Kitört hát itt is! Július 20-tól szeptember 1-ig tart. Biztos jele, hogy a vonatállomásokon kicsiny asztalokat állítottak fel, pecsételõ párnákkal és bélyegzõkkel, és a kisiskolások serege megkezdte szokásos népvándorlását. ennek a tömeges játéknak a neve "szutanpu rarii", és akik már tudják, mit jelent a dzsápáníz inglis, kitalálták bizonyára, hogy ez nem más, mint az angol "Stamp Rally", vagyis bélyegzõverseny japánra ferdítése. Lényege, hogy a gyerekek vesznek egy olcsó, egynapos bérletet. Ehhez kapnak egy színes füzetet, benne az adott vasútvonalhoz tartozó állomások leírásával, és a díszes bélyegzõ helyével. A feladat az, hogy az összes állomásra elutazva, mindenütt bélyegezni kell. (Modernizált kék-túra). Hogy mi jár annak, aki a feladatot teljesíti, azt nem tudjuk, és valószínûleg nem is fogjuk megtudni, mert a mi fiaink nem fognak beszállni a dologba (többek között azért, mert már kívülrõl ismerik a környék összes állomását). A japán gyerekek halálosan komolyan, kis hátizsákkal és kulaccsal, csapatostul szállják meg a vonatokat, és buzgón (rohanva) pecsételnek. Ez az elfoglaltság még mindig jobb, mint azok a gyerekseregek, akik unalmukban ellepik a szupermarketeket, de azért én ezt a játékot sem kedvelem igazán, mert az amúgy is állandóan nagy forgalom mellé teljesen fölöslegesnek tartom, hogy csoportosan rohangáló, szertelen, tolakodó és roppant udvariatlan gyerekekkel tömjék meg a vonatokat. Hogy a fokozott balesetveszélyt már végképp ne is említsem.
Bizony, Zoli ismét bizonyítványt kapott, pontosabban a harmadévi értesítõt. És bizony, ismét irigyeltem, mert nekem soha nem volt japán bizonyítványom, neki meg ez már a harmadik. Csuda aranyos. Ismét három fokozatú értékelés van: "haladó", "normális" és "még egy kicsit". Zolikánk megmérettetetett és jónak találtatott: japán nyelv - normális, ezen belül egy alpont külön dícséret. Matek, tudomány, társadalom (ez utóbbi kettõ együtt az otthoni környezetismeret) - haladó, egy-egy dícsérettel. Zene, technika - normális (furulyázásból dícséret), torna - még egy kicsit. Ami pedig otthon a magatartás és szorgalom, az itt egy kb. 10 pontból álló részletezés. Zolival meg vannak elégedve, kiemelték aktivitását, szervezõkészségét. Ezért is külön dícséretet is kapott.
Hosino szenszei nem gyõz csodálkozni, mondván, ahogy Zoli még olyan tárgyakból is a legjobbak között van, mint pl. a japán nyelvtan, amit igazán nem várt volna. Harmadik osztálytól szigorúan meg van szabva, melyik minõsítésbõl mennyi lehet egy osztályban. A legjobb és legrosszabb minõsítést kapottak aránya 15% minden tárgyból. Szegény tanárok emberfeletti dilemmák elõtt állnak, mikor énekbõl is csak ugyanannyi "haladó"-t oszthatnak ki, mint mondjuk matekból. Arról nem beszélve, hogy ha valaki javít, és eredményei alapján már a legrosszabbak közül bejuthatna a közepesek közé, erre csak akkor van módja, ha helyette egy másik gyerek lekerül a legalsó kategóriába. Hasonló ez a mi régi "Ki Mit Tud"-os székes-helycserés szisztémánkhoz, csak éppen állandó mozgás van a székek körül. Ezzel a szerintem pedagógiailag vitatható módszerrel a gyerekekben a versenyszellemet kívánják fejleszteni, ami szerintük a teljesítményre kíváló hatással van. Ez bizonyára igaz is, mint ahogy azt sem lehet tagadni, hogy részben ennek a következménye, hogy minden évben iskolakezdés körül a tizenéves gyerekek körében történik néhány tragikus öngyilkosság.
