákon is szokásos témabevezetõ jellegû hozzászólás ideje volt, hanem az illetõ elõadása, ezért külön, minden elõadónak biztosítottak idõt a szövegét követõ vitára: ezt kettõ, azaz kettõ percben határozták meg!
De ha nem ilyen szoros a menetrend, vagy az ember képes szabadon beszélni egy témáról, a gyakorlás akkor is elengedhetetlen. Jellemzõ eset: konferenciára mentem a múltkor, az elõadásom hétfõi napra esett. Elõtte szombaton szünnapom volt, amit ki is vettem, ráadásul pénteken nemzeti ünnep volt. A szomszéd labor professzora, akivel mellesleg kölcsönösen kedveljük egymást, kedden megkérdezte, megtartottam-e elõadásomat, és jól sikerült-e. Válaszomtól megnyugodott, és elmondta, hogy már attól tartott, hogy elfelejtettem a konferenciát, mivel nem látott felkészülni! á Hogy egy elõadás attól még jó lehet, ha az ember szabadon beszél, ne adj isten, rögtönöz a szövegben, és hogy lehet jól beszélni hosszas begyakorlás nélkül is? Hát igen, különbözõek vagyunk.
Nevezett szan új fiú, most jött hozzánk Szendaiból, hogy fél év alatt megtanulja a szakmát. Ambíciózus gyerek, nem mondom. Elsõ nap leültetett, és közölte velem, hogyan tervezi az egészet, és mit vár tõlem (merthogy én vagyok a fõnöke). Ekkor hangzott el az a jó kis mondata: "Mindenre taníts meg, kérlek!" Adtam neki egy halom angol és japán olvasnivalót. Két nap múlva jön, hogy kérdései lennének, ráérek-e másnap, hozná a magnóját. Mondom neki, rendben, jöjjön csak. Erre jön, és tényleg hozza a magnóját! Szelíden elém tolja az egyik saját cikkemet, és megkér, hogy most jó hangosan olvassam el az egészet, ide bele neki a mikrofonba! Kérdem, minek ez neki? "Hát, gyakorolni az angolt". Mondom, hogy akkor talán nem egy született angol szövegén kellene próbálkoznia? Rengeteg oktató anyag van kazettán mindenütt. "De ez szakma" - így a válasz. "És mit fog a felvétellel csinálni?" - kérdezem. Most rajta az értetlenkedés sora - "Hát meghallgatom, aztán újra, meg újra, amíg meg nem tanulom!"
Tudtátok, hogy ha én összeszedem magam, elég gyorsan tudok olvasni? Mert ezt Vaidzumi szan nem tudta. De most már tudja, és - remélem - nem lesz könnyû feladata, amíg teljesen magáévá nem teszi a tudományomat. Ellenõrizni fogom, és õ boldog lesz.
A történethez azt kell tudni, hogy aki elõször belép a laborunkba, megdöbben, látván, hogy szinte teljesen üres. Vegyszer, mûszer, alkatrész, üvegáru csak annyi van, amenynyi éppen kell. Még a felszereltségének silányságáról messze földön híres magyar akadémiai kutatóintézetünkben is akad legalább három-négy tartalék röntgencsõ, még akár nyugati importból is, vagy egy tucat tartalék kémcsõ. A feladat nyilvánvaló volt: Ha dolgozni akarok, nemcsak irodaszert, hanem mindent a világon, akár naponta is, meg kell szereznem. A többiektõl nemigen vehetem el az egy szem bürettájukat. Ha pedig rendelni akarnék valamit, akkor jönnek a katalógusok, a titkárnõ órákon át telefonálgat az áruért, minden egyes tétel egy külön ügyintézés. Példa a különleges bánásmódra, hogy amikor azzal a meglepõ kéréssel álltam elõ, hogy szeretnék egy angol nyelvû kézikönyvet a Hitachi számítógéphez, (ami egy IBM nagygép eljapánosított változata), hat ember foglalkozott a dologgal két napig, beleértve a számítóközpontot és a Hitachi céget is, majd mintha elfeledkeztek volna rólam. Két hónappal késõbb, amikor már régen beletörõdtem a megváltoztathatatlan ténybe, hogy a gépek és kézikönyveik csak japánul tudnak, egyszer csak érkezett egy angol nyelvû prospektus a géprõl, szívélyes ajánlással, egyenesen a Hitachi központból, egyébként kézikönyvnek alkalmatlan.
Hónapokig keserítette meg az életemet ez a helyzet, ráadásul firtatni kezdték, mit rendelek én meg ennyi mindent? A dolog egyre kilátástalanabbá vált, amikor véletlenül jött a megoldás. A hallgatók laborjában van egy tábla, néha láttam, hogy valamit írtak rá, majd letörölték. Az embernek ugye, ehhez semmi köze, nem fogok látványosan odaállni, és megpróbálni kibetûzni a firkát. Egy szép napon azonban felfigyeltem arra, hogy egy jól öltözött, idegen ember (fehér ing, nyakkendõ, sötétkék öltöny) belép a laborba, hajlong nagyokat, majd odalép a hallgatók táblájához, letöröl egy sort, a maradékot elolvassa, majd buzgón ír valamit a füzetébe. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, és megemlítettem az egyik diáknak az esetet. Csodálkozva rám nézett, és így szólt: "Nem tudod? Hát így rendelünk! Csak FELIRJUK A TÁBLÁRA, ami kell, és másnap, legkésõbb két nap múlva ott van az asztalunkon, mivel az ügynökök vagy 4 cégtõl, minden nap jönnek. Csak akkor rendelünk telefonon, ha valami különleges dolog kell!" Hû, az anyátok! Leesett a tantusz ám, miért akadtak ki azon, hogy én olyan sok különleges kéréssel jöttem elõ! Mellesleg, azt is megértettem, miért nincs tartalékolás. Ha egyszer minden megjöhet egy nap alatt, ami csak kell... Meg még azt is, hogy ez a költség talán még részletezve sincs, csak a szállítók lehívják a számlánkról. Meg azt is, hogy a vegyszerhez nem kell odaírni, hogy "analitikai tisztaságú", mert eleve olyant gyárt az ipar! Amikor egyszer azt mondtam, hogy nekem elég a "technikai", azaz nem teljesen tiszta is, nem értették. Az élet így szép és jó, Közép-Európából nézve, tiszta Kánaán. Csak az információ kell hozzá, ugyebár.
