Hát tényleg itt vagyok Tokióban!!!
Az egyetemrõl ketten vártak a repülõtéren, én egybõl megtaláltam õket, de láthatóan, õk nem bíztak ennyire a sikerben. Egyikük egy nagy darab papírt szorongatott a nevemmel, a másik kezében pedig ott volt a fényképem, amit idõnként gondterhelten nézegetett. Nem nagyon értettem a gondját, hiszen a gyéren szállingózó külföldiek között én voltam az egyetlen szakállas és szemüveges. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor megszólítottam õket. Egyikük szállítóeszköz gyanánt elhozta a papája kocsiját, egy hatalmas Mitsubishit, azzal vittek be a városba.
A Narita-Tokió-Kavaszaki-Jokohama útvonal kb. 100 km, ehhez 4 óra szükségeltetett, a csúcsforgalom miatt. Este fél nyolckor rogytam be leendõ lakásunkba, ahol Ohtaki szenszei, professzorom, személyesen várt bennünket. Ohtaki felesége, miután végzett a lakás takarításával, már hazament. Hangsúlyozom, miután végzett az én lakásom teljes kitakarításával! Elsõ benyomásnak ez nem is rossz: van még vajon olyan ország, ahol a professzor felesége személyesen takarítja ki a leendõ beosztott lakását? És még a köszönetet sem aratja le, hanem diszkréten megszökik elõle?
5 perc múlva befutott a titkárnõ, akinek az volt a dolga, hogy ennivalót vásároljon be részemre. Ez ám a kiszolgálás!
Ohtaki szenszei részletes térképekkel és még részletesebb magyarázatokkal látott el, "ez itt a szappan, ez itt a villa" stílusban. Nagyon büszke arra, hogy milyen jól megszervezett mindent. Sok fontos dolgot vett nekünk a lakásba, amit állítása szerint hosszú lejáratú kölcsönnek tekint. Ez azt jelenti, hogy nem kell kifizetni, csak azt kérte, ne vigyük haza magunkkal. Van asztal, székek, szõnyeg, függöny, sõt, törülközõ és evõeszköz is, valamint néhány edény és két pár papucs, mindkettõ nekem. Egy a lakásba, egy a WC-be való. A két engem szállító diák nyomban nekilátott felrakni a függönyöket. A szenszei elõkapott valahonnan egy vasalót is, és megmutatta, hogyan vasalnak a japán nõk. Leterített a földre egy vastag takarófélét, majd letérdelt elé és hevesen vasalni kezdett. Hát...
A nevem már ki volt írva az ajtóra, japánul és angolul is.
A szomszédok jelezték, hogy szívesen látnának egy teára. Mivel nem akartam mindjárt zavarni õket, és fáradt is voltam, megpróbáltam udvariasan elhárítani a meghívást. Úgy látszik azonban, itt tényleg mások a szokások ... Fél óra múlva szomszédaim átjöttek, hoztak teát és bemutatkoztak. Mivel ez az egész épület az egyetemé, a srác szintén ott dolgozik, geológus. Nagyon kedvesek voltak.
Ohtaki szenszei ezután még elvitt egy kínai étterembe vacsorázni, a titkárnõvel és a diákokkal együtt, aztán hagyta, hogy összerogyjak.
Reggel 11-kor arra ébredtem, hogy csöngettek. Sûrû hajlongások közepette bejött egy sötétkék öltönyös, nyakkendõs úr, meg egy világosabb öltönyös, nyakkendõs úr. Egybõl vették is le a cipõjüket. Elõször azt hittem, õk is szomszédok, vagy végrehajtók (ez utóbbi kicsit meglepõ lett volna, lévén rajtam csak az Ohtaki székei végrehajthatók pillanatnyilag). De a két úr azt hajtogatta, hogy "baszurúmu", ami azt akarta jelenteni, hogy bathroom, vagyis fürdõszoba. Neki is estek a fürdõszoba eltolható ajtajának és pillanatok alatt megjavították a görgõt. Közben sokat hajlongtak és keresték a porszívót. Mivel nem volt, fogták a seprût, azzal takarítottak ki. A kékebbik ruhás némi felhõvel a homlokán megkérdezte:
- Amerika?
