Lassan az az érzésem, hogy nekem írják a világtörténelmet. 1977-ben személyes élményeim alapján számolhattam be arról, hogyan készült a brezsnyevi, a "világ legdemokratikusabb alkotmánya" a Szovjetunióban. 1978-ban éppen akkor töltöttem idõmet Olaszországban, amikor Aldo Morot elrabolták, fogva tartották és kivégezték. És ami most történik Japánban, az sem minden ember életében fordul elõ: haldoklik Hirohito, akit itt csak mint "Tennó héka"-t, azaz császári fenséget szokás említeni.
Amikor a II. világháború befejezõ eseményeként Japán megadta magát, az amerikaiak feltétel nélküli megadást követeltek. A japán vezetés ezt ellenvetés nélkül vette tudomásul, egyetlen feltétellel: ha a császár személyét és a császárság intézményét nem éri bántódás. Az amerikaiak ezen elõször megdöbbentek, de azután rájöttek, hogy ha ezen a ponton engednek, akkor már minden simán fog menni. És nem is volt nehéz, mert Hirohito - mondják - a lágy vonalhoz tartozott, próbálta fékezni a militaristákat. Bár a világháborúban betöltött szerepe a mai napig vitatott külföldön, bár az õ nevével ajkukon mentek a halálba a japán férfiak tömegei zokszó nélkül, õ azok egyike volt, akik a kilátástalan háború végén, az értelmetlen vérontást megakadályozandó a fegyverletételt szorgalmazta. Sõt, szakítva a hagyománnyal, amely szerint az õ császári hangját akármilyen földi halandó meg sem hallgathatja, személyesen szólította fel a rádióban tönkrevert hadseregét a megadásra. Az általa fémjelzett idõszámítási korszak, a Sóva jelentése szerint a Ragyogó Béke, formailag ugyan 1925-ben, de tartalmilag igazán a háború után köszöntött be.
És most, a Sóva 63. évében nagybeteg az uralkodó. Hihetetlen dolog látni, hogy a császár tényleg mennyire fontos a japánoknak. A hírügynökségek az elsõ nap szabályos ostromgyûrûvel vették körül a palotát. Az elsõ napokban óránként közölték a híreket, morbid, japán részletességgel ismertették a Tennó Héka testhõmérsékletét, pulzusát, vérnyomását, és hogy hány cc vért kapott, és mennyit "adott vissza". Azóta is, állandóan megjelennek a grafikonok a TV képernyõjén, az udvari orvosok hosszasan kommentálják a helyzetet, és a riporterek és a megkérdezettek leggyakoribb szava: "simpai deszu ne", aggódunk. A palota körül kameraerdõ van, a TV-társaságok sátrakat, emelvényeket és hatalmas antennákat álítottak fel, és 24 órás szolgálatot tartanak. Találkoztam az NHK (a fél-állami, de mindenképpen legnagyobb) TV- és Rádiótársaság egyik hírszerkesztõjével. Olyan izgatott, hogy enni, aludni alig tud, és (ez még nem meglepõ önmagában) alig van otthon. Az NTT telefontársaság külön telefonközpontot állított fel a Palotánál. A tudósítási láz odáig fokozódott, hogy a szöuli olimpiai közvetítéseket is meg-megszakították egy-egy új lázgörbe kedvéért. Gyakran a legizgalmasabb döntõ közepén szaladt végig egy sor kandzsi a képernyõ tetején, hirdetvén, hogy 5 perc múlva hírek jönnek a Palotából. Az egyik napilap, a Mainicsi Sinbun angol kiadása izgalmában tévedésbõl már lehozta a császár halálhírét. Nagy volt a botrány, és azon túl, hogy az angol változat fõszerkesztõjét azonnal kirúgták, az (itteni szokás szerint) a japán nyelvû anyalap fõnöke is önként vállalta a felelõsséget, és azonnal lemondott. Hogy értsétek, a Mainicsi Sinbun a három legnagyobb lap egyike, naponta 5 millió példányban jelenik meg. A fõszerkesztõ igazi nagyhatalom. Az angol változat az egészhez képest semmi.