Zoli fiam egy személyre szóló házi feladatot is kapott a szünetre: sokat kell rohangásznia a friss levegõn, és sok zöldséget kell ennie. Zoli viszont szomorú az eredménye miatt, mert két kedvenc tárgyából, az énekbõl és a kalligráfiából, "csak" normális. Nem érti még szegény feje, hogy a botfül és a botkéz is szerepet kap bizonyos osztályzatokban.
Döbbenetes hírem van: most a kommunista szombatról fogok írni. Mert itt ez is van ám! Azt mondja nekem a titkárnõnk: ne felejtsem el, holnap lesz a közös fûnyírás! Én már tudom, mihez tartsam magam, és ezért csak szelíden megkérdezem, hánytól hányig. Rezignált válasz: 4-tõl 5-ig. (Tavaly még délben volt, de az idén a nagy meleg miatt kitolták késõbbre, most meg persze nincs meleg).
A megjelölt idõpontban gyülekezett az egész tanszék. Felszerelés: minden harmadik személynek jut egy rozoga sarló, minden negyediknek egy használt vesszõseprû, és kész. Ja, dehogy is! Mindenkinek jut egy pár fehér kesztyû. Ezzel neki is látunk a munkának, tanárok, diákok, kart karba öltve. Mellettem a tanszék soros elnöke tépi a füvet, a megszokott öltöny-nyakkendõ helyett ezúttal talpig base-ball játékosnak öltözve. Kicsit odébb titkárnõnk kedves barátnõjével együtt guggol, és miközben megállás nélkül pletykálnak, egy óra alatt kb. fél négyzetméter területrõl kézzel teljesen kiirtják a füvet. Szerszám nélkül, ímmel-ámmal, és a szakértelem, valamint a szervezés (!) teljes hiányában folyik a munka, olyannyira, hogy ez még nekem is csípi a szememet, pedig én magam sem vagyok egy született gazdálkodó. Meg is említem a professzornak, hogy azt a munkát, amit itt 60-an egy óra alatt, ráadásul rosszul, elvégzünk, egy profi kertész, hagyományos kézi szerszámokkal, talán egy fél óra alatt megcsinálná. "Igen, ez így van" - hangzik a professzori válasz, "de ennek a munkának elsõsorban más célja van", - és most figyelj, magyar ember! - "mégpedig az, hogy elmélyítsük a közösségi összetartozás érzését a tanszéken belül".
És valóban, mihelyst letelik a kiszabott óra, mindenki otthagy csapot - papot, és rohan oda, ahol kezdik mérni a sört, persze a közös tanszéki alapból. És miközben ily módon jókedvûen mélyítünk, ismét felkeresem a professzort, hogy átadjam neki ezen a téren bõségesen meglévõ tapasztalataimat. Mégis csak nagy a különbség a magyar és a japán társadalmi munka között: elõször is, a magyar nem húz fehér kesztyût a munkához, másodszor, nálunk elõbb jön a sör, és csak azután (legfeljebb) a munka.
Azt már valóban az élet rendezte el úgy, hogy egy héttel a nevezetes fûnyírás után megjelent az egyetem udvarán egy jó kis autó, felszerelve egy robotgéppel. A kocsi tetején állt egy ember, fehér kesztyûs ujjaival egy drótnélküli távirányító gombjait nyomogatta, így irányítva masináját, amelyik gyorsan és pontosan nyírta a füvet, stuccolta a bokrot, szedte ki a gazt...
Megjegyzés: A fehér kesztyû roppant lényeges elem a történetben. Szinte az elsõ dolog volt, amit a fiaink Japánban észrevettek, hogy egy csomó ember fehér kesztyût visel a munkában. Igy a rendõr, a vasutas, a taxisofõr, de még a segédmunkás is, bár ez utóbbi kesztyûjének színe már inkább "piszkosfehérnek" mondható. Családi mondásunkká is vált, ha látunk egy rendõrt, rögtön harsogjuk: "ez a rendõr szolgálatban van, mert fehér kesztyût visel". Egyszer aztán estefelé láttunk egy nénit, aki feltûnõen ácsorgott egy utcasarkon. A fiúk el is kezdték találgatni, mit dolgozhat a néni, mert - fehér kesztyût viselt.
Csak egy rövid jelentésre futja az idõmbõl. A meteorológiát itt fejlett technikával, nagy igyekezettel - és amennyire ez a japán igyekezetbõl természetesen következik, nagy megbízhatósággal mûvelik. Szeretik pl. az ilyen kijelentéseket, hogy: "a cseresznyevirágzás három napot késik", vagy hogy "ma véget ért az esõs évszak". Ez utóbbit be is jelentették, és valóban, aznap felszökött a hõmérõ higanyszála. Igen ám, de másnap beborult az ég, és újra zuhogott az esõ! De nyomban kész volt a magyarázat. "Ez már nem az esõs évszak, itt a nyár, de éppen jött egy tájfun".
Hónapokon át készültünk az idei nyaralásunkra.. Megtudtam, hogy az egyetemnek van egy nayralója Ó-Araiban, ahol gyönyörû a tenger. Dolgoztattam szegény titkárnõnket, beszereztettem a szükséges információkat, lefoglaltattam a helyet. Kiderült, hogy két teljes éjszakára ott is lehetünk! Beutaztam az egyetem központjába, ráment egy fél napom; befizettem elõre a szállásköltséget, kialkudtam az étkezést, lefoglaltam a teniszpályát (másfél hónappal elõbb, és percre pontosan). Tanulmányoztam a menetrendet, megterveztem az utat, pénzt vettem ki a bankból, mert bizony kellett, drága a vonat. Külön kétszer be kellett utaznom Akihabarába, megjavíttatni a videokamerát, ami természetesen a nyaralás elõtt romlik el, hiába, olcsó húsnak híg a leve. Végül, két éjszakán át tanulmányoztam a tájékoztatót, magoltam a japán szavakat, hogy tengeri akvárium, létesítmény, fürdõhely stb. Zsuzsa becsomagolt, új táskát vett, meg szandált a fiúknak, és két vekkert is beállítottunk reggel 6-ra. Este aztán már láttuk a felhõket az égen, jöttek sorban, mint a libák, és reggelre már itt is volt a No. 12-es tájfun! Nem maradt más hátra, mint telefonálni a titkárnõnknek, lemondani az egészet, és sajnálni az elveszett foglalási díjat. Most már második napja ülünk itthon, zuhog az esõ, én verem a billentyûket, Zsuzsa meg veri a fejét a falba, és emlegeti, miért is nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül? Õ biztosan nem hozta volna el Japánba! (A gyerekek ezalatt jólnevelten verik egymást).
Ma még földrengés is volt, mindennek a tetejébe, ami az általam már régen kigondolt konfliktushelyzet beálltát jelentette. Ugyanis a rengeteg ismertetõ és szórólap szerint, valamint a földrengésvédelmi gyakorlatokon tanultak alapján, ha földrengés van, azonnal ki kell nyitni az ablakokat, mert ha mozog a ház, deformálódhatnak a tokok, beszorulhatnak az ablakok, és nehezíthetik a mentést. Ha ellenben tájfun jön, akkor két-három napi élelemmel felfegyverkezve, be kell zárkózni a lakásokba, és minden ajtót és ablakot igen szorosan be kell zárni! Most pedig, itt volt mind a kettõ egyszerre! Nyissunk, vagy csukjunk? Ez volt a dilemma.