Nem tudom, ki hogy van vele, engem egy idegen országban nagyon érdekel az öltözködés. Nemcsak a fényes kirakatok ruhakiállítása és az áruházak polcai. Szeretem nézni, miben járnak kicsik és nagyok hétköznap, mit vesz fel a család a vasárnapi kirándulásra. Kíváncsi vagyok, miben nyit ajtót a szomszádasszony, ha beugrom hozzá egy teára, és miben fogad az ügyintézõ a hivatalban. És hátha nemcsak én vagyok ilyen kíváncsi természetû!?
Félreértés ne essék, a keménykalapot nem társadalmilag elismert, tisztes üzletemberek viselik, hanem - óvodások. Japánszerte a magánóvodák 4-6 éves csemetéi minden reggel felöltik a kötelezõ egyen-keménykalapot, a barna vagy sötétkék szövet egyenkabátot, az azonos színû egyen-rövidnadrágot vagy egyen-rakottszoknyát. Ehhez egyforma fehér blúzt, fehér térdzoknit és sportcipõt vesznek. Mind- ezt általában sárga színû mûbõr oldaltáska, vagy pici fekete hátitáska egészíti ki.
Nem mondom, a látvány kellemes, amint ezek az elegáns kis hölgyek és apró urak csoportokban lépdelnek az óvoda felé, de belegondolni, hogy aztán egész délelõtt benn az óvodában is ugyanebben az öltözékben játszanak ... Mindössze egy kis hátulgombolós köpenyt húznak a ruha tetejére, de ez nem menti meg a mamákat a folytonos mosástól, vasalástól. Nyáron a szövet egyenruhát világos színû vászon ruhácska illetve ing váltja fel, a keménykalap helyébe pedig nem kevésbe kényelmetlen szalmakalap kerül, vastag fekete szalaggal. A fehér térdzokni és a tornacipõ marad.
Az általános iskolákban csak a magániskoláknak van kötelezõ egyenruhájuk. Ez nagyon hasonló az óvodaihoz. A középiskolától kezdve az élet komolyodik - az uniformis most már az állami iskolákban is kötelezõ! Persze, ott nem neves ruhatervezõkkel terveztetnek, amint azt mind gyakrabban a magániskolák vezetõje teszik. Ennél a korosztálynál ugyanis, hiába küzdenek ellene a szülõk és a tanárok, az öltözködés Japánban is központi kérdés. Egy-egy iskola népszerûségét ugrásszerûen megnöveli a csinosabb egyenruha. Ettõl nagyobb lesz a túljelentkezés, igényesebben lehet válogatni a felveendõ tanulók között, ezáltal még a gyenge iskola színvonala is emelkedik. Lám, mi mindenre jó a ruha! (A tanári kart, persze, nem lehet Chanellal átterveztetni).
Egyelõre azért még gyakoribb a mindennapi használatban kifényesedett, formájából kiment sötétkék rakottszoknya, amit az élelmes lányok vagy "leeresztenek", és a boka fölött 3 cm-rel viselnek, vagy derékban megtekernek (60-as évek tinédzserei, emlékeztek a módszerre?), amitõl a szoknya alja térd fölé kerül ugyan, de ettõl a lányka csöppet sem lesz sikkesebb. Ehhez jön a fehér blúz és egy alaktalan blézer, vagy a sötétkék matrózblúz zöld, esetleg bordó nyakkendõvel és sújtásokkal. Lábukra pedig az elmaradhatatlna tornacipõ, bokazoknival vagy legyûrt térdzoknival.
Van, ahol elõírás a fekete cipõ, de gondos utánajárással abból is ki lehet választani a lehetõ legtramplibbat, vastag fûzõvel.
A legények divatja sem szebb a lányokénál. Egyfajta ruháról sokáig azt hittem, hogy a jokohamai boyszolgálat egyenruhája. Egy idõ után feltûnt azonban, hogy ezek a boyok mindig csoportosan járnak, fekete aktatáskával! Ezt az öltözéket szegény gyerekek 40 fokos kánikulában is viselik, legfeljebb a mûanyag nyakbetétnél kigombolják a fekete aranygombos szövetkabátot.
Azért a többségben levõ állami általános iskolák tanulói egyenruha nélkül is éppen eléggé egyöntetû látványt nyújtanak. Ott van mindjárt az iskolatáska. Bõrbõl készült, ormótlan hátitáska, egy magyar elsõosztályos könyveinek felét sem tudná elhelyezni benne. A méret minden korosztálynak azonos, a fiúké fekete, a lányoké piros színû. Mivel azért a japán gyerekek is éppen elég holmit hordanak magukkal naponta az iskolába, tornaruhát, festõkészletet, hangszert, stb., ezt az extra terhet már a kicsik is külön szatyorban cipelik magukkal. Ezután bizonyára meglepõen hangzik, de ennek az egyentáskának a viselése egyáltalán nem kötelezõ! Lehet kapni ugyanezt színesben is, sõt, a mieinkhez hasonló iskolatáskát is láttam - boltokban. Azonban nemhogy ezeket a "rebellis" táskákat nem viselik a gyerekek, de még a szatyruk is teljesen egyforma.