Ülök reggel a szobámban, minden csendes, békés. Még Szuzuki szan sem jött be, a szobatársam, aki egyébként sem szokott sokat zavarni mostanában, mivel a szomszéd szobában csinál valami labormunkát néhány napja. Igy aztán nyugodtan tudok dolgozni, leülök a számítógéphez, folytatni az elõzõ nap megkezdett munkát. Fél óra múlva bejön Isiguro szan, kisebbik fõnököm: "hallottam-e, mi történt?" "Nem én, mirõl van szó?" "Tegnap Szuzuki-kunt baleset érte, tudok-e róla?" - így a bevezetõ. És aztán szép lassan kiderül minden. Elõzõ nap Szuzuki felrobbant! A szomszéd szobában, tõlem 5m-nyire, miközben én nyugodtan dolgoztam a számítógépnél! És én errõl semmit sem tudok, mert... Nos ez teljesen érthetetlen számomra. (Most szakmai részlet jön, a gyengébbek ugorják át).
A srác éterrel mosta kristályát, és az éterrõl mindenki tudja, hogy nem éppen veszélytelen. Aggályos és precíz gyerek lévén, légmentesen zárt manipulátorfülkében dolgozott, na nem az éter miatt, hanem mert az egy teljesen vízmentes szekrény, és nem akarta, hogy a levegõbõl víz kerüljön a kristályába. Amikor én csináltam ilyent, én a szabad levegõn dolgoztam, nem is gyûlt össze az éter, el is szállt, nem is robbant fel. (A kristályt meg utólag kiszárítottam). Na, neki sem lett volna semmi baja, ha nem kapcsolja be az elektromos keverõt a szekrényben. De bekapcsolta, és egy kis elektromos szikra megtette az éterrel, amit ilyenkor sejteni lehet. A srácnak, mint utóbb kiderült, szerencséje volt. Megégett ugyan az arca, leégett a szemöldöke, de azt mondják, nem súlyos. Egy hétig tartották az elkülönítõben a kórházban, most már otthon van, de még nem találkozott vele senki.
Namármost. Az eset du. 4 óra körül történt. Utólag rájöttem, hogy egyszer hallottam valami tompa robajt, de nem volt semmi szokatlan benne, mert a fejünk fölött van a tetõ, és gyakran ott valakik nagy vasakat dobálnak. De aztán semmi. Nem volt zaj, kiabálás, rohangászás. Valaki szólt a szomszéd labor professzorának, aki kihívta a mentõket. Azok olyan csendben vitték el a srácot, hogy semmit sem lehetett észlelni jelenlétükbõl. (Pedig az itt sem szokásuk, tudnak ám szirénázni). A diákok csendben eltakarították a romokat, és mentek a dolgukra. Nekem pedig, másnap reggelig, nem is szólt senki. Pedig, mint kiderült, a laborban éppen nem voltak fõnökeink, én voltam a "rangidõs". A hátborzongató számomra nem egyszerûen az, hogy tõlem néhány méterre akár meg is halhat valaki, akivel a legszorosabb munkakapcsolatban állok, anélkül, hogy bárki szólna nekem, hanem az, hogy én ezért akár még hivatalból felelõs is lehetek...
A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá, hogy ennek a magatartásnak van egy pozitív oldala is. Elmaradt a csõdület, a pánik, semmi olyan nem történt, ami még jobban árthatott volna ebben a helyzetben. De mégis... legalább arról jó értesülve lenni, hogy él-e még az ember kollégája!
Ennyi a panasznapból elég is lesz. A dolgok persze közben jobbra fordultak. Szuzuki szan is bejár már, az arca piros még, de a japán kórház láthatóan tud jobb szert is égés ellen, mint Széles Lajos bácsi. Szuzuki tetterõs, és ma már láttam, hogy a kristálya már frissen, újra be van készítve a fülkébe!
Karinthynak a humoreszkjét: "Nekem a feleségem gyanús"? Mert így vagyok én ezzel, újabban. A minap belémhasított a felismerés: gyanúsak a laborbeliek. Lehet, hogy a kollégáim nem is szeretnek engem?
Tudjátok, õ a laborunk titkárnõje. Ideérkezésem után nem sokkal egyszer azonban szelíden kijavított, elmagyarázván, hogy õ diplomás ügyintézõ, csak az egyszerûség kedvéért nevezi mindenki titkárnõnek. Tény, ami tény: Sirai szan ideális (japán) titkárnõ. Ha csörög a telefon, alt hangja legalább két oktávot emelkedik, ahogyan az a felfokozott udvariassághoz hozzátartozik hölgyek esetében, és várakozással teli csiviteléssé változik át. Ha vendég jön, hihetetlen gyorsan lesz kész a japán zöld tea, és Sirai szan nagyon tudja, melyik oldalról, milyen mélyen meghajolva, és milyen észrevétlenül kell azt felszolgálni. De nemcsak a formát tudja: igazi ügyintézõ.
Elsõ jó tulajdonsága ebben a mûfajban, hogy mindent nagyon lelkiismeretesen intéz el. Határidõre, pontosan, rendesen. A részletekre különösen ügyel, fáradságot nem kímélve. Tudja jól, hogy a japán bürokrácia lényege, hogy minden aktát betûrõl betûre el kell olvasni, fel kell dolgozni. Mert különben elakad a verkli, millió kérdés jön, ami mind pluszmunka. Tehát: ha az útlevelemben van egy érthetetlen beírás, hogy "SZEPT", megkérdezi Radoszant, mi ez? Aztán beletesz egy kis cédulát: "SZEPT = 9. hónap", és így adja le a hivatalnak.
Eszembe jut az egyik legszebb eset. Ideérkezésem után le kellett adnom, természetesen, néhány adatot iskolai pályafutásomról (mit néhány! Szó szerint le kellett fordítanom angolra az összes bizonyítvány másolatomat, amit aztán Sirai szan egy hétig fordított tovább japánra!) Az egyik dolog, amin kiakadt a hivatal, a doktori oklevelem latin szövege volt. Miért nem magyarul van, vagy angolul? Nagy nehezen fogadták el azt a magyarázatot, hogy "mert nálunk a tudomány nyelve a latin volt". A legnagyobb gondot azonban az okozta, hogy mikor is végeztem el én az egyetemet? Mondom, 1973-ban. Jó, jó, de pontosan melyik napon? Ez egy nehéz kérdés, az világos, hogy a diplomámat melyik napon keltezték, de nem ez kell. Hiába mondom, hogy nálunk ez vizsgák sorozatából áll, a dátum ezért nem jól meghatározott, de Sirai szan megköti magát, a hivatallal baj lesz. Megadom magam, és eldöntöm, legyen jun. 30, azon az alapon, hogy a diploma kelte júl. 10. Kb. egy év múlva, teljesen váratlanul, megint elõjön a kérdés, és mivel már nem is emlékszem, hanyagul júliust felelek. Sirai szan kétségbe esik: "A múltkor június 30 volt!"