A szkeptikus európai mondhatná, hogy a sajtó csinálja a balhét, manipulálja a közvéleményt. De mit lehet szólni ahhoz a hatalmas tömeghez, amelyik a Palotába zarándokolt (és zarándokol folyamatosan), hogy személyesen imádkozzon a császár életéért? Nem tudok jobb szót, pedig az "imádkozás" nem igazán fedi az aktust. Jönnek öregek és ifjak, a zuhogó esõben, megállnak a Palotával szemben. Elõször gondosan összecsukják esernyõjüket, leteszik a földre, leveszik sapkájukat, mélyen meghajolnak, majd némán, csendben állnak. Sokan valóban imádkoznak, összeteszik a kezüket. Van, aki Bibliát hoz magával, van, aki Buddhista szövegeket. Van, aki hatalmas papírra kalligrafált szöveget olvas fel hangosan, van, aki csak áll, sokáig, majd újra meghajol, és távozik. Idõnként 20-30 fõs munkahelyi kollektívák együtt érkeznek, és kórusban imádkoznak. Ezeknek az embereknek a számára megszûnik a külvilág. Nem számít a zuhogó esõ, nem számít, ha bárki 20 cm-re az arcukba dugja a kameráját, nem számít a tömeg. Csak a császár élete számít.
Olyan is van, aki fényképez, vagy videózik, miután tisztelgését bevégezte. Aláírásokat is gyûjtenek, már több százezer aggódó neve került fel a listára. Az õszi szumó-torna ezúttal a szokásos császári látogatás nélkül zajlott le. Külön hírben hozták le, hogy a fenség TV-n megnézte a döntõt (megint Csijonofudzsi nyerte el a kupát, ami történelmi esemény önmagában is, mivel ezzel már minden idõk harmadik legjobb bajnoka lett), és másnap az óriások mind elmentek meglátogatni a beteget...
Most, hogy már kb. 6 hete tart a krízis, és szegény császár már 3-szor annyi vért kapott, mint amennyi volt neki, persze az izgalom is kicsit csökkent. De az aggodalom nõ, és mindennapi beszédtéma.
Az idõszámítás rejtélyét sikerült közben megfejtenem. Ha a császár meghal, másnaptól új év, és új idõszámítási korszak kezdõdik. De a japánok praktikus népek, nem borítják hát fel az egész naptárt, csak átnevezik az év hátralevõ részét. X hónap Y napja még Sóva, Y+1-edike viszont már ... mi is? Azt még nem lehet tudni. A japánok elõrelátóak, és a korszak-elnevezõ bizottság már ülésezik, de az új név csak a korszak beköszöntével kerül a nyilvánosság elé. Az "ifjú" trónörökös, az 54 éves Akihito herceg, persze már mûködik, mint afféle megbízott császár. Az öreg uralkodó szegényke már benne van a korban, a 87-et tapossa. Ezért is szívszorító a nagy össznépi aggodalom és küzdelem agóniájának meghosszabbításáért földi eszközökkel. Fel is vetették már azt a kérdést is, miért nem vonulhatnak vissza Japánban a császárok? Persze, ez nem megy. Azt ugyan a tudósok is elismerik, hogy a császár nem egyszerûen Amateraszu istennõ egyenes leszármazottja. A történészek újabb álláspontja szerint kétszer is került idegen vér a családba... De a "nyugdíjas császár" intézménye azért már túlságosan polgári lenne.