Erre én felvilágosítottam, hogy honnan csöppentem ide. Ezután õ vagy tízszer elmondta, hogy
- Ó, Hangari? - De látszott, hogy sejtelme sincs ilyen nevû országról. Újabb gyanakvás:
- Student?
Mire én:
- No, professor!
Erre jött csak igazán a hajlongás! "Excuse me", vagyis bocsánat, tízszer, és nevetés és hajlongás. Erre jobbnak láttam elõvenni a repülõn kapott útvonalrajzot és megmutatni nekik, honnan és milyen úton érkeztem. Szent borzongással nézték, mivel innen már az én utolsó elõtti állomásom, Hong Kong is éppen elég messze van. Végül ki kellett próbálnom az ajtót és megdícsérnem õket. Eszembe jutott indulás elõtti olvasmányaimból, hogy itt mindig mindenkinek ajándékokat szokás adni. Adtam is nekik ajándékba egy-egy kis hímzett poháralátétet, amin õk nagyon meglepõdtek, de nagyon tetszett nekik, különösen a magyarázat: "Ezt alulra, arra a poharat és abba a sört (biru)".
A délelõtt egyébként a környék felfedezésével telt. A végén beestem egy nagyobb áruházba, végigjártam az élelmiszer részleget és a következõket állapítottam meg: óriási a kínálat, nem is érdemes sorolni, mi minden kapható. Az áruknak fõleg a minõsége és az ára döbbenetes. Ötféle kategória van. 1.) Egybõl látni rajta, mi az, például dinnye. 2.) Rá van írva angolul is pl. Coca Cola. 3.) Rá van írva az árura angolul (angolszerûen) is, mi az, de nem lehet megérteni. 4.) Csak japán felirat van, de az ember magától is rájön, mi van a csomagban, pl. csótányirtó. 5.) Sehogyan sem lehet kitalálni, mi az. Ez az áruk kb. 70%-a. Ezért elhatároztam, hogy még ma megtanulok japánul.
Este 7 körül újabb csengetés, megjött az újságos. Kérdezte, milyen lapokra akarok elõfizetni. (Honnan tudta, hogy új potenciális elõfizetõ van a láthatáron, fel nem foghatom.) Végül abban maradtunk, hogy holnap reggel bedob kétféle angol nyelvû újságot, és én ezek birtokában majd döntök. (Hm, Magyar Posta, ez ám a terjesztés!)
8-kor jött a szomszéd és mondta, hogy itt az a szokás, hogy az újakat végigviszik a házon bemutatni. Felpakoltam egy halom névjegyet és mentem. Két lépcsõház húsz lakásának ajtajában hajszálra ugyanaz a párbeszéd zajlott le, még a hatásszünetek is ugyanakkor és ugyanolyanok voltak. Úgy éreztem magam, mint egy színházban. A végén mindenütt mély meghajlás következett, jorosiku, mondták, én is meghajoltam, jorosiku, és kész. Az egészbõl azt sikerült megjegyeznem, hogy lakik itt egy négy gyerekes család is, a legnagyobb lányt úgy hívják, hogy Tavaszillat. Egy-két-három gyerek a közvetlen szomszédainkon kívül minden családban van. Lesz a fiúknak játszótársa, már várják õket.
Rámszakadt a JAPÁN ÉLET. Az elsõ néhány napban meglódultak és remekül haladtak a dolgok. Kaptam igazolványt, erre minden hosszabb ideig itt tartózkodó külföldinek szüksége van. Benne vannak az adataim, és hogy meddig érvényes a vízumom. Meglátogattam az intézet hivatalait és kitöltöttem rengeteg papírt, átestem egy olyan alapos orvosi vizsgálaton, mint még soha. Komoly lépéseket tettem az igazi japánná válás irányába, ugyanis elõször is gyönyörû névjegyet csináltattam, amelyre minden angolul és japánul is rá van írva. Kaptam japán nevet is, sõt, még egy speciális névbélyegzõt is, ami az aláírásomat helyettesíti. Megjegyzem, ez nem árt, mert még nem nagyon tudom leírni a nevemet... Mindenki nagyon csodálkozik, ha meglátják a névjegyemet vagy a pecsétemet, és valamilyen oknál fogva nevetni kezdenek. Azt mondják, külföldieknek ilyen nem szokott lenni, és látható tisztelettel néznek rám. Nem tudom, mit jelenthet a nevem, hogy ilyen hatást vált ki.