Ezzel már elõ is bújt második jó tulajdonsága: nem felejt el semmit. Egyszer például január tájban jött egy körözvény, hogy a kétgyerekes külföldiek kaphatnak a helyi hatóságtól havi párszáz jen extra gyerekpótlékot. Azonnal utánajárt, de kiderült, hogy a dologhoz millió papír kell, és sok mellékfeltétele van: többek között legalább egy éve már itt kell lenni stb. Meg is állapodtunk, hogy ez nem aktuális, és én ezzel el is felejtettem a dogot: a hercehurca nem éri meg az egészet. Jó fél évvel késõbb, Sirai szan váratlanul átnyujtotta az összes papírt, készen, azzal, hogy másnaptól lehet menni a hivatalba...
De a számomra legfontosabb jó tulajdonsága, hogy tud angolul, és tudását hajlandó használni is. Nem gyõzök elég hálásnak lenni neki ezért. Valószínûleg soha senki nem fogja megérteni ezt, aki nem töltött hosszabb idõt Japánban. Mert a turisták csak eligazodnak valahogy, az átfutó vendégeket kényeztetik a professzorok, de aki sokáig van, itt, azzal a kutya sem törõdik.
Sirai szan keményen dolgozik. Õ ugyan az egyetlen a laborban (és ez is munkaköréhez tartozik), aki tudja a munkaidõt és a szabadnapokat, és a maga részérõl be is tartja azt. Ami azt jelenti, hogy mindössze napi fél, esetleg egy órát szokott túlórázni, és csak ha a munka nagyon összegyûlik, akkor marad tovább. De vigyáz arra, hogy lehetõleg ne legyen ilyen, ezért aztán napközben megállás nélkül dolgozik, néha tartva egy-egy kisebb kávészünetet, vagy átszalad az egyik titkárnõ-barátnõhöz egy kis pletiyre (ez világjelenség, de itt nemigen tart tovább fél óránál). Munkamódszeréhez tartozik, hogy 1) teljesen önálló. A professzor odalöki neki a paksamétát, valamit hadar, majd elrohan. Egyszer Sirai szan bevallotta, hogy sokszor gondot okoz neki ezzel, mivel fogalma sincs, mit akar a fõnök. De õ nem rohan utána, minek õt zavarni, hát nekiáll, és kitalálja. Az eredmény: eddig még soha nem volt panasz a dolgok elintézésére. 2) Természetesen profi módon gépel, angolul is, sõt, tökéletesen ura a szövegszerkesztõ gépének, valamint bármelyik számítógépnek. Hm, magyar kolléganõk! De tud ennél érdekesebbet is: egyszer láttam, hogyan dolgozott a 2000 kandzsit használó, most már elavult, eredeti, mechanikus japán írógéppel, ami egy valóságos technikai csoda volt a maga idejében.
Sirai szan személyén keresztül azt is megértettem, hogy mit jelent az alkalmazotti lojalitás Japánban. Ennek egyik része éppen az odaadó munka. A másik, hogy ezt teszi azért a fizetésért, amit adnak neki, pedig ez nem sok. Adólevonás után keres 140 ezret, igaz, hogy ehhez még évnete kétszer bonus is jár; de egy magáncégnél akár 50%-kal is többet kereshetne. De nem megy el, sõt, még csak eszébe sem jut panaszkodni, mint mondja, "mivel nincs férjem és gyerekeim, nem érdekel a pénz". Ráadásul ezért a pénzért két ember munkáját végzi el, mert, mint õ mondja, a laborbeli dolgokon kívül van egy "saját" munkája is - az egyetem egyik belsõ kiadványát szerkeszti rendszeresen. A ragaszkodás további jele, hogy a professzor kéréseit ellenvetés nélkül teljesíti, még ha ezért nem is mehet el nyári szabadságra, akkor is: még most is, amikor a prof már csak másodállásban van itt, és kérései postán özönölnek. Attól a perctõl fogva, hogy a nagyfõnök helyét átvette a kisfõnök, az õ kérései is szentek, de meg kell mondjam, hogy az enyémek is, minthogy én is a személyzethez tartozom. Tudomásom szerint nemhogy soha nem jutott eszébe, hogy panaszkodjon, amiért egy hülye külföldit sóztak a nyakába, hanem olykor még büszke is, hogy "olyan dolgokat kell csinálnia, amilyeneket még sohasem." De: a lojalitás igazából nem személyeknek szól, hanem az intézménynek! Történetesen, amikor a profeszszor eltávozott Okazakiba, egy csendesebb, kisebb városba, ahol a kutatási feltételek is jobbak, az egyéni- és munkafeltételek még inkább, szerette volna, ha Sirai szan is vele megy. Õ azonban maradt. Pedig még férj-jelöltet is szerzett neki a professzor.
Sirai szan jóban van velem. Gyakrabban beszélgetünk, mint a hallgatókkal, és néha magánügyek is szóba kerülnek. A férjhez menés is, ami most már lassan kezd aktuális lenni (30 éves a hölgy). Akkor pedig meg kell válnia a munkájától - az ittenitõl, szerinte. Ez pedig nem könnyû döntés.
Irántam tanúsított különleges bizalmának egy alkalommal meglepõ bizonyságát adta. Egy szombat reggel felhívott telefonon lakásomon, ami nagyon szokatlan dolog. Izgatottan kérdezte, bemegyek-e ma az egyetemre. Mert neki ma szünnapja van, de egy rettenetesen fontos dologban kérné a segítségemet. Természetesen nagyon örültem annak, hogy valamit tehetek érte, mire azt kérte, nézzem meg, hogy van-e papír a kis szemeteskosárban az asztala mellett, és ha igen, tegyem át a szeméttartóba (egy méterrel arrébb)! Egy pillanatra azt hittem, az agyára ment a kötelességtudat. Zavaromból azt gondolta, nem értettem meg, mit kér, és ezért szerencsére elmagyarázta, hogy kapott egy magánlevelet, amit kidobott, de nem emlékszik, hova, és nem szeretné, ha valaki elolvasná. Igy már a kérést értettem, sõt azt is, hogy a hallgatók elõtt titok a titok, csak azt nem tudtam, hogy a bizalom a becsületességemnek, vagy az írástudatlanságomnak szólt-e inkább?