A dolognak súlyos anyagi és egyéb következményei is vannak. Sorban maradnak el a különbözõ fesztiválok, sport- és kulturális rendezvények. Azon nem izgulok, hogy például a Sóva 66-ig érvényes autóvezetõi jogosítványom érvényes lesz-e az új érában, mivel eddig sem használtam. De mi lesz például azzal a 100 millió újévi üdvözlõkártyával, amit november 5-én kibocsát a posta, "Sóva 64" felirattal, ha történetesen még az idén beköszönt az új idõszámítás? Még prózaibb probléma: Lesz-e szeminárium pénteken? Mert tegnap, hétfõn, elláttak információval, imigyen: "Radonai szan! Szombaton macuri lesz az egyetemen. Emiatt lehet, hogy pénteken nem lesz szeminárium, mert plakátot kell készítenünk a macurira. De ha meghal a császár, akkor elmarad a macuri, és lesz szeminárium. Hacsak nem lesz aznap országos gyász, mert akkor mégis elmarad." Továbbá: lesz-e tényleg egy extra ünnepnap idén? A praktikus japánok ugyanis azt is tudják, hogy a leendõ új császárnak decemberben van a születésnapja, ami ünneppé lesz nyilvánítva. És tényleg igaz-e, hogy ha meghal a császár, sokan lesznek öngyilkosok? És, és... meddig tart ez még szegénynél?
... ami már megint úgy hatott a diákokra, mint egy istencsapása, pedig most nem kellett megszólalniuk angolul, sõt, nem is volt szabad. Ugyanis írásbeli vizsga volt, úgy tûnik, Japánban ismeretlen a szóbeli. A meglepetést az okozta, hogy a professzort várták, de õ, a világ minden professzorához hasonlóan, lepasszolta a dolgot.
Nem részletezem, hogy a diákok már eleve néma csendben, üres padokkal, egymástól a lehetõ legnagyobb távolságra ülve vártak, mint a becsületesség szobrai. Késõbb persze voltak csalhatatlan jelei, hogy a puska itt is el-elsül, de azt igyekeztem nem észrevenni. Kiosztottam a professzor által már elõre sokszorosított kérdéseket, elmondtam nekik, helyzetüket megpróbálván könnyíteni, ezúttal japánul, mit kell tenniük (amit egyébként a világ minden diákja tud), felírtam a táblára, meddig dolgozhatnak, majd, mielõtt gondosan hátat fordítva nekik, beültem volna az elsõ padsorba, látván döbbenetüket, megkérdeztem, hogy van-e valami baj abból, hogy én jöttem felvigyázónak? Mire az egyikükbõl kiszakadt, hogy a professzornak jobban örültek volna. Hogy miért, nem derült ki. Hogy oldjam a feszültséget, megkérdeztem, vett-e be valaki aznap valamilyen doppingszert? (Éppen elõzõ nap pattant ki az olimpián a nagy botrány Ben Johnsonnal kapcsolatban). Az egyik legény bizonytalanul feltette a kezét, majd gyorsan lekapta. Amikor ezek után elmondtam nekik, hogy a Ben Johnson miatt kérdeztem, olyan hevesen kezdett el mindegyik tiltakozni, hogy én majdnem sírva fakadtam... Persze, elfelejtettem, hogy itt, ha viccel az ember, célszerû így kezdeni: "most viccelni fogok!" Képzeljétek el, milyen az, amikor már egy itt lévõ német is panaszkodik, hogy a japánok nem értik a viccet!