Vásároltam vonatbérletet is. Egy bonyolult papírost kellett kitölteni hozzá, tele kínai írásjelekkel, hál'istennek a titkárnõnk segített. A bérlet csak meghatározott vonalra érvényes, a kívánt állomások (a lakás és az egyetem) között. Ha akár csak egyetlen megállóval is tovább utazom, a kijáratnál rá kell fizetni. Tehát ha nem az egyetemre megyek, fizetnem kell, méghozzá keményen. Rettenetesen drága a közlekedés. Viszont a minõsége fantasztikus!
Az ügyintézéstõl is teljesen le vagyok taglózva. Azt mondom, névjegykártya, és már meg is rendelik. Azt mondom, kérek egy névsort a labor dolgozóiról, és máris hozzák, japánul, angolul. Azt mondom, kávé, és máris elkérnek 1000 jent egy havi hozzájárulásként. Minden alkalomra ki van jelölve egy diák, aki elkísér engem, el ne tévedjek.
Az elsõ napon meghatározták helyemet a laboratóriumi ranglétrán. Elsõ Ohtaki szenszei, második egy tanársegéd (az amerikai rendszer szerinti értelemben vett assistant professzor, ami több, mint a magyar egyetemi tanársegédi besorolás), - õ most éppen nincs itt. A harmadik hely az enyém, negyedik az összes többi. Ezért aztán már másnap sürgõsen felkötöttem a nyakkendõmet, amit otthon egyébként soha nem viselek. Úgy tûnik azonban, itt is csak a professzorok tartják be szigorúan a sötét öltöny + nyakkendõ viseletet. A munkarend elég sajátosan alakul. Csak minden második szombat szabad, a közte levõ szombatokon fél napos a munkaidõ. Kollégáim elmondása szerint ez úgy értendõ, hogy a fél napos szombatokon már este nyolc körül kiürül a labor, a szabad szombatokon néha nem jön be a dolgozó. Hm, hm. Hétköznaponként a bejáratnál állítólag ugyan mindenki pecsétel, de Ohtaki nem tudja, mikor van a hivatalos munkaidõ. Õ általában reggel 10 és este 10 között van bent. A többiek egyszerûen nem tudták megmondani, mikor szoktak hazamenni. "Az attól függ..." , volt a válaszuk. Hogy ez jó jel-e vagy rossz, majd meglátjuk. Szabadságom kevés lesz, és - sajnos - mint állami alkalmazott, két évig csak külön engedéllyel utazhatom külföldre.
A lakásban egyre otthonosabban mozgok, de például étterembe még csak kísérettel merészkedem. Az evõpálcikát szerencsére már úgy használom, hogy tegnap egy kínai étteremben a pincérnõ egy darabig leste, hozza-e a kést-villát, majd egy mosollyal nyugtázva mûvészetemet, távozott. Furcsa érzés egy öt nyelven úgy-ahogy beszélõ embernek, hogy ugyanakkor analfabéta, de ezen majd segítünk valahogy.
Holnap estére kaptam mély meghajlással egy ünnepélyes vacsorameghívást a szomszédoktól, Midorikaváéktól. Az, hogy eddig majd minden estét együtt töltöttünk, ettem is már náluk, úgy látszik, nem számít meghívásnak. Ma reggel pedig becsöngetett egy házbeli asszony, és hozott egy csokor krizantémot - õ, nekem, csak úgy. Mondtam, hogy nálunk a férfiak szoktak virágot venni a nõknek - nem nagyon értette, és magyarázta, hogy vidéken volt az anyukájánál, és onnan hozta. Sokat hajlongva, megköszöntem.