Sirai szan a múltkor beteg lett, és kórházba is került. A szokásos információhiány megakadályozott abban, hogy meglátogassam, de amikor kikerült onnan, azonnal felhívtam otthon telefonon. Sajnos, elkövettem egy hibát, és azt mondtam neki, hogy aggódtam. Ami otthon a rokonszenv és együttérzés jele lett volna, de itt ettõl tartózkodni kell. Mert erre megrémülve, háromszor is bocsánatot kért a telefonon, amiért gondot okozott a betegségével! Én meg alig tudtam valamit kinyögni, mert azt nem mondhatom vígasztalásul, hogy nem is volt olyan nagy az aggodalmam. A helyzetet õ oldotta fel azzal, hogy belerebegte a telefonba: "I like Radonai szan!" (Kedvelem Radonai szant).
Azért ezt ne pletykáljátok el Zsuzsának, mert még félreérti.
Minthogy, mint már írtuk, a japán nyelvben nem egyértelmû, kit is jelent a "Radonai szan". Sirai szan pedig egy picit még akkor is japánul gondolkozik, amikor angolul beszél.
Kelet mesés kincseinek modern tárháza Akihabara. Aki esetleg nem hallott volna róla: ez Tokió egyik híres negyede, amely kifejezetten az elektronikai termékek árusítására "szakosodott". Akihabarának már a puszta létezése is japán furcsaság. Hogy az egymással konkurráló cégek ugyanott nyissanak boltot, európai észjárás szerint egyike lenne a legrosszabb üzleti fogásoknak. Itt, úgy látszik, ennek az ellenkezõje igaz. Nem ez az egyedüli ilyen megoldás ám! Tokiónak van könyvesbolt-negyede, külön nyomtatott térképpel, amely mind a 200 környékbeli boltot és könyváruházat feltünteti, sportszerbolt-, fotós-, bank-, színházi- hotel-, kocsma-, babaárusító, ruha-, és még ki tudja, hányféle negyede. Egy barátom, a külföldiek szokásos epés modorában, így jellemezte Tokiót: "egy gigantikus, 15 milliós bevásárlóközpont". Mire én csendesen megjegyeztem, hogy képzelje el, mi lenne, ha a japánok elkezdenének úgy istenigazából fogyasztani is!?
Na, de lépjünk most Akihabara földjére, és nézzünk körül a magyar fogyasztó szemével! Odajutni könnyû. Találkoztam olyan magyarral, aki 1 napot töltött Tokióban, és abból felet Akihabarában: megtalálta egybõl, mint kutya a sültkolbászt. Odavisz a JR (vasút), és a metrók közül több is. Itt könnyen kaphat az ember ízelítõt abból, milyen a csúcsforgalom Tokióban. Tavaly karácsony körül a JR 3 emeletes állomását csak kb. 20 perces sorbanállással lehetett elhagyni, kötélkordon és forgalomszervezõk tucatjai próbálták terelni a tömeget...
Akihabara neve roppant romantikus, aki=õsz, ha=falevél, hara= föld, tehát mondjuk Akihabara=Õszi Avar. De ezen a helyen, néhány csenevész fácskán kívül nem lehet megtalálni a természet nyomait. Az egész akkora lehet talán, mint a Váci utca - Petõfi Sándor utca környéke, és ezen a területen több, mint 600 elektronikai üzlet található, egy-egy üzletnek számítva a 6-8 emeletes áruházakat is! Ez utóbbi mûfajból is lehet vagy 30. Itt aztán minden van, amit a világon elektronikában kitaláltak. Vigyázz, nem azt írtam, hogy gyártottak! Import áru elenyészõ arányban van csak, ezt otthon választékbõvítésnek nevezik. Sõt, a japán gyártmányú, de exportra termelt áruk mennyisége is nagyon korlátozott. Például nem japán rednszerû, hanem európai vételre (vagy arra is) alkalmas TV csak mindössze mintegy 40 féle kapható, és csak mintegy 10 elárusító helyen - itt most nem akartam ironizálni, ezen a helyen ez igazán nem tekinthetõ komoly választéknak. Azért errefelé viszonylag sok külföldit is lehet látni. Ehhez hasonló élményünk a sindzsukui híres nemzetközi könyvesboltban volt, ahol szinte mindenki "amerikaiul" beszélt. Akihabarában azért volt már alkalmam az angolon kívül német, magyar, sõt, orosz szót is váltani az ott tekergõkkel. Az egyik boltban egy felirat így kezdõdik: "Vnyimanyije! Ez a videómagnó csak a Szovjetúnióban használható!" Éppen tanúja voltam, amint két feltûnõen szovjet tengerészkülsejû egyén arról gyõzködte egymást, hogy mégis az olcsóbb, arab norma szerinti modellt vegyék meg, legfeljebb "idõnként csíkos lesz a kép". Máskor meg két arab próbált, alapos bevásárlásuk után potom 30.000 jen borravalót átadni az eladónak, aki bénultan próbálta megértetni a kedves, de erõszakos vevõvel, hogy hagyja abba, mert ez itt nem szokás. Egyszer egyenesen az én otthoni intézetembõl futottam össze valakivel! Itt talán a régi római mondást is át lehetne írni: "Minden út Akihabarába vezet".
Az utca képe is sokkal inkább hasonlít keleti bazárra, mint másutt. MIndenütt hatalmas tömeg tolong. A kereskedõk nemcsak benn a boltban, hanem az utcán is kínálják portékáikat, méghozzá hangos szóval, persze hangerõsítõ- vel. A hangzavar különben is nagy, ami nem csoda, mert ha belegondoltok, pl. egy nagyteljesítményû HI-FI torony bemutatásának legegyszerûbb módja az, ha az utcára kiteszik, és járatják. Itt pedig nem egy darabot akarnak eladni, hanem ezreket. Ha az ember belenéz egy kirakatba, ahol videokamerákat állítottak ki, azonnal 20-25 példányban látja magát viszont, nem egyszer óriási méretû képernyõkön. Színek kavalkádja mindenütt, az elmaradhatatlan hatalamas neonok, néhol több emelet magasságban: zászlók, transzparensek, plakátok; színes TV-k garmadában, utcán, mozgólépcsõn, emeleten, mindenütt szín, hang, kép, felirat.