A vizsgában az egyik nagyon érdekes dolog az volt, hogy a kérdések mind a prfoesszor, mind pedig a diákok egybehangzó vallomása szerint nagyon nehezek voltak. (Vigyázat, szakmai rész jön! Laikusok kétszer olvassák el, vagy egyszer sem!) Itt van mindjárt az elsõ kérdés: "Hasonlítson össze egy régi és egy modern szerkezetvizsgáló módszert!" Ezt otthon egy egyetemi vizsgán potya kérdésnek tekinthetnénk, mert lefetyelni lehet, ráadásul a diákra van bízva, hogy mirõl. Itt éppen ez utóbbi okozta a nehézséget. Második kérdés: "Magyarázza el a Van der Waals-állapotegyenletet!" Otthon ez talán az elsõ vagy második évfolyam könnyû kérdése lehetne, de itt már az elsõ diplomán túljutott diákok vannak. Volt egy harmadik érdés, amire azonnal lehetett válaszolni, ha valaki elolvasta a tankönyvet (részletre kérdezünk, hogy ellenõrizzük, készült-e a diák), és végül a hab a tortán, imígyen: "Irja le véleményét az oldatkémiáról!" Ezen aztán alaposan fennakadt egy-két diák. Egyikük viszont késõbb elmondta nekem, hogy õ bizony teljesen õszintén leírta, hogy "nagyon tetszettek a professzor elõadásai". Kommentár helyett idézem kedvenc történelem tanárnõmet, aki évekkel azután, hogy patinás gimnáziumunkat átképezték ápolónõ-képzõ iskolává, bánatosan panaszolta nekem: "Tamás, én már nem tudom lejjebb engedni a színvonalat! Mert ha mentõ kérdésnek felteszem, hogy mondjon a diák egy nevet a görög demokrácia fénykorából, ami P-vel kezdõdik, és sz-szel végzõdik, és nem tudja kinyögni, hogy Periklész, muszáj megbuktatnom!" Érdekes még az értékelés módja is. Itt a dolgozat beszedése után a diákok nem látják vizont irományaikat, nem kapják meg a helyes válaszokat és az eredményt sem! Hónapokkal késõbb a tanulmányi hivatal köröz egy hivatalos papírt, amin a prof feltünteti az érdemjegyeket. A diákok majd a hivataltól kapott bizonyítványból meglátják, esetleg fél év múlva, mit érnek, és kész.
Itt írom le gyorsan az elõzõnél lényegesen nagyobb aktivitást igénylõ oktatási feladatomat. A diákoknak bizonyos számú speciális kísérleti módszert kell megtanulniuk. Nekem is jutott 6 legény az idén, el is vettem egy-egy napjukat minden héten (õk is az enyémet). Amikor elõször megláttak, megrõkönyödtek. Az egyik, amikor megtudta, hogy angolul fogok beszélni, sõt, a végén neki is angolul kell írnia egy 4-5 oldalas összefoglalót, olyan ideges lett, hogy véletlenül lesodorta a papírjaimat az asztalról, és nekiment az ajtónak kifelé menet. Mellesleg, a legjobb beszámolót õ írta. A munka során, nem kis fáradsággal, igyekeztem megkönnyíteni a dolgukat. Minden órán sokszorosított, részletes vázlatot kaptak, csatolva a vonatkozó angol, sõt, japán nyelvû irodalommal is. Kaptak szószedetet az angol szakkifejezésekbõl, Ábrákat is eleget. Olyan lassan és egyszerûen beszéltem, hogy annál lassabban már nem hiszem, hogy lehet. Megmondtam, hogy a beszámolóban nem az angol mondatok nyelvtani helyessége fog érdekelni, hanem a szakmai pontosság. Az egyik diák rá is jött, hogy az olló és a másológép a legcélszerûbb eszköz a beszámoló elkészítéséhez, és így sikerült is viszontlátnom bevezetõnek szánt angol mondatomat: "A tanfolyam célja, hogy megismertessem Önöket a röntgendiffrakciós folyadékszerkezet-vizsgálat elemeivel". A szöveget ráadásul kétszer is visszakaptam, mert az a diák, aki egy hónappal késõbb vett részt a tanfolyamon, már csak egyszerûen elkérte és lemásolta kollégája dolgozatát!