Csodák csodájára felbukkant régi barátom és kollégám az NSZK-ból, Ecki, akivel Mainzban sokat dolgoztunk együtt. Két hónapos meghívását tölti itt, már komoly japán-szakértõnek számít, hamarosan megy is haza. Telefonált az intézetbe, aztán feljött hozzám. Vele nem cseréltünk ajándékokat. Este hétkor becipelt Tokióba (innen 3/4 óra a Sibuja állomás, az egyik legforgalmasabb tokiói csomópont). Kiszálltunk a metróból és földbe gyökerezett a lábam. Legalább 16 millió japán volt ott, és káprázatos neonreklám parádé! Kis étterem kis étterem hátán. Mi a Tókjú nagyáruház nyolcadik emeletén vacsoráztunk, ott is volt egymás mellett vagy hat étterem. Kivilágított, csupa ablak lift vitt bennünket fel és le, látni lehetett belõle az egész várost.
Midorikaváéknál pompás vacsora volt, megetettek az összes japán csemegével, megitattak szakéval. Utána a férfi lejátszotta nekem az aznapi szumóviadalról készített videofelvételét - a rengeteg, majdnem teljesen meztelen hájpacnin sokat nevettem, amint gyûrköztek egymással. Vendéglátóm velem együtt nevetett - azóta találgatom, õ is ugyanúgy komikusnak találta-e õket, mint én, vagy mást jelentett a nevetése?
Még két említésre méltó közjáték történt, amit feltétlenül meg kell írnom nektek. Érkezésem után mindjárt a második napon, két levelet találtam a postaládámban, persze japánul, és a szomszédokat kellett megkérnem arra, hogy fordítsák le. Az egyiket a Japán Posta küldte - igen udvarias kérésük az, hogy a pontos kézbesítés elõsegítése érdekében a mellékelt cédulára írjam le nekik, minden lehetséges változatban, azoknak a személyeknek a nevét, akiknek a részére ezen a címen várhatóan postaküldemény fog érkezni, és azt is, hogy a címzést milyen formában fogják a feladók írni, majd szíveskedjek a legközelebbi postaládába a cédulát bedobni. A másik levél hasonló volt, a rendõrség kérte ugyanezt, megtoldva annak a japán személynek az adataival, aki értem a hivatalos garanciát vállalta a vízumigénylésnél, illetõleg akit természeti katasztrófa idején vagy egyéb sürgõs esetben értesíteni kell (Ohtaki szenszei), majd 24 órán belül adjam ezt le a vonatállomás melletti rendõrbódéban. Ez ám a szervezés! Szegény szomszédaimnak egy egész estéjét igénybe vettem a papírok töltögetése miatt, olyan alaposan megrágtak velem minden betût. Az viszont nem megy a fejembe, hogy honnan tudták, különösen a Posta, hogy új lakó jött, és éppen most?
A hosszú munkaidõ beharangozásán kívül eddig ugyan nem volt nehéz dolgom, mert még nem mutatkozott különösebb jele annak, hogy a híres-nevezetes japán munkatempóban akarnának dolgoztatni. Az elsõ héten egybõl elvittek egy konferenciára, ahol én voltam a hat nemzetközi díszvendég közül az egyik (Ecki volt a másik). Ez vacsora-meghívásokat és egyéb kedvezményezett helyzetet (pl. angol nyelvû társalgást) is teremtett. Ez alatt az egy hét leforgása alatt, gyorsított ütemben sikerült megismerkednem az evõpálcika használatán kívül a forró frissítõ kendõvel, a szaké-val (nyáron jégbe hûtve), a sabusabu-val, a tempura-val, a szusi-val, továbbá a rák, a polip, a tintahal, a kagylók, a csigák és egyebek különféle formáival és bizony mindezek áraival is. Ami az árakat illeti, elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a csillagászat alapjait, légzõkészüléket veszek (lehet, hogy jobban megéri kölcsönözni), és leszokom az átszámolgatásról. Az árak még nálam edzettebbeket is mellbevernek: amikor egy négyszemélyes vacsora után kifizettünk 24,000 jent, még az angol kolléga is köhögõ rohamot kapott (kb. 8,000 Ft a jelenlegi árfolyamon).