Természetesen az itt látható hatalmas tömeg nem véletlenül zarándokol el ide. Mert bár elektromos osztály van minden áruházban, elektromos bolt is rengeteg, óriási választékot kínálva, de EZT a választékot sehol másutt nem lehet megtalálni. A választék az árskálára is értendõ. A külföldi turisták persze az árskála alsóbb régióit célozzák meg. Akihabarában pedig, különösen, ha valaki megelégszik a Made in Taiwan, Made in Korea, vagy Made in USA modellekkel, olyan hihetetlenül olcsón is vásárolhat olykor, hogy nincs is rá szó. Kedvenc példánk az az (új, nem használt) kvarcóra, amelynek eredeti ára 38.000 jen magasságban lebegett, mielõtt lezuhant 2.000-re. Vagy egy másik, igénytelenebb modell, amelyik 180 jenért kelt el, miután 500-ért kínálták sokáig, míg ugyanezt az órát a környékünkön levõ, olcsóságáról messze híres diszkont-áruházban 800, a Ginza egyik elegáns üzletében pedig 2.000 jenért láttuk viszont. Vagy ne találja szíven a hozzáértõt az egyik számítógépüzlet sarkában tucatszám feltornyozott 30 MB-os merevlemezek látványa, potom 25.000 jenért, amikor ezt Magyarországon még 5-szörös áron is nehéz beszerezni?
Hogy mi mindent árulnak itt, azt meg sem kísérlem összefoglalni. Mindent, amit el tudtok képzelni, és azon kívül olyan dolgokat, amiket csak elképzelni tudtok, és olyanokat, amit el sem tudtok képzelni. Nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy én már elég jól ismerem Akihabarát (nagyon sok japánnál jobban). Elsajátítottam azt a képességet, hogy egy-egy vasárnap délutáni kiruccanás alkalmával 4-5 boltot is végigjárjak! (Egyszer vendégeket kísérgetvén, sikerült õket egy áruházon végigvinni 3 óra alatt, de alig néztünk meg valamit). Ekkora sportteljesítmény csak úgy lehetséges, ha az ember emelt fõvel elmegy a felhalmozott Walkman-ek mellet, rezignáltan elfordul a videokazetta-hegyek, számítógép-erdõk, CD-lemezjátszó, videó-lézerdiszk halmok stb. mellett. De még engem is minden alkalommal ér valami meglepetés.
Csak egy-két apróságot írok le, mit lehet itt kapni, nem mint jellemzõt, hanem, mint kuriózumot: elektromos macskafésût, könyvre csatolható kislámpát olvasáshoz, porszívóval kombinált ceruzahegyezõt a ceruzaforgács felszippantásához, kalóriaszámológépet diétához, könyvjelzõbe szerelt órát, persze beszélõ órát is, 5 cm nagyságú varrógépet és egyebeket. Ecki barátom, amikor tavaly itt járt, azt mondta: "egy biztos, hogy valamire még a japánok is képtelenek. Nem tudnak olyan kicsi magnót gyártani, ami kisebb, mint a kazetta!" Én akkor azt mondtam, hogy elvileg ez sem lehetetlen, mert nem kell beletenni a készülékbe a kazettát, elég, ha a miniatûr magnót klippsszerûen rákapcsoljuk - de magam sem gondoltam, hogy ezt meg is csinálják. De lám, miután fél éve árulják azt a magnót, aminél már csak 1 mm-rel kisebb a kazetta, most már olyan is kapható, amibõl ki is lóg a széle!
Az üzletek többsége minden nap estig tart nyitva, vasárnap is. És a keleti bazár jelleg még egy dologban megnyilvánul: alkudni is lehet. Persze, itt az alku többségében egyoldalú, az eladó engedi le az árat, magától. Szerintem ez azért van, mert a japán fogyasztó nagyon el van kényeztetve. Nem csoda, mert itt találkozik a fantasztikusan nagy kínálat egy önkéntesen, erõsen visszafogott fogyasztással. A vásárló itt szinte semmit nem vesz meg azonnal, hanem megkeresi a legolcsóbbat és ugyanakkor a legjobbat. Akihabarán ezért olyan boltba, amelyik nem hirdeti már messzirõl az árengedményt, a legtöbben be sem mennek. Típikus árfelirat, mondjuk egy nagyképernyõs, HI-FI sztereó színes TV-n: eredeti ár (feketével): 220.000 jen, diszkont ár (pirossal): 140.000 jen, azonban ez át van húzva! A tapasztalatlan idegen nem érti: mi az, felment az ára? Nem, hanem ez a jele annak, hogy az eladóval még lehet tovább is alkudni. Lehet, hogy odaadja 100.000-ért. De vigyázni kell, mert ha megtárgyalja az árat, majd a ravasz vevõ elköszön, körberohan Akihabarán, meggyõzõdik arról, hogy az összes többi boltban csak 110.000-ig engedik le az árat, utána boldog pofával visszamegy, mondván, hogy kéri a masinát 100-ért - az eladó udvarias mosollyal állítja, ha kell, meg is esküszik rá, hogy õ is 110-et mondott az elõbb. Lám, lám, a japán pszichológia még Isztanbulon edzõdött magyarjainkon is ki tud fogni!
Egy-egy délután Akihabarában roppant fárasztó. Az embernek egy idõ múlva eltompulnak az érzékei, szédül a sok látványtól, zajtól. Szerencsére, utána jót lehet aludni, hazafelé a metrón. Én mostanában régen jártam arra: a vasárnapokat a családi közös programoknak szentelem. Zsuzsa néha morc is volt - amíg õk is el nem jöttek oda. Pedig már elõbb is mondtam, hogy ez mégiscsak jobb, mintha kocsmáznék. Az ember ugyan ettõl is szédül, de ez nem árt az egészségnek. Nyomorba viszont ez is tud dönteni, ha valaki elkezd vásárolni is, nemcsak nézelõdni - ez tagadhatatlan.
A legfrissebb (idén márciusi) adatokkal borzasztunk most benneteket. Az M betû milliót jelent.
Japán összlakossága kerekítve 122 M fõ. A nõk itt kevesebben vannak, mint a férfiak, sõt, újabban egyre többen jelentik ki, hogy nem kívánnak férjhez menni. Ez nagy gond, ezért "kénytelen" sok férfi importálni magának feleséget, pl. a Fülöp-szigetekrõl. A lakosság létszáma csökkenõ tempóban ugyan, de növekszik, az elmúlt évben pl. 0,41%-kal (ez is fél M!). Az átlag létszám egy családban 3,04 fõ, ebbõl is látszik, hogy modern, egy gyerekes nemzet. Vagy, hogy késõn házasodnak. Vagy, hogy sok az egyedül álló öreg. Ahogy tetszik.