Az értékelési módszer ismét érdekes volt: 0 és 100 pomt között kellett díjaznom õket, 16 pont alatt volt a bukás, a hivatal viszont elõírta, hogy az átlagnak 80 pontnak kell lennie! Baráti jótanács a fõnökömtõl: ha egyéb indok nincs, adjak mindenkinek 80 pontot. Egy esetben azonban lett egyéb indok. Mindenki egy, esetleg két hetet kapott az írásra. Meg is hozták a dolgozatot sorban, általában az utolsó napon, kivéve egyiküket. Kérdezem a fõnököt, ilyenkor mi van. Mondja, várjak kb. egy hónapot. Eltelik az is, most mi legyen? Várjak, hangzik a tanács, amíg megjön a kérdõív a hivataltól. Kissé furcsállottam a dolgot, de vártam. A tanfolyam júniusban volt, a papír szeptemberben megjött. Ekkor, és csak ekkor, fõnököm felemelte a telefont, és a srác professzorával lakonikusan közölte, hogy még nem ért ide a gyerek dolgozata. Letette a kagylót, majd így szólt: "Biztos vagyok benne, hogy egy héten belül itt lesz. Ha mégsem, adjál neki valami nagyon rossz jegyet, mondjuk 60 pontot(!), egyébként osztályozd le, ahogyan akarod!" Pontosan egy hét múlva, a fiú kiválasztva egy olyan idõpontot, amikor nem voltam a szobámban, az asztalomra tette a dolgozatot, rajta egy fecnivel "sorry for being late" - elnézést a késésért. Találós kérdés: szerintetek hány pontot adtam? Ti mennyit adtatok volna? További kérdésem: mi a véleményetek az egészrõl? Én az enyémet - egyelõre - nem árulom el. Azt viszont elmondom, hogy többi diákom legnagyobb csodálkozására, mindegyiküknek visszaadtam kijavított szövegüket, részletes, nyomtatott értékeléssel ellátva, amelyben külön megköszöntem igyekezetüket az angol szövegezésben. Ez a srác azonban ebbõl nem kapott. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy mind közül õ tudott a legjobban angolul, és õ írta a leghosszabb dolgozatot.
A holdünnep alkalmából a MIA ismét meghirdette szokásos partyját a külföldieknek, de ezúttal nekünk valahogyan nem is szóltak. Pedig Zsuzsa szerint mi számítunk Fudzsi-ga-oka világvárosban a nagy hírességnek. Többek kijelentették, hogy "Radonai szan nagyon népszerû a MIA-ban". (A japán nyelvhasználat homályban hagyja, hogy ilyenkor Zsuzsáról, rólam, vagy az egész családról van-e szó. De azért, remélem, sejtitek, kire gondolhattak). Mellõzésünknek, mint kiderült, az a praktikus oka volt, hogy az esti programot gyerekek részvétele nélkül kívánták lebonyolítani, és közismert volt, hogy nem tudjuk kire bízni õket. Látván azonban, hogy mi azért elmennénk, beindult a "mit tegyünk, mit tegyünk" program, és a végén megszületett a megoldás. A csodálatosan helyes és gyönyörû Morii szan (most a hölgyrõl van szó, akivel mellesleg egy jól sikerült fényképen egymás mellett térdelünk), felajánlotta, hogy ha jó korán elvisszük hozzájuk az ördögöket, akkor ellehetnek a kis Morii-k társaságában, a barátságos Morii szan (az atya) felügyelete alatt. Mivel a tervezett esemény fõ mûsorszáma a telihold szertartásos megszemlélése lett volna, természetesen zuhogott az esõ. A szükséges idõpontban a taximegálló elõtt tömött sorok, a busz késett és tömve volt, és amikor le akartunk szállni a kapott utasítás szerinti megállóban, és szándékunkat a vezetõnek jóelõre jeleztük, a busz elõzékenyen megállt - két megálló között. Ezt mi nem tudtuk, és boldogan leszálltunk, egyenesen bele a japán tájékozódási csapda közepébe. Az útvonal itt szokásos magyarázata (a buszmegállótól jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra, ...) teljesen használhatatlan, ha nem a megfelelõ pontról indulunk el. 5-ször hívtuk fel hát Moriiékat egy utcai telefonfülkébõl, amíg végre tisztáztuk a helyzetünket. Tudniillik a gyönyörû Morii szan kérdésére, hogy hol vagyunk, egyáltalán nem tudtunk mit válaszolni. A barátságos Morii szan kérésére, hogy olvassunk el valahol valamit, csak nevetni tudtunk (közismert, hogy Japánban utcanév-tábla nincs, csak egészen kivételes tokiói fõutakon, a házszám-táblák Moriiéknak nem mondtak semmit, a mellettünk levõ vendéglõ neve nem tartozott bele az én kb. ötszázas kandzsi-szókincsembe). A megkérdezett járókelõ pedig, aki minden jel szerint helyi lakos volt, arra a kérdésünkre, hogy "hol van a kutyakórház?", mint 1. számú tájékozódási pont, csak a vállát vonogatta. Késõbb kiderült, hogy tette mindezt egy tábla alatt, amire fel volt írva, hogy: "Kutyakórház erre, 400 m". Végül bementünk a vendéglõbe, és megkérdeztük a nevét a tulajdonostól. Erre azonnal kaptunk egy tucat reklámkártyát, a vendéglõ nevének szépen kalligrafált kandzsijaival... Akkor már csak meg kellett kérni a döbbent vendéglõst, hogy ugyan már, legyen olyan jó, és olvassa fel jó hangosan nekünk a kártyát! (Na mit csinált volna, aki még beszélni sem tud japánul, ott állva, a zuhogó esõben?)