A nagy nap Zsuzsáék érkezése volt, immár egy hete. Fogadásukra két kocsival jelentünk meg. Közönséges járgányok voltak, csak egy Toyota és egy Mitsubishi. Gyermekeim igényeit ez tökéletesen kielégítette volna, de késõbb csalódtak, mert kiderült, hogy ahelyett, hogy két kocsink lenne, igaziból egy sincs: egy-egy diák vállalkozott óriási családom hazaszállítására a jokohamai hajókikötõtõl Fudzsi-ga-okán levõ lakásunkig. Közbevetõleg jegyzem meg, hogy ez a helység, ahol lakunk, Jokohama Midori kerületében van. Most már talán értitek, amit a levélborítékra címzésként írni kell. A kikötõtõl jó egy órát tartott (volna) az út, ha nem kellett volna egy kis kitérõt tennünk az egyetem felé (egy rendes oktató és diákjai nem tudnak meglenni a labor nélkül). Igy aztán Zsuzsáék kb. 3 órával az érkezésük után már megláthatták (nagyon) kis otthonunkat.
Zsuzsa, körülnézvén, néhány apróbb kifogással élt, például a csodálatos mosógéppel szemben, amit sikerült fáradságos utána járással beszereznem. Hát igen, nem éppen automata, és hideg vízzel mos, amit úgy kell egy gumicsövön át belecsorgatni - de hát istenem, nem helyes, ha az ember túlságosan nagy igényû. Az itt honos fürdési szokások is némi ellenérzést váltottak ki családomból. Tudniillik, itt egy pici zöld mûanyag edénykével meregetjük a forró vizet a fürdõkádból, és guggolva magunkra locsoljuk. Zsuzsa egy keveset aggódott a földön alvás miatt is, de amikor meglátta azt a hatalmas mennyiségû matracot és paplant, amit béreltem (egy fél éves magyar fizetésemért), valamelyest megnyugodott, hogy nem a puszta tatamira kell feküdnie. Az eltolható papírfalak viszont Zoliék kedvenc játékai lettek azonnal, és a fiúk annyit rohangásztak körbe-körbe, hogy egy negyed óra múlva már be kellett ígérnem az elsõ japán pofonokat... A földre helyezett ágynemû is csodálatosan tudja ingerelni a gyerekeket a rosszaságra. Lakásunkat kb. öt perc alatt teljesen belaktuk.
Most pedig átadom a szót Zsuzsának, ejtse meg õ is a legfrissebb élményeirõl szóló beszámolót.
... Ezek az elsõ napok elég kétségbeejtõek voltak. Mert jó, jó, hogy újra együtt vagyunk. De Tamás, aki már legalább egy kicsit kiigazodik a helyi viszonyok között, egész nap dolgozik. Az egész nap pedig Japánban tényleg egész nap. Vagyis örülhetek, ha este 8-9 körül hazajön.
Mi pedig nem értjük a nyelvet, nem tudjuk elolvasni egy bolt feliratát sem, nemhogy az áruféleségek neveit, és alig merünk kimozdulni a lakásból, mert nem vagyunk biztosak abban, hogy visszatalálunk. Pontosabban, a gyerekek biztosak abban, hogy nem. Engem pedig közben feszít már a vágy, hogy ha lépésrõl lépésre is, ha a környezõ utcákkal kezdve is, de felfedezzük ezt a világot. Igy azután én könyörgöm nekik, hogy menjünk, csak egy kicsit sétálni, csak egy icipicit, õk meg könyörögnek nekem, hogy hagyjam õket békében.
A szomszédaink nagyon kedvesek voltak. Sajnos, közülük csak egyetlen egy tud valamicskét angolul. Igy azután sokat beszélni nem tudunk. Azért hol az egyik csenget be, egy használaton kívüli rizsfõzõt ajánlva fel, hol a másik hoz néhány tányért. Jól tudják, hogy egyelõre háztartásunk igen csak kiegészítésre szorul.