Most jön a riasztás. 8 év óta elõször csökkent a lakosok száma Tokióban (kemény 10.000-rel!), és így a szûkebb értelemben vett Tokió lakosainak száma mintegy 12 M. Mindössze. Ennek azonban ára van: az, amit Nagy-Tokiónak nevezhetünk, gyarapodott lélekszámban, kb. 300.000-rel, és így most (mély lélegzetvétel) majdnem 32 M! Ez a Tokió-öböl körüli kb. 60 km sugarú körön belül fekvõ terület, amelyet sokszor csak a helységnevek változása különböztet meg Tokiótól, látványra annyira hasonló. Beton vált rizsföldet, rizsföld vált betont. Ebben persze benne van Jokohama is a maga 3 M-jával, de közigazgatásilag a fõvárost körülvevõ 3 megyét számolják ide.
Namármost, van még egy ilyen konglomerátum, Ószaka-Kobe-Kiotó. Meg még egy, Nagoja és környéke. Ha ezt a kettõt is hozzávesszük, már több, mint 55 M emberrõl van szó, ami az összlakosságnak majdnem a fele! Mindez egy akkkora területen, ami talán Magyarország egy negyede lehet...
Ezek után már csak azt teszem hozzá, hogy tegnap láttam egy hirdetést, amely szerint a környéken van egy eladó, teljesen üres, 900 nm-es telek, ára mindössze 1 milliárd jen.
Essen pár szó az eladókról is. Ha az ember csak megjelenik a bolt ajtajában, már felharsan több eladói torokból az "Irassaimasze" kiáltás. Szabad fordításban: "Isten hozta, parancsoljon!" Az eladó, ha a vevõnek kérése, kérdése van, rohan. Kezét-lábát töri. Ha véletlenül - hangsúlyozom, véletlenül és igen ritkán - nem tudja a vásárló igényeit kielégíteni, az eladó teljesen boldogtalan lesz. Heves hajlongással kér bocsánatot és megpróbál valami mást ajánlani.
A pénztárakban a pénztárosok - minõ csoda - szélsebesek. Mindennek tudják az árát. És minden szupermarketben 4-5 elsõrangú pénztárgép van. Ha a mûködõ 2-3 pénztár elõtt sor kezd kialakulni (sor= 2-3 vásárló) futva jön a segítség, azonnal üzembe lép az újabb pénztáros. Bizony, magától. Ugye hihetetlen?
Az eladók fent ecsetelt magatartása korántsem korlátozódik az élémiszerkereskedelemre. Japánban ugyanis mindenfajta áruból fantasztikus bõség van. A termelés elsõsorban a belföldi fogyasztók igényeit kívánja kielégíteni. A bõség miatt a fogyasztó pedig roppantul el van kényeztetve. Hogyne lenne, hiszen az õ kegyeit keresik gyártók és kereskedõk egyaránt, hogy az állandóan élezõdõ versenyben pici elõnyre tegyenek szert. Ezért azután - legyen az a legelõkelõbb luxus üzlet vagy olcsó diszkont áruház, az eladók mindent az égvilágon megtesznek a vevõért. Hiánycikk a közeli könyvesboltban a keresett könyv?
- Szíveskedjen megadni a telefonszámát, megrendeljük és 1-2 nap múlva értesítjük! - így az eladó.
Karateruhát akartunk venni a fiúknak, de az õ méretükben nem volt. A vaskos katalógusból választottuk ki a megfelelõt és újra csak telefonon értesített az eladó az áru megérkezésérõl. A telefon egyébként a kereskedelem egyik fõ munkaköre. Elég telefonon megrendelni a fûtõolajat, a 10 kg-os rizst, és jön a "hajtacu", azaz házhoz szállítás ingyen. Le lehet adni hosszú élelmiszerlistákat hetente és házhoz jön az áruház dolgozója teherautójával. De házhoz jön a zöldséges is és a tejes is. Egy héten kétszer ill. háromszor, mindig ugyanabban az idõben jól ismert hang harsan a kisteherautó mikrofonjában. "Itt a zöldséges." A háziasszonynak akár egy lépést sem kell otthonról kimozdulnia. Persze ilyenkor a választék nem annyira nagy és leértékelt áru sincs, de hát istenem, a kényelem a házunkbeli anyáknak megéri a különbséget. Házhoz szállítják, ingyen(!), Akihabarából a vásárolt TV-t és frizsidert is, és a szállító kicsomagolja és beállítja az árut.
A vásárló kegyeit keresik a hatalmas halmokban érkezõ, igazi esztétikai élményt nyújtó reklámok is, melyeket a postás reggeli újsággal együtt dob be.
Igen kérem, a lakás levélbedobóján dobja ám be, nem a lenti postaládába, sarki dobozba illetve a szomszéd falu kukájába, madárfészkébe! Ezek a reklámok hírdetnek alaprajzokkal lakásokat, angolórát, házi oltárt és rengeteg iparcikket - ruhát, cipõt, elektronikát, fényképezõgépet, WC papírt. Minden áruház nyitva tart hétvégén is, sõt, az árengedményes akciók mindenütt péntektõl vasárnapig tartanak. Hiszen a családok ekkor tudnak együtt bevásárló körútra indulni. Ilyenkor bemennek Tokyóba, vagy felkeresik a környék valamelyik diszkont áruházát.
Ezek a diszkont áruházláncok behálózzák egész Japánt. Lényegük, hogy ömlesztve árulnak tornacipõt, lábast és autõgumit. Méretük sem túl nagy, és ebbõl két dolog következik. Egyrészt a választék nem vetekszik a belvárosi 8-10 emeletes áruházakéval, másrészt igen gyakran cserélõdnek az áruk. A japán termékek mellett akad kínai, tajvani, koreai is. Tehát hihetetlenül alacsony áron kínálják árujuk egy részét. És Ilyenkor az olcsó még forintra átszámolva is olcsót jelent. Van persze, amit nem olyan bomba üzlet itt megvásárolni, de megint hat a japán üzletpolitika: "Csalogassuk be a vevõt, akkor aztán õ már biztosan megtölti a kosarát."
Az árengedmények mértéke, csak úgy, mint Akihabarában, sokszor 80-90%-os. Hogy mi ennek az oka? Leengedik a rövid- ujjú pólók árát nyár végén, a tajvani, koreai szabadidõ-ruhák árát, ez még nagyjából érthetõ is. De miért kínálják negyed áron a SEIKO órákat és fél áron a hátizsákokat az egyik hétvégén, míg a fürdõszobapolcot és a csavarhúzót a másik hétvégén? Nem sikerült más magyarázatot adnom erre a kérdésre, mint hogy - bármíly meglepõ - el akarják adni a nagy tömegû SEIKO órát, hátizsákot és fürdõszobapolcot.