Onnan már minden ment, mint a karikacsapás: még egy telefon, és a barátságos Morii szan már jött is értünk, kocsival, elvitt a lakáshoz, a srácokat belökte a haverok közé, bepakoltuk az összes szükséges holmit, kaját, piát, miegymást, a gyönyörû Morii szan pedig szépséges kimonójában a kocsihoz tipegett, és ... két meglepõ dolog történt. Elõször is, gyönyörû Morii szan átcserélte szép, hagyományos, csak a kimonóhoz viselendõ papucsát egy közönséges utcai cipõre, mivel abban a merev papucsban tilos vezetni. A vicc csak az, hogy a papucsot a ház kapujában vette fel, és a kaputól 3 lépésre álló kocsinál már vette is le. De a stílszerûtlen lábbelit egy pillanattal sem vette volna fel elõbb, mint muszáj. A második meglepõ dolog aztán 3 perc vezetés után történt. Ugyanis õ is, akárcsak elõbb mi, gyarló külföldiek, eltévedt. Kalandos utazás következett, körbe-körbe az esõben, ahol az egyik utca olyan, mint a másik, és a járókelõktõl csak azt lehetett megkérdezni, hogy "nem tudják véletlenül, merre van a Takegucsiék háza? Szép, nagy, barna ház, nemrégen épült". Nem tudták. A gyönyörû Morii szan sûrûn kérte az elnézésünket, biztosított arról, hogy valahol erre van, amit keresünk, hiszen járt õ már ott - eközben idegességnek a leghalványabb jele sem mutatkozott rajta. Végül egy "na, erre még megpróbáljuk!" felkiáltás után egyszer csak célba értünk, csekély 45 perc késéssel.
A vendéglátó házáról csak annyit, hogy nem Japánban vagy Magyarországon, de Nyugat-Európában sem gyakran látni ilyen gazdagságot és tökéletes ízlést sugárzó házat. A gazdagságra a magyarázat azonnal adódott (a papa egy biztosító cégnél dolgozik, nem is alacsony beosztásban, és az ilyen japán cégek mostanában nemcsak helyi, hanem világviszonylatban is a legmenõbbek közé tartoznak). De ami itt a plusz volt, az a hagyományos japán és a "nyugati" ízlés különlegesen harmónikus és ugyanakkor célszerû együttese, amin csak ámulni-bámulni tudtunk. Gyerekeink közben nagyon jól érezték magukat, mivel a barátságos Morii szan megengedte, hogy megnézzék a TV-ben a legvéresebb robot-csatát, amit mi szigorúan tiltunk. Nem haragudtunk ezúttal azonban mi sem, hiszen Morii-ék jó cselekedete ritka madár: ittlétünk óta mindössze harmadszor fordult elõ, hogy kettesben elszabadultunk, és az elsõ két esetben is csak azért, mert magyar "pesztonkánk" akadt.