A kisgyerekek öltöztetésének alapelve azon a félreértésen alapul, hogy egy gyerek minél jobban fázik, annál egészségesebb lesz. Ezért a legnagyobb hidegben is, a fiúk többnyire rövidnadrágban, a lányok szoknyában járnak. Már a zokni viselése is kényeztetés, gyakoribb a mezítlábra húzott tornacipõ. Kabát, sál, sapka gyerekeknél ismeretlen fogalom, még nulla fok körül is. Az egyetlen engedmény a lányokon a dupla bugyi. A csecsemõk zöme is mezítlábas és sapkátlan a legnagyobb szélben és hidegben is, miközben anyuka bizony jól felöltözik. Hiába azonban a korán kezdett edzés, szegény gyerekek idõnként majd megfagynak. A télen szomszédasszonyom másfél éves kisfiának kezén és lábfején furcsa sebeket vettem észre. Érdeklõdésemre a mama mosolyogva mondta:
- Semmi, semmi, csak fagyásfoltok.
Hogy ez a furcsa edzés nem mindnekinél válik be, azt az is bizonyítja, hogy a gyerekek zöme kora õsztõl késõ tavaszig egyfolytában taknyos és köhög. Ez azonban senkit sem látszik zavarni.
Természetesen én fiaimat magyar "divat" szerint öltöztetem. Akadt is problémánk ebbõl. Zolitól például osztálytársai télen, meglátva sapkáját, sálját, gúnyosan kérdezték:
- Mi az, csak nem síelni mész?
A cipõkkel egyáltalában nem vagyok kibékülve. Nem vagyok szakember, de biztos vagyok abban, hogy az éppen járni tanuló gyereknek a gumitalpú papucscipõ nem a legegészségesebb. Pedig ilyen cipõt visel kicsi és nagy. Kétségtelen, hogy könnyû fel-le venni - a gyerekek az óvodában ahányszor beszaladnak a terembe, lerúgják cipõjüket, de leveszik a vonaton is, ha az ülésre feltérdelnek, és az iskolában is a bejáratnál cipõt váltanak, évszaktól függetlenül. Ezért aztán gyorsan be kellett látnom, hogy az otthonról hozott fûzõs, csatos gyerekcipõink itt teljesen használhatatlanok. Szélesen elterjedt még a tépõzáras sportcipõ is, használaton kívül helyezett tépõzárral. Kiugrás, beugrás. Ha egy beugrásnál a láb nem kerül azonnal a helyére, néhány földberúgás biztosan használ. A cipõk persze hamar tönkremennek, Japánban a gyerekek általában nem kinövik, hanem elrongyolják azokat. Az alkalmatlan cipõnek biztosan van része abban, hogy annyi a csámpás, hibás járású gyerek.
No és hogyan öltöznek a japán nõk? A Sógunon nevelkedett magyar olvasó biztosan rávágja: "hát kimonóban járnak, nem?" - És nem is téved nagyon, mert haladás ide, japán technikai csodák oda, a tradicionális öltözködés megmaradt. Igazán fontos ünnepeken és alkalmakkor, esküvõn, templomban, összejöveteleken még a fiatalok közül is sokan nagyon szívesen viselnek kimonót. November 15-én, a 7-5-3 évesek hagyományos ünnepén a kislányok, de még az ünnepelt fiúk is kimonóban zarándokolnak el a szentélybe családjuk kíséretében, és ilyenkor természetesen anyuka és a nagymama is kimonót visel. Fiatal lányok pompázatos kimonóparádéja figyelhetõ meg január 15-én, a 20 évesek ünnepén is.
Amikor mi otthon megjegyezzük egy ruháról, pongyoláról, hogy "kimonó szabású", nem is sejtjük igazán, mennyire keveset tudunk az igazi kimonóról.
Maga a "kimonó" szó azt jelenti: "az a dolog, amit felveszünk". Valójában azonban ez nem ilyen egyszerû. A kimonó felöltése a selyem alsó kimonóval kezdõdik, aminek színe harmonizál a felsõ selyemkimonóéval. Van külön téli és nyári viselet, a téli kimonó egészen vastag. Van hétköznapi és ünneplõ is, amely nem attól az, hogy tulajdonosa úgy dönt, hogy ezt fogja ünnepélyes alkalmakkor felvenni. Szigorú szabályok vonatkoznak színre, mintára egyaránt, mikor mit kell viselni. Az obi, az egészen vastag selyemöv, mell alatt kezdõdik és köldökig ér, rögzítésében több vékonyabb öv is segít. Az obi felöltése mûvészet. A legtöbb nõ nem is tudja egyedül obiját szépséges masniba elrendezni. Sokakat éppen ez tart vissza a gyakori kimonóviseléstõl, no meg az a tény, hogy igen drága a tisztíttatása.
No, de a kimonóhoz speciális lábbeli is dukál, gyönyörû selyem papucs, amelynek színe, mintája természetesen illik a kimonóhoz, formája pedig ahhoz hasonlít, amit mi "vietnami papucs" néven ismerünk. Ehhez azonos anyagból kis táska jön, a papucs alá pedig olyan zoknit vesznek fel, amin a nagyujj külön van a többitõl, hogy a papucsba bebújhassanak. Télen a kimonó fölé azonos szabású,. de rövid köpeny kerül, a selyempapucsra pedig átlátszó mûanyag védõ.
A kimonót nemcsak felvenni, viselni sem könnyû. Az obi iszonyúan szorítja az ember hasát (már akinek van), a szoros ruhában alig mer lépni, a papucsviselés meg éppen egy külön szám! Ettõl volt a Sógunban a nõk járása mulatságos tipegés. Ugyanígy járnak a mai Japán asszonyai is kimonóban az utcán, a metróban, színházban, boltban, mindenütt.
Mindeme nehézség ellenére, majdnem minden japán nõnekl van kimonója, a tehetõsebbeknek 10-20 darab is.
Barátaink éppen a harmadik gyereküket várták. Két lány már volt, és azt, hogy miért szeretne harmadiknak fiút, az atya így magyarázta:
- Két lánynak még csak megveszem valahogy a kimonót, de egy harmadik már tiszta anyagi csõd lenne!
Ha lényegesen ritkábban is, de a fiúkra is kerül kimonó olykor. És az sem olcsó mulatság. Tanúi is voltunk, amikor az említett 7-5-3 évesek ünnepén az egyik család tagjai, miután kijöttek a szentélybõl, félrevonultak a szentély háta mögé átöltözni, hogy a 7 évesrõl az 5 évesre adják rá a közös kimonót, és így térjenek vissza másodszor is.
De nemcsak a kimonó, a jukata is tradicionális japán viselet. Ez vászonból készül, a hozzávaló obival együtt, nyáron hordják. A Tanabata-macurin, magyarul Csillagfesztigválon, július 7-én szokás szerint jukatát viselnek nemcsak a nõk, hanem a hagyománytisztelõ férfiak, sõt, a gyerekek is.
No de hogyan öltözik az átlag japán nõ munkába, boltba, gyereksétáltatáshoz?
Ami a munkás hétköznapokat illeti, a ház körül, a játszótéren - végtelenül egyszerûen. És roppant egyformán. Alapviselet a koptatott farmer, amit bátran hordanak még 30, 40 fölött is. (Persze, a japánoknak csak kis százaléka dicsekedhet túlsúllyal). Ehhez egyszerû póló, télen pedig vastag pamut pulóver jár, gyakran angol nyelvû, nemegyszer nyelvtanilag hibás és meglepõ tartalmú feliratokkal, amelyek jelentésével többnyire viselõje sincs tisztában. Nyáron "rövid távra" csak gyorsan papucsba ugranak, egyébként gumitalpú tornacipõ vagy mûbõr körömcipõ az elterjedt viselet. Gyakran van részem abban az élményben, hogy látom, megáll egy elegáns, hófehér Toyota vagy Nissan, kipattan belõle gazdája, kitérdesedett farmerben, kinyúlt pulóverben, félretaposott cipõben, és beszalad vásárolni. Ebbõl is látszik, hogy a mindennapi öltözéket nem a pénztárca szabja meg. Elõször is azért, mert "strapára" a közismerten takarékos japán bolond lenne kiöltözni, másrészt a farmert is, de a nagyestélyit is meg lehet vásárolni igen olcsón is, de igen drágán is.
A szomszédasszony pukkasztására ugyan nem öltözik ki senki, de munkába vagy egy-egy fontosabb program kedvéért alaposan kicsinosítják magukat a nõk. A legtöbben kerülik a szélsõségeket, még az egészen fiatalok is a szemünkben egy kissé konzervatív, de igen nõies stílusban öltöznek. Egyáltalán nem haboznak felvenni a már kevésbé divatos régebbi ruhát sem. Pasztellszínek, illetve a fekete és a fehér hódítanak. De sokan szeretik a csillogó, feltûnõ ékszereket, klipszet, láncot, sokszor még a körömcipõn is hatalmas csat csillog. A blúzon kedvelik a hímzést, a zsabót, pulóveren az arany, ezüst díszítést. Az eleganciához nyáron is hozzátartozik a harisnya.
Az öltözéknek része a smink is. Nos, ez kicsit eltér az európai divattól. Alapja a vastag, porcelánszerû púderréteg, pirosítót nem, vagy alig használnak. A szemüket ritkán festik, akkor is csak picit, pasztell színekkel. A száját viszont élénk színû rúzzsal hangsúlyozza minden korosztály - néha széles, keleties ajkukat csak részben kifestve. Nem mondhatnám, hogy nekem tetszik, mert elég természetellenes az összhatás, és a japán nõk bõre anélkül is igazán gyönyörû - de hát, mint tudjuk, az ízlések különbözõk.
A hajviselet is eltér a nálunk megszokottól. A nõk gyönyörû, vastag szálú, egyenes, fekete hajukat ritkán dauerolják. A síma, kibontott, hosszú haj a legnagyobb divat, viselése nincs korhoz kötve. A tinédzserek általában naponta, de a dolgozó nõk, családanyák is 2-3 naponként hajat mosnak. Hosszú hajukat hordják még összefogva, vagy vastag fonatban is. Ilyenkor szívesen használnak díszítésül hatalmas csatokat vagy masnikat.
A japánok öltözködésére is jellemzõ az általános szándék, hogy nem akarnak kiríni. Azt hordják, amit a többiek, színben, fazonban egyaránt. Az õsz beálltát nem a hûvösre forduló idõ, hanem a nõk lábán a nyári fehéret felváltó fekete cipõ megjelenése jelzi. Hogy honnan tudják egyszerre mintegy negyvenmillióan, mikor kell a fekete cipõt felvenni? Rejtély. A férfiakban is valammi belsõ érzék mûködik, amikor a nyáron kivétel nélkül (nagy melegben a zakót karra vetve) viselt szürke öltönyt egyszer csak lecserélik a téli sötétkékre. A fehér ing és a nyakkendõ marad. Ehhez jár a télen-nyáron mindig fekete papucscipõ. Egyszer a metróban a körülöttem álló 10 férfi cipõjérõl gyors statisztikát készítettem. Eredmény: egy kivételével fekete papucscipõ, elõl kis fém díszbigyóval. Az egy kivétel sötétbarna papucscipõ volt, elõl kis fém díszbigyóval.
Fiam barátjának anyukája közölte, hogy õ évente kétszer, az állami intézményeknél szokásos jutalom (bonusz) fizetésekor vesz magának új ruhát. Ezzel nincs egyedül, ez az általános szokás.
Makiko barátnõm sóhajtozott:
-Én is vásároltam magamnak szép ruhákat, amikor még dolgoztam. De amióta férjnél vagyok, a férjemnek veszünk ruhát, cipõt. Õ jár el, neki van rá szüksége. No, meg persze a gyereknek vásárolunk.
Másik alkalommal Kiritani szan hívott bevásárolni a közeli áruházba:
- Jó néhány évig ilyen alkalmakkor magamnak nem vettem semmit. Minek? Én otthon voltam úgyis, férjem viszont bejárt Tokió belvárosába dolgzoni, a két fiú pedig egyetemre. Nekik kellett az új holmi. S a fiúk taníttatása sem ingyen volt.
Kiritani szan férje jónevû fül-orr-gégész, saját rendelõje van, 6 alkalmazottal. A háziasszonyi erényekhez viszont hozzátartozik a spórolás is.
- Most már a gyerekek végeztek - szemezett Kiritani szan egy csinos pulóverrel, - most már néha magamra is gondolok. No, ezt megveszem, az édesanyámnak - tette hozzá egy apró sóhajjal.
Kik akkor hát a vásárlói az áruházak divatosztályain és a butikokban kínált divatcsemetgéknek? Nos, a fiatal, egyedülálló dolgozó nõk és férfiak. A fiatalok divatimádata azonban messze van Nyugat-Európa, Amerika szélsõséges divathóbortjaitól. Japán nem melegágya a punkoknak, bõr- fejûeknek és más csodabogaraknak.
Akármilyen furcsa, még a fiatalok körében sem divat a bikini. Az egyrészes fürdõruhák között ugyan találni divatos szabású, igazán szexis darabokat is, de inkább az egyszerû, szolíd színû, mindent alaposan takaró, kosaras fürdõdressz a divat. Hogy a vizes fürdõruha véletlenül se mutasson semmit sem viselõje bájaiból, alá külön e célra készült, speciális bugyit viselnek. Mindez azonban nagyon is illik egyrészt a japán nõk hagyományos, szolíd, cseppet sem magamutogató lényéhez, másrészt az általános "minden alkalomra a legpraktikusabbat" elvhez. A japán családok a családapa elfoglaltsága, a rövid szabadságok, és nem utolsó sorban a magas árak miatt nem nyaralnak évente néhány napnál többet, nem töltenek tehát sok idõt a strandolással sem. Az egyébként eleve barna bõrû nõk nem megszálllottjai a napozásnak sem. A síma úszódresszek pedig - tagadhatatlanul - sokkal kényelmesebbek úszáshoz is, gyerekkel való pancsoláshoz is.
A férfi és gyerek fürdõruha is inkább kempingnadrágra emlékeztet. Nudista strand, monokini még csak szóba sem jön Japánban sehol.
A nyáron viselt fehérnemû nagyjából egyezik a nálunk megszokottal, azzal az apró különbséggel, hogy illik kombinét venni a legrekkenõbb hõségben is. A kosár nemcsak a fürdõruhához divat, hanem a melltartóhoz is, ami nélkül még tizenéves leánykák sem járnak. Ez utóbbi ruhadarabhoz egyébként széles választékban kaphatók "pótalkatrészek", amelyek a kevésbé telt keblû hölgyeket hivatottak vonzóbbá tenni.
Amikor az ember Japánban télen egy lengén öltözött embert lát, mielõtt elborzadna, számításba kell vennie, hogy a ruha alatt igen meleg fehérnemû rejtõzik. A kislányok " pótbugyija" is meleg, sötétkék nadrágocska. A férfiak kora õsztõl hosszú alsót viselnek, a nõk bundabugyit és vastag, hosszú ujjú trikót. Ezt sokszor még éjszakára is magukon hagyják. Az éjszakánként fûtetlen lakásokban vastag, tréningruhaszerû pizsamába bújnak, erre még egy mellény is kerül. Minderre a gyenge fûtés a magyarázat. A központi fûtés és a dupla ablak csak az északi területeken elterjedt.
Ez tehát a japán divat - magyar szemmel. A nagy "egyformaság" alól nem tudja kivonni magát a külföldi sem, és egy idõ után azt veszi észre, hogy õ is éppen akkor váltott át fehér nyári cipõrõl téli feketére, amikor a többiek, és hogy a koptatott farmer az elmúlt héten le sem jött róla. Nemrégen egy újdonsült amerikai ismerõsömmel uszodába vittük a gyerekeket. Átöltözvén, szakértõ szemmel végigmértük egymást és nevetésben törtünk ki. Mindkettõnkön ott feszült az egyforma, szolíd, sötétkék japán úszódressz, miközben otthonról hozott bikinink csendben lapult a szekrény mélyén.
Zoli negyedikes lett, ez számára nagy változást hozott. Új osztályba, új tanítónénihez került. Ez nem az õ "kiváltsága" volt, így járt valamennyi osztálytársa.
Japánszerte ugyanis az a szokás, hogy az általános iskolában kétévente összekeverik az osztályokat, majd ezután jelölik ki hozzájuk a pedagógust. Az indoklás: szerezzenek a gyerekek új barátokat. Ha valakinek már vannak jó barátai a régi osztályában, akkor most még több barátja lesz, ha pedig valamiért eddig nem volt sikeres a beilleszkedése, induljon tiszta lappal. Ugyanez vonatkozik a tanárra is. Elõfordulhat ugyanis - állítják a módszer hívei - hogy a gyereknek az eddigi pedagógus stílusa nem "fekszik". Az új osztályfõnök - új lehetõség. (Japánban a hat osztályos általános iskolában minden tantárgyat ugyanaz a tanár tanít, szaktanárok csak az alsó középiskolában vannak.)
Ez a rendszer nem váltotta ki osztatlan lelkesedésemet. Zoli megszokta és megszerette osztálytársait, és ami nem megvetendõ, azok is õt. Igaz, amikor egy-egy osztályt feldarabolnak, a javaslatot arra, kik maradjanak együtt a következõ évben, az elõzõ tanár adja. Mód van arra, hogy a különösen szoros kapcsolatban lévõ gyerekeket ne szakítsák el egymástól, de a hét párhuzamos második osztály szétszabdalásakor legfeljebb néhány gyerek maradhat együtt.
Zoli csodálatos tanító nénijét, Száeki szenszeit különösen sajnáltuk. Bár Zoli volt az elsõ külföldi tanítványa (lehet, hogy az utolsó is), azonnal tökéletesen megértette a beilleszkedés során felmerülõ valamennyi problémát. Gondos elõkészítõ tevékenysége miatt fogadták Zolit a gyerekek olyan barátságosan, hogy még akkor is imádott iskolába járni, mikor még egy szót sem értett az ott folyó munkából. A szenszei késõbb is mindig megérezte, ha valami probléma merült fel és azonnal minden erejével megpróbált segíteni.
Tavaly december táján Zoli majd minden nap azzal jött haza az iskolából, hogy "rossz voltam". Szemlesütés és pislogás közben Zoli mindig becsületesen beszámolt aznapi "bûnérõl". Verekedés, kislányok piszkálása, csúnya szavak (!) használata szerepelt a bûnlajstromban. (Hogy honnan tanulják meg a gyerekek külföldön olyan viharos gyorsasággal a csúnya szvakat, fel nem foghatom!) A bûnöket egyébként nem követte "beírás", intõ, ilyen ugyanis itt egyáltalán nem létezik. Az iskolában történtek kizárólag a pedagógus hatáskörébe tartoznak. Ha a gyerekek között konfliktus támad, a tanár mindig tudomást szerez róla, a gyerekek bevonják õt minden ilyen eset megoldásába. Otthon ezt a folyamatot egyszerûen árulkodásnak nevezném, de ez itt nem olyan egyértelmû. Ugyanis a közösség, az abba való beleilleszkedés az egyik legfontosabb tudnivaló, amit a gyerekeknek az óvodától kezdve a pedagógus magatartása is segít elsajátítani. A szenszei tehát minden gyerek sérelmét, panaszát nagyon komolyan veszi, azonnal közbelép, kérdez, magyaráz és értékel. Nagyon ritkán szid meg valakit komolyan, de mindig tudtára adja a cívódó feleknek, hogy mi lett volna a helyes magatartás. Az utolsó lépés mindig a kibékülés: a gyerekeknek bocsánatot kell kérniük egymástól. A bocsánatkérés, amely nálunk valamiféle megalázó aktusnak számít, Japánban az udvarias, felelõsségteljes közösségi magatartás része. Ha egy vállalatvezetõ, politikus, legyen akármilyen magas polcon, hibát követ el, azonnal nyilvánosan bocsánatot kér. (És természetesen lemond, vagy esetleg öngyilkos lesz. Igy kívánja a becsülete.)
Ami Zolit illeti, hamarosan világossá vált elõttem, hogy mi lehet a baj. Kezdetben az osztályban õ volt a középpont, az izgalmas külföldi gyerek. Csakhogy Zoli hamarosan megtanult japánul, szõke fejét mindenki megszokta, egy lett a többi közül. Nem jutott már extra figyelem a mi fiacskánknak, márpedig õ továbbra is erre áhítozott. Megpróbálta hát a lanyhult érdeklõdést maga iránt újból felkelteni - kissé sajátos eszközökkel. Ezt azonban nem csak én láttam át igen hamar, hanem tõlem függetlenül Száeki szenszei is. És azonnal megtette az "ellenintézkedéseket". Természetesen megdorgálta Zolit, ha rossz fát tett a tûzre - verekedni nem szabad, lányokat riogatni nem szabad - ugyanakkor gondoskodott róla, hogy Zoli érdemei miatt újra a figyelem középpontjába kerüljön. Fiacskánk tartott olyan matek órát, amilyent Magyarországon szokás, bevitte megmutatni a magyar tankönyveit, magyar ételekrõl mesélt és megtanította az egész osztályt magyarul köszönni. "Tejberizs" - mondta diadalmasan egy alkalommal a nálunk játszó kis osztálytárs, mikor látta, hogy vacsorát készítek, "viszontlátásra" - köszönt nekem az utcán egy délután kórusban három kisfiú.
De a csúcs csak ezután következett. Februárban Zoli bevitte az iskolába a magyar énekkönyvét.
- A szenszei kölcsönkérte egy kicsit - magyarázta.
Március utolsó hetében rendezték az "évzárót". Nem is hasonlít Japánban egy ilyen esemény a mi vasalt úttörõinges, sötét szoknyás-nadrágos feszengéseinkhez. Minden osztály maga szervez egy kis bensõséges ünnepséget, közös játékkal, mûsorral, amelyre a szülõk is hivatalosak.
- Mama, majd nagyon figyelj, meglepetés lesz. - bíztatott Zoli. Én azonban gyanútlan maradtam mindaddig, amíg a kedves mûsor kellõs közepén a gyerekek felsorakoztak a nézõk széksorai elõtt és Zoli vezényletével szinte hibátlan kiejtéssel rá nem zendítettek:
"Cifra palota , zöld az ablaka
Gyere ki, te tubarózsa vár a viola."
Mind a harminchat gyerek büszkén csillogó szemmel leste a hatást, majd amikor felcsattant a taps, még ráadást is énekeltek. Bõgtem, na, mit tagadjam. A mûsor alatt egyébként Száeki szenszei is bõségesen itatta az egereket egy sarokba bújva.
Az egész tavaszi szünetet azzal töltöttük, hogy találgattuk, kivel kerül Zoli egy osztályba, vajon lesz-e olyan szerencséje, hogy Száeki szenszei harmadik osztályt kap és abba õ is bekerül. Ugyanis, bár a beosztást a tanárok készítik, semmi ki nem szivárog az új év kezdetéig. Igy aztán az sem szokás, nem is lenne értelme, hogy a szülõk bemenjenek az iskolába és gyermeküknek külön elbírálást kérjenek. Ez egyébként így van a beiskolázásnál is. Nem kérheti senki, hogy ezzel vagy azzal a régi óvodástárssal vagy szomszéd gyerekkel tegyék fiát-lányát egy osztályba, és a tanár személye ellen sem lehet kifogás. Vannak persze jobb hírû tanárok, és kevésbé népszerûek, de a sorsot befolyásolni nem lehet. Ugyanez a helyzet magával az iskolával is. A körzethatár szent és sérthetetlen, akinek kifogása van az iskola ellen, menjen magániskolába, van elég.
Zoli az elsõ nap bánatosan érkezett haza az iskolából. Száeki szenszei hatodik osztályt kapott, és Dzsunko, a legjobb barátnõje is másik osztályba került. Viszont a nagyszünetben Zoli minden nap meglátogatja a hatodikosoknál kedvenc tanító nénijét.
Az új szenszei neve Hosino. Kedves, fiatal hölgy, aki a korábban már említett tanár csere-bere miatt most került az iskolába.
Az új év szülõi értekezlettel kezdõdött. Ez volt az elsõ alkalom, hogy japán tudásomat elégnek éreztem ahhoz, hogy részt is vegyek rajta. Mondhatom, mély nyomokat hagyott bennem ez az esemény.
Elõször is mindenki kapott egy sokszorosított programot, napirendi pontokkal. Kaptunk egy kottamásolatot is, sokáig nem értettem, minek. Megkaptuk a gyerek nevét is egy kis papír táblácskán, azt szépen mindenki kitette maga elé. Az apró asztalokat jó elõre körbe rendezték, így mindenki a középpontban érezhette nagát és elolvashatta a többiek névtábláját.
Az értekezlet a tanár bemutatkozásával kezdõdött, aki szólt a harmadik osztályos tananyagról, majd legnagyobb meglepetésemre felkérte a résztvevõket (csupa anyuka), hogy bemutatkozás után szíveskedjenek elmesélni, ki mit gyûjtött annak idején harmadik osztályos korában (!?).
Elõször azt hittem, valamit rosszul értettem. De nem. A jelenlévõ mamák valamennyien kedvesen bemutatkoztak, majd néhány szóval elmesélték, hogy bélyeget gyûjtöttek, babákat, kagylót, kavicsot, esetleg kis teritõket. Otthon egy ilyen kérdésre a szülõk valószinûleg veszekedni kezdenének:
- Hogy jön ez ide?
- Kit érdekel?
- Nincs nekünk erre idõnk!
- A gyerekrõl tessék beszélni!
Ez lenne a reakció, nem?
Leo nevû amerikai barátunk szerint Amerikában egy ilyen kérdés hallatán a szülõk kihívnák a mentõt, de legalábbis szépen felállnának és hazamennének. Az õ idejüket ilyen marhaságokkal ne lopja senki.
Pedig azt hiszem, a maga szempontjából Hosino szenszei zseniális volt. Neki egy közösség alakulásakor kellett besegíteni. A közösség, mint tudjuk, Japánban igen fontos. Össze kell tehát minél hamarabb ismerkedni. Az ismerkedésnek pedig a legmegfelelõbb módja, ha mindenki eg kicsit beszél magáról. De hát azt mégsem kérdezheti meg, hogy "Kedves Anyuka, hogyan él a férjével?" Az adott kérdés kellõképpen semleges, az adható válasz rövid, köze van azért a gyerekekhez is, hiszen õk is harmadikosok. Miközben válaszát fogalmazza, mindenkinek eszébe juthat, milyen is volt õ maga harmadikos korában, miért dícsérték, sokszor szidták-e, miben változott azóta a világ?
Roppant büszke voltam magamra, a bemutatkozás egész jól sikerült, és azt is el tudtam valahogy magyarázni, hogy annak idején a nõvéremmel papírszalvétát gyûjtöttünk. Méghozzá félbevágva, hogy mindkettõnk gyûjteménye teljesen azonos legyen.
Ezek után meg sem lepõdtem, hogy a következõ programpont közös éneklés volt. Gyakoroltuk azokat az énekeket, amiket a gyerekeknek meg kell majd tanulni. Igy majd tudunk nekik otthon segíteni. A szenszei odaült a zongora elé, és az anyukák kórusa lelkesen dalolt. (Japánban minden pedagógus tud zongorázni. A legtöbb nõ tanult gyerekkorában zenét, szépen, tisztán, lelkesen énekelnek.)
A szülõi munkaközösség megválasztásakor viszont tökéletesen otthon éreztem magam. Nagy keservesen, hosszas unszolásra akadt csak három jelentkezõ.
A szülõi értekezletnek pontosan 4 órakor, ahogyan az elõre nyomtatott programon szrepelt, vége is volt.
Ekkor újra ért egy kis meglepetés. A mamák nem tolongtak a tanító néni körül, nem faggatták és nem árasztották el különleges kérésekkel. Ha a gyerekükrõl akarnak beszélni, máskor keresik fel a pedagógust. Minden évben van családlátogatás is, és fogadóóra is. Ekkor minden szülõ kérhet egy idõpontot egy kijelölt héten, amikor a tanárnõvel négyszemközt beszélhet. Nem úgy, hogy tízen állnak a sarkában, az órájukat nézegetve és mellesleg a fülüket hegyezve, mint otthon.
Japánban a tudás megbecsülése több, mint ezeréves hagyományra épül. Réges-régen, valamikor a VI-VIII. században, mikor a magyarok valahol az Ural túlfelén nyereg alatt puhították a húst, a japán vezetõk diákokat küldtek Kínába tanulni, hogy elsajátítsák az akkor a világon messze leggazdagabb, legmûveltebb és legerõsebb szomszéd minden tudományát. Minden bizonnyal ezek a japán diákok voltak a világ legelsõ "ösztöndíjasai".
A japánok Kínából importálták a buddhizmust, tõlük vették át az írásjeleket, a kandzsikat. A kínai irodalom, képzõmûvészet, textil-technológia, fémmegmunkálás, építészet mind-mind erõsen rányomta bélyegét az ország fejlõ- désére.
Az Európában oly "sötét" középkor idején a japán szamurájok nem csak a kardot forgatták ügyesen, de sokan közülük mesterei voltak a írásnak is. Divat volt közöttük például a verselés. Természetesen írástudók voltak uraik is. Mivel az 1600-as évek közepétõl csatározásokra nem sok alkalom adódott, bár tovább éltek a hagyományos szamuráj-értékek, a hûség, bátorság, lojalitás az úrhoz, ebbõl nem lehetett megélni. A lassacskán többségében civil hivatalnokokká átalakuló szamurájok számára az igazi értéket egyre inkább a tudás, az iskolázottság jelentette. A 18. századra ritkaságszámba ment az írástudatlan szamuráj (és ne feledjük, az írástudóknak több ezer kandzsit kellett ismerniük akkoriban). Amikor pedig az addig a külvilágtól magát önként elrekesztõ ország megnyitotta kapuit a Nyugat elõtt, az új vezetõk hamar felismerték, hogy egy modern állam számára elengedhetetlen az oktatási rendszer fejlesztése. 1871-ben létrehozták az Oktatásügyi Minisztériumot, 6 évre emelték a kötelezõ iskolába járás idejét, egyetemeket alapítottak. A nyugati világtól eltérõen az oktatási rendszer szinte teljesen állami kézben volt - hiányzott a nyugaton megszokott lusta arisztokrata hallgatóság és nem érvényesült a vallás dominanciája sem. Az oktatás elsõdlegesen a kormány eszköze volt a modern állam által támasztott igényeket kielégítõ, kötelességtudó és megbízható írástudó polgárok képzésére.
Egy-két emberöltõ alatt ez a tökéletesen racionális rendszer a japán társadalmat teljesen megváltoztatta. A születéssel nyerhetõ elõjogok helyett pozíció, hatalom, megbecsülés elsõsorban megfelelõ iskolák végzésével vált elnyerhetõvé.
Alsóbb szinten azonban a központilag erõsen irányított oktatás hátránya volt, hogy inkább jelentette azt, tanítsuk meg, mit gondoljanak, ahelyett, hogyan gondolkodjanak. Ezt a tendenciát erõsítette a rettenetes mennyiségû memorizálást kívánó írásrendszer, a kandzsi (már megint ez a kandzsi, ez mindenre, ami oktatással kapcsolatos, rányomja a bélyegét).
Az iskolázottság, a tudás presztizse a mai napig megmaradt. A mai oktatási rendszerre változatlanul az a régi gyakorlat jellemzõ, hogy aki neves egyetemre jut be, egész életére révbe ért. Nyitva az út elõõtte a jó állásra, a karrierre. A végsõ cél, a rangos egyetemre történõ bejutás ott lebeg már az óvodások szüleinek szeme elõtt. A felkészülést a rettenetesen nehéz egyetemi felvételire ugyanis nem lehet elég korán kezdeni. Nem, nem tréfa, amit írtam. A jó magániskola ugyanis szinte garancia a sikeres felvételire. Jó magániskolába pedig lehet járni mindjárt 6 éves kortól. A kiváló magániskolákba tülekednek a jelentkezõk, a rostálás felvételi vizsgán történik. Bizony, már az óvodások is felvételire készülnek, ha anyuka kellõképpen ambíciózus és a család megfelelõ anyagiakkal is rendelkezik. A magániskolák ugyanis roppant drágák. Anyagi vagy egyéb megfontolásból úgy is dönthet a család, hogy a gyerek végezze el az állami általános iskolát, de az alsó középiskolája már magánbiskola legyen, vagy csak 15 éves korától, a felsõ középiskolától lépjen be magánintézménybe.
Mivel a felvételi vizsga színvonala egyenesen arányos a tanintézet színvonalával, nem árt erre jól felkészülni. A gyerekek nagy többsége nem otthon, egyedül, esetleg papa-mama segítségével tanul a felvételire, hanem külön e célra létesített magán-tanintézményben, a már korábban is említett dzsukuban. Nem tréfa, hogy néha még a jó dzsukuba is felvételizni kell! Ami ebben a rendszerben igen szomorú, hogy a stressz, a nyomás a gyereken igen korán kezdõdik, de nem párosul arra való törekvéssel, hogy a sok tanulással valóban értékes ismeretekhez jusson. A dzsukuban ugyanis az iskolához hasonló zsúfolt osztályokban arra oktatják õt roppant idõigényesen a különbözõ tantárgyakból, hogyan tegyen sikeres felvételi vizsgát. Vagyis hogy hogyan oldjon meg teszteket. Mindez pedig a gyerekeket folyton egymással versenyeztetve történik. A gyerekek igen jelentõs része negyedikes-ötödikes korától, de legkésõbb hatodiktól dzsukuba jár hetente kétszer-háromszor. Sokan naponta különórára járnak. Nem kívétel a hétvége, a szünidõ sem, sõt, akkor növekszik az intenzitás. Este 9-10 órakor a dzsukuk elõtt kocsival várakozó mamákba ütközik az ember, és este 11-kor is lehet látni a vonaton lekókadó fejjel bóbiskoló diákot, aki hazafelé tart.
Ha felvételi elõkészítõre nem is, de úszni, balettra, angol órára, zeneórára vagy hagyományos kalligráfiát tanulni szinte minden gyerek jár. Aki járt valaha a Szovjetunióban, biztosan látta már, hogyan számolnak a boltokban a kis golyós számológépekkel az eladók. Hogy jön ide a Szovjetunió? Nos, Japánban pontosan ilyen kis számológépekkel való számolást tanulnak a gyerekek az iskolában, és sokan emellett még különórán is. Igen, Japánban, a technika fellegvárában, ahol egy liter tej áráért apró fényelemes elektronikus számológép kapható minden utcasarkon, a gyerekek szorgalmasan tologatják a golyókat. Nem értelmetlenség ez, ugyanis aki igazán begyakorolja a technikáját, szinte fejszámoló mûvésszé válik.
- Ma is mindent úgy számolok ki fejben, hogy látom magam elõtt a kis golyókat - mesélte szomszédasszonyom.
A gyerekek elfogadják a sok elfoglaltságot, nemigen lázadoznak ellene. Hiszen a barátnõ, a szomszéd gyerekek is ott ülnek késõ estig a padokban.
- Gyerekkoromban mi egész délután kint játszottunk a szabadban - mesélte egyszer Hosino szenszei, Zoli fiatal tanító nénije, akkorát sóhajtva, mintha legalábbis a múlt században lett volna kisiskolás. - Hát nem sokkal egészségesebb, mint állandóan különórára rohanni?
Hosino szenszei nincs egyedül ezzel a véleményével. De sok, gyermekét sajnáló szülõ kényszerpályán érzi magát. Úgy gondolja, gyermeke jövõjének érdekében nem teheti meg, hogy ellenszegüljön a bevett szokásoknak. A sok különóra, felvételi elõkészítõ nem olcsó mulatság. Különösen az utóbbi években mentek fel riasztóan az árak. Sok középosztálybeli családban az anya hosszú évek kihagyása után állást vállal, másként nem telne a dzsukura.