Összehasonlításként leírok egyet magyar kereskedelmi emlékeimbõl:
A megvásárolni kívánt zöldborsókonzerv árát a pénztárosnõ nem tudta. Tanácstalanul nézett jobbra-balra, kezében a konzervvel, de senki nem volt a közelben, aki segített volna. Habozva nézett ekkor rám, mozduljon-e, menjen-e, kérdezze-e meg valakitõl? Mi is legyen? Akkora galibát igazán nem állt szándékomban okozni.
- Tessék hagyni, majd legközelebb viszek ilyet!
A pénztárosnõ megkönnyebbülten süllyesztette a pult alá a konzervet.
Kész, eddig a történet, mellyel csak érzékeltetni szeretném: Japánban mindig, mindenhol minden eladó el kívánja adni az árut, de egyben azt is szeretné, ha a vevõ visszatérne. Éppen ezért soha nem erõszakos, tolakodó. Messzirõl lesi a vevõ kívánságát, és ugrik, ha szükség van rá.
Baráti, pontosabban barátnõi taársaságban tettem fel a körkérdést: mennyire élnek az örökös leértékelések kínálta spórolási lehetõségekkel?
Szakata szan kissé akadozva, bizonytalanul kezdte a választ:
- Ami minket illet a férjemmel, mi biztosan nem az átlagot képviseljük. Nincs rengeteg pénzünk, de nem veszünk semmit, ami nem elsõrangú minõség. Ha kell, akár spórolunk még néhány hónapot. Most vettünk például egy HI-Fi tornyot, de addig vártunk, míg a legjobbra lett elég pénzünk. És én például - biztosan butaság tõlem - de sosem veszek leértékelt zöldséget, halat sem.
Szakata szan volt a legjobban megdöbbenve, mikor valamennyi jelenlevõ középosztálybeli háziasszony szép sorjában csatlakozott véleményéhez.
Fudzsie szan még azt is elmesélte, hogy õ nemcsak a legjobb áruhoz, de kedvenc boltjaihoz is ragaszkodik. 10 éve, házassága óta minden elektronikus berendezést ugyanabban az üzletben vásárol meg. Valamikor az üzlet nagyon közel volt lakásukhoz. Bár késõbb elköltöztek, még mindig viszszajárnak.
- És mi mindig a régi törzsvevõnek járó speciális diszkontot is kapunk! - büszkélkedett.
Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a HITACHI tévét vagy SONY videomagnót Akihabarán speciális diszkont nélkül és olcsóbban kapná meg Fudzsie szan. Ám õt ez nem nagyon izgatja. Õ ebben a boltban bízik.
Tani szan is visszajár lánykora üzleteibe vásárolni. Most, hogy babát vár, bébi holmiért is inkább odautazik, mint a közeli Daikuma diszkont áruházaiba. És esküszik, hogy ott a legolcsóbb az áru.
Látható, hogy a japánok nem sajnálják az utazást a kívánt áru beszerzéséért, de nem szokásuk az a fajta utánajárás, amit mi, szocialista kereskedelmen felnõtt magyar ösztöndíjasok mûvelünk. Mi végigjárunk jó pár helyet, majd mindenfajta elõítélet nélkül - a legolcsóbb árut kínáló boltba térünk vissza.
Nagyon sok japán háziasszony azonban nem ért egyet Szakata szannal. Õk azok, akik számítanak a délutáni hús-hal árleszállításra. Õk, akik minden kedden, csütörtökön és vasárnap akár vonattal is reggel 8 körül megérkeznek a Tókjú áruház elé. Ott ugyanis ezeken a napokon leértékelt kenyeret és süteményt árulnak. A bolt ugyan csak 10-kor nyit, ám a kosarakat gondos kezek kikészítették az üzlet elé, és ott vannak mûanyag ládákban a kenyér csomagok is. Aki 10-re, nyitásra ér oda, meglepõdhet. A leértékelt kenyér és sütemény elfogyott, ellenben a kosarak, megrakva, letakarva egy-egy ismertetõjelként használt kendõcskével, sorban várakoznak gazdáikra az üzlet elõtt. Amikor a háziasszonyok 10 körül visszatérnek, csak beszaladnak a pénztárhoz, fizetnek és viszik szerzeményüket, néhányan 10-20 csomagot is. A fenti rendszer ugyebár nálunk otthon több okból lenne mûködésképtelen. Elõször is, a bolt elõl a kenyeret sokan a pénztár érintése nélkül vinnék haza. Másodszor, aki arra érne oda, hogy kedvenc süteménye már mind mások kosarában lapul, ám a kosarak gazdái messze járnak - nos, a történet folytatását kinek-kinek fantáziájára bízom. Harmadszor: egy hét után a bolt teljesen kifogyna a kosárból.
Ja igen, még egy nálunk elképzelhetetlen része van a történetnek: az áruház dolgozói az ilyen "kenyeres" napokon általában 2-3 pénztárt már jóval a hivatalos nyitás elõtt üzembe helyeznek. Hiszen vár a vevõ!
Ha valahol új áruház, üzlet nyílik, elõre küldik a reklámok özönét. A nyitást követõ néhány napon egy-egy árucikk hihetetlenül olcsó. Ilyenkor akár több órát is sorban áll a tömeg nyitás elõtt, kockáztatva, hogy az elektromos vízforraló vagy a videókazetta épp az orra elõtt kifogy.
A reklám ugyanis általában így szól: az elsõ 100 darab, vagy 50 darab árucikk olcsó csak. Ploempit, thaiföldi ösztöndíjas barátnõnk komoly sikerekkel dicsekedhet e téren. Mindig tudja, hogy a környéken hol nyílik új bolt. Új üzlet pedig itt Japánban örökkön-örökké nyílik. Hogy honnan tudják, hogy kifizetõdõ lesz a 101-edik könyvesbolt és 58-adik elektromos bolt is - 40 perc sugarú körön belül?
Nem tudják. És nem is mindig kifizetõdõ. Ilyenkor aztán a vadonatúj üzlet esetleg néhány hónap múlva bezár. Jönnek az építõmunkások, és egy-két héten belül (!) új üzlet nyílik megint. A könyvesbolt helyén elektromos, az elektromos helyén pékség és így tovább. A vevõ pedig boldogan birtokba veszi ezt is.
Újra csak otthoni emlékeimmel kezdem, ahol minden egyes nem mûködõ, hibás, szakadt termék visszavitele elõtt az ember gyomra összeszorul, idegei vitustáncot járnak. "Vigyem, ne vigyem? Kell nekem egy balhé, órás veszekedés, vita?"
Még alig tudtam japánul, Zoli még a Honcsó iskola padjait koptatta. Igaz, már csak hetente egyszer, és már semmi szükség nem volt az én tolmácsolásomra. Ezért amíg õ keményen tanult, mi Miklóskával a környéken csavarogtunk. Igy jutottunk el a közeli áruházba, így fedeztem fel ott a földszinten a 4 személyes elektromos fogkefe-készletet igencsak jutányos áron, és némi tépelõdés után megvettem. Otthon aztán kiderült, hogy nem mûködik rendesen. Egy hét múlva tehát Zoli újra beült a Honcsó iskolába, mi pedig mentünk - reklamálni. Ám az áruház földszintjén, ahol múltkor a fogkefét néhány más holmival együtt árulták, most cserepes virág vásár volt.
Akadozva, zavartan mutattam a szomszédos pultnál elektromos fogkefémet. Itt egyébként órákat és kis számológépeket árultak, semmi közük nem volt sem elektromos, sem egyéb fogkefékhez. "Csotto matte kudaszai" vagyis kis türelmet kérek - mondta az eladó, és felemelte a telefont. Hosszas hadarás következett, majd emberem újabb számot tárcsázott. "Hai, hai" - bólogatott a kagylóba ezúttal elégedetten, majd a kagylót letéve hosszas magyarázkodásba kezdett. Menjünk fel oldalt egy személyzeti lépcsõn, elsõ emelet, irodák, 103-as szoba.
- Na, ez egyre kacifántosabb - gondoltam, de ha már belekezdtünk, mentem.
A 103-as szobában öt öltönyös úriember ült egy-egy íróasztalnál. Jöttömre egyikük felállt, meghajolt, átvette a fogkeféket, fejét csóválta, majd elmagyarázta, hogy múlt héten pénteken áruházuk területén egy külsõ cég árusította a fogkefét. Ezért nekik ilyen egy darab sincs, sajnos nem tudják kicserélni. Megnyugtattam az urat, hogy igazán megfelel, ha a fogkefék árát kapom meg.
- Kis türelmet - mondta. Vaskos névjegytartót vett elõ, hosszas keresgélés után elõhalászott egy névjegyet. Telefonálás következett, tárgyalással. Végül az úriember felém fordult.
A történet csattanója: Senki, egyetlenegyszer sem, sem lent az óra-osztályon, sem az irodában nem kívánta kipróbálni a fogkeféket, ellenõrizni, valóban mûködésképtelen-e az áru? Hiszen visszahoznám-e, ha nem az lenne?
Másik remek reklamációs történetünk színhelye Ueno. Itt a híres park közelében több utcányi bazársor mûködik, amelyrõl közismert, hogy nem a legjobb minõségû termékeket kínálja. Útikönyvünk fel is hívja a figyelmet, senki ne higgye, hogy az olcsón, mélyen leszállított áron árult órák valóban örök életû darabok, a szõrmebundák nem fogják szõrüket elhullajtani. Itt vásároltunk Miklósnak fillérekért egy Mikiegeres kis kvarcórát egy reggel, majd a parkba mentünk. Az egész napot sétával, játékkal töltöttük. A kis óra számlapja egyszercsak levált. Hogy Miklós valamihez odaütötte-e, vagy eleve selejt volt, ki tudja? Próba-szerencse, este hazafelé beugrottunk a bazárba.
- Elromlott, reggel vettük - mutatom az eladónak.
- Gomen naszai, bocsánatot kérek, válasszanak egy másikat - mondta az eladó.
Kell ehhez kommentár?
Több hasonló történetrõl nem tudok beszámolni. Nem ment ugyanis tönkre semmink. Pedig olcsó dolgokat szoktunk vásárolni, olcsó helyeken.
Volt azért dolgunk mesteremberekkel is, ha nem is sokszor. Mindjárt kezdetben fel kellett szerelni a konyhánkban egy gázbojlert. Igaz, iszonyú magas volt a szerelési költség, ám a két szerelõ természetesen cipõjét levéve lépett a lakásba, a kicsit kopott gázcsövet is átfestették, és a kezük ügyében lévõ tiszta (!) rongyokkal még a legapróbb szennyezõdést is feltakarították maguk után. Borravalóról természetesen szó sem volt.
A bojlerrel volt még egy "kalandunk". A gázmûvek, a Tokió Gaszu, rendszeresen ellenõrzi a lakások készülékeit és gázcsapjait. Egy ilyen ellenõrzés során kiderült, hogy bojlerünk megengedhetetlenül rossz állapotban van. Ám Tokió Gaszu emberei hajlandóak most azonnal kicserélni egy új készülékre (30 ezer jen) vagy 8 ezerért leszerelik, elviszik és egy hét múlva visszahozzák a régit. 3. megoldás : mi magunk is vehetünk egy új bojlert. Mi a javítás mellett döntöttünk, bár roppant kényelmetlennek tûnt, hogy egy hétig nélkülöznöm kell a meleg vizet a konyhában. Panaszoltam is ezt a mesternek. Mire õ: adjam meg a telefonszámunkat, ha elõbb készek a munkával, felhívnak és hozzák a bojlert. Felhívnak!? És lõn. A bojler 3 nap múlva a helyén volt. De az úgy nézett ki, mintha új lenne. Az évek során ráégett koszt, ragacsot gondos kezek lepucolták, kifényesítették kívül-belül. A visszahelyezés után pedig ismét kitakarítottak.
Japánban igen nagy úr a törzsvevõ. Hiszen a hatalmas szupermarketek árnyékában a pici boltok éppen hozzájuk ragaszkodó törzsvevõik miatt prosperálnak. Akiket az eladó név szerint ismer, akik az eladót név szerint ismerik.
Telefonálok például fûtõolajért.
- Áá, Radonai szan? Délután szállítjuk az olajat, viszontlátásra. - Tört japánomról a pici bolt eladónõje a 3. telefonálásnál már felismerte a hangomat. Mellesleg kívülrõl tudta lakáscímünket. Miklós ovija 3 amolyan papa-mama kisboltja mellett van. Sokszor vásárolok ott kenyeret, zöldséget. Reggel 9-kor, mikor arra megyek, a 10-kor nyitó üzletek eladói már javában rámolnak a bolt elõtt. Valamennyien apró meghajlással kívánnak nekem jó reggelt. De nem csak nekem. Fõútvonalról lévén szó, mely az állomáshoz vezet, van gyalogos forgalom elég. És persze "jó reggelt, jó reggelt". Hisz törzsvevõk az arra haladók